Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-07 / 32. szám
ÚJ szú A világhelyzet kedvező változásainak fő tényezője írta: Bohuslav Chnoupek, a CSKP Központi Bizottságának tagja, a CSSZSZK külügyminisztere NOSZF A nemzetközi politika reális tartalmánál fogva olyan területté válik, amelyre ma az egész emberiség figyelme összpontosul. A szocialista közösség országainak külpolitikáját jogosan tekintik a világhelyzetben történő kedvező változások hajtóerejének. Ez a külpolitika, a békés egymás mellett élés lenini eszméitől vezérelve, megmutatja a nemzetközi kapcsolatok olyan átalakításának útját, amely kizárja a háborúk veszélyét. A békés egymás mellett élés megvalósulása nemcsak az objektív társadalmi törvényszerűségek fejlődésének folyománya, hanem egyszersmind a szubjektív tényező hosszas hatásának, ebben az esetben a szocialista közösség, valamennyi antiimperialista erő következetes harcának az eredménye is. Abban a törekvésünkben, hogy a más rendszerhez tartozó államokkal átmeneti konjunkturális meggondolásoktól nem zavart, szilárd kapcsolatokat alakítsunk ki, megnyilvánul mind az objektív szükségszerűség, mind szubjektív érdekünk, minden békeszerető ember érdeke. A békéért és a társadalmi haladásért vívott harc lenini irányvonala, amelyet a marxista—leninista pártok és a velük együtt haladó békeszerető, progresszív demokratikus erők követnek és érvényesítenek, az egyetlen helyes, az egyetlen hatékony irányvonal, s ilyenképp diadalmaskodik. Miként Leonyid Brezsnyev elvtárs mondta az SZKP XXV. kongresszusán, „a világ a szó szoros értelmében a szemünk láttára változik, mégpedig jó irányban“. (Az SZKP XXV. kongresz- szusa. Kossuth Könyvkiadó 1976. 7. ■old.) Az SZKP XXV. kongresszusa, amely a mai helyzetre alkalmazva továbbfejlesztette és elmélyítette az SZKP XXIV. kongresszusán elfogadott békeprogramot, újabb erőteljes impulzust adott a Szovjetunió és a szocialista közösséghez tartozó más országok külpolitikájának kezdeményező, célratörő megvalósításához. A csehszlovák kommunisták pártjuk XV. kongresszusán kifejezték, hogy ké-' szék következetesen és alkotó szellemben megvalósítani ezt a programot. „Külpolitikánkban ma azért mutathatunk fel jelentős pozitívumokat — mondta Gustáv Husák elvtárs, a CSKP Központi Bizottságának főtitkára, a köztársaság elnöke —, mert a Szovjetunióval és a szocialista közösség■ más testvéri országaival szorosan egybehangoltan jártunk el. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXIV. kongresszusán elfogadott békeprogram teljesítésével létrejött — a magunk módján szintén elősegített — kedvező feltételekre támaszkodtunk ... A Szovjetunió Kommunista Pártjának XXV. kongresszusán elfogadott békeprogram további kimunkálása számunkra is újabb lehetőségeket teremt a céltudatos külpolitikai tevékenység kibontakoztatásához, államunk szükségleteivel, érdekeivel és céljaival összhangban. E programot teljes mértékben támogatjuk, és hozzájárulunk megvalósításához.“ (A CSKP XV. kongresszusa. Kossuth Könyvkiadó 1976 73—74. old.) Az ENSZ-közgyűlés XXXI. ülésszakán a Szovjetunió a szocialista közösség többi országának támogatásával több új javaslatot terjesztett elő azzal a céllal, hogy határozott fordulat történjen és az érdekelt államok konkrét lépéseket tegyenek a fegyverkezési hajsza korlátozásának és megszüntetésének útján, a leszereléshez vezető úton. A Szovjetunió komplex és konkrét memoranduma, amely az ENSZ hivatalos okmányává vált, az intézkedések összefüggő, mindenre kiterjedő programját tartalmazza. E szovjet javaslatok nagy hatással voltak az ENSZ-közgyűlés XXXI. ülésszakának menetére. A szocialista közösség országai következetes törekvéseikkel el akarják érni, hogy teljesen kiküszöbölődjenek a hidegháború maradványai, elmélyüljön a feszültség csökkentésének folyamata, megszűnjön a háború kitörésének veszélye, biztosítva legyen a szilárd béke Európában és az egész világon. Ennek újabb roppant fontos megnyilvánulásai azok a konkrét javaslatok, amelyeket a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületé fogadott el 1976. november 25—26-i bukaresti ülésén. Az ülésen elfogadott Nyilatkozat már címében is — „A nemzetközi enyhülés új eredményeiért, az európai biztonság megszilárdításáért, az európai együttműködés fejlesztéséért“ — pontosan kifejezi a Varsói Szerződés tagországainak a helsinki megállapodások következetes végrehajtásáért, az enyhülésnek katonai területre való kiterjesztéséért folytatott fáradhatatlan harcát. Miközben arra készülünk, hogy további előrelépést tegyünk az európai biztonsági és együttműködési konferencián részt vett államok képviselőinek belgrádi találkozójával — Helsinki után az első ilyen találkozóval — kapcsolatban, támogatjuk azt az álláspontot, melyet Leonyid Brezsnyev elvtárs a szovjet szakszervezetek XVI. kongresszusán fejtett ki: „... A belgrádi találkozó fő tartalma az kell hogy legyen, hogy gondoskodjunk az európai békéről és biztonságról, az európai népek együttműködésének fejlesztéséről. Nem csupán összegeznünk kell azt, amit már elvégeztünk, hanem meg kell állapodnunk néhány konkrét ajánlatban és javaslatban a további együttműködés kérdéseit illetően — így képzeljük mi a jugoszláv fővárosban esedékes találkozó fő feladatait.“ (Pravda, 1977. március 22.) A szocialista országok külpolitikája figyelembe veszi a nemzetközi fejlődés ellentmondásosságát. Egyrészt ugyanis normalizálódnak a kapitalista és a szocialista államok kapcsolatai, folytatódik a feszültség csökkenése, ami egyebek közt Helsinki óta több nemzetközi jogi dokumentum aláírásában fejeződött ki, másrészt megfigyelhető néhány tőkés államban az enyhülés ellenzőinek fokozódó aktivitása. Harcolnunk kell az enyhülési politika lényegének szándékosan eltorzított értelmezése ellen, az ellen, hogy ezt a politikát nem a háborús veszély csökkentése és a béke megszilárdítása szempontjából értékelik, hanem a globális problémák olyan megoldásának igényéből kiindulva, amely megfelelne az imperialista erők számításainak, elsősorban ama törekvésüknek, hogy ártsanak a szocializmus és a nemzeti felszabadító mozgalom érdekeinek. Ezek a számítások nem válnak be. De emiatt ostobaság az enyhülési politika „válságáról“ beszélni, ahogyan a kapitalista propaganda teszi. Arról van szó, hogy az imperialista politika elavult tézisei vannak válságban. Miközben a szocialista államok azért harcolnak, hogy a politikai enyhülés katonai enyhüléssel egészüljön ki, meghiúsítják a reakció mesterkedéseit, amely csak a katonai erő abszolutizálásában lát menekvést. A reakció e mesterkedéseivel szeretné elhitetni magáról, hogy az enyhülés híve. De milyen enyhülésnek? Olyannak, amely „törvényszerűen“ összekapcsolódik az imperialista hatalmak katonai potenciáljának féktelen növelésével. A NATO kettős arculatú hivatalos doktrínája — a politikai enyhülés deklarált támogatása és a háborús készülődés fokozása — nagyon megfelel a kapitalista világ legagresszívabb erőinek. Ez a kettősség lényegében adózás a katonai-ipari komplexumnak, egyszersmind bizonyítéka e komplexum hatalmának és befolyásának. A katonai-ipari komplexum abban a törekvésében, hogy biztosítsa kiváltságos helyzetét a kapitalista országok gazdaságában és politikai életében, arról igyekszik meggyőzni a közvéleményt, hogy a „nemzetközi kommunizmus“ kívülről és belülről fenyegeti a „szabad világot“. A reakciós erők fantasztikus koholmányokat eszelnek ki a szovjet fenyegetésről. Eltorzítják a szocialista országok külpolitikájának értelmét azt állítva, hogy a szocialista országok „világuralomra“ törekszenek, minthogy a kommunisták „uralomra és hatalomra éhesek“. Hazugságokat terjesztenek a szocialista országok belső életéről, s demagóg módon kétségbe vonják a szocialista országok társadalmi rendjének törvényességét és szilárdságát. Egyes NATO-államok igényt tartanak rá, hogy ellenőrizzék, miként teljesítik a szocialista országok a helsinki megállapodásokat, ők viszont hozzá sem láttak ezek teljesítéséhez sem kétoldalú, sem sokoldalú alapon. Nyilván úgy vélik, hogy a Helsinkiben elfogadott dokumentumok nem egyformán kötelezők minden aláíró országra nézve. Bizonyítja ezt az is, hogy szemlátomást nem akarnak döntő előrehaladást a közép-európai fegyverzet és haderők csökkentéséről folytatott bécsi tárgyalásokon, s közben egyoldalú előnyöket próbálnak maguknak kicsikarni. A kapitalista Nyugaton nem mondanak le arról a káros gyakorlatról sem, hogy a szocialista országokkal folytatott kereskedelmet felhasználják zsarolásra és politikai engedmények kicsikarására. A jobboldali és a reakciós körök azt hajtogatják, hogy Európában még nem értek meg a gazdasági együttműködés politikai feltételei, akadályokat gördítenek a különböző társadalmi rendszerű országok közti árucsere útjába. Antikommunista célokat szolgálnak azok a koholmányok is, hogy a Szovjetunió, a szocialista országok nem megbízható partnerek, nehézségekkel küszködnek. Bizonyos körök nyilvános vitákat szerveznek arról, hogy előnyös-e vagy sem hiteleket nyújtani a szocialista országoknak, meghamisítják a tényeket, azt hangoztatják, hogy a szocialista országok „túlságosan eladósodtak“ a nyugati országoknál. Arról hallgatnak, hogy a szocialista országok mindig pontosan és késedelem nélkül teljesítették minden hiteltörlesztési kötelezettségüket, maguk is hiteleznek más országoknak, és hogy a hitel- nyújtás ma világszerte elemi alkotórésze a külkereskedelemnek. Mellesleg, ha az „eladósodás“ tényleges problémáját nézzük, az imperializmus ügyvédjeinek el kellene gondolkozniuk azon, hogy a kapitalista országok külkereskedelmi mérlegének deficitje egyre növekszik, s hogy a Közös Piac több tagja nem annyira a nemzeti érdekekből kiindulva, mint inkább a monopóliumok mentése végett folytatja az államkölcsönök politikáját. Mindezeknek a koholmányoknak az a lényegük, hogy kétségbe vonják a különböző társadalmi rendszerű államok hosszú távú és kölcsönösen előnyös gazdasági és kereskedelmi együttműködésének célszerűségét, de még a lehetőségét is. A kapitalista országokban a reálisan gondolkozó üzleti körök képviselői nem értenek egyet a szocialista relációjú gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok korlátozásával és fékezésével: ámbár miközben fejlesztik kapcsolataikat a szocialista közösség országaival — gyakran ők sem eléggé következetesek, különösen amikor ezen a téren a helsinki megállapodások gyakorlati megvalósításáról van szó. E körök képviselői azonban kénytelenek elismerni, hogy a szocialista közösség államaival fenntartott gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok igen jelentősek a gazdaság növekedése, a munkahelyek megtartása, országaiknak a szükséges nyersanyagokkal és termékekkel való ellátása szempontjából. Fontos azonban, hogy ez az elismerés ne szorítkozzon szavakra és ójiajokra, hanem nyilvánuljon meg tettekben is. (A cikk befejező részét az Oj Szó következő vasárnapi számában közöljük.) VIII. 7. „A CSKP tevékenységében következetesen és alkotoan érvényesítette a marxizmust—leninizmust, tanult a Szovjetunió Kommunista Pártja és más testvérpártok tapasztalataiból. Ez kezeskedett és a jövőben is kezeskedni fog hazánkban a szocializmus sikeres építéséről és fejlesztéséről. A marxizmus—leninizmus es a proletár internacionalizmus iránti hűséget pártunk a Nagy Október öröké további sikeres folytatása döntő feltételének tartja. A CSSZSZK napjainkban a szocialista világközösség nagy családjának szilárd és aktív láncszeme. Államunk szilárdságának, erejének és biztonságának alapvető kezessége szövetségünk és sokoldalú együttműködésünk a Szovjetunióval, Csehszlovákia nemzeteinek leghűségesebb barátjával.” (Részlet a CSKP Központi Bizottságának a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójával kapcsolatos határozatából.)
