Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-23 / 4. szám

F> OLASZORSZÁGI 1 PILLANATKÉPEK "I Történelmi visszapillantás Olaszország a természeti, történelmi és művészeti látni­valók kedvezőinek örök úti célja, állandó zárándokhelye. Igaz ugyan, hogy a csizma ala­kú ország nevezetességeinek, főként pedig műemlékeinek hi­hetetlenül nagy száma szinte lehetetlenné teszi, hogy egy rövid utazás keretében csak a legjelentősebbeket is megismer­jük, mégis évente milliók utaz­nak földjére. Hiszen Itáliában lépten-nyomon tapasztalhatjuk a történelmi műit és a sokszí­nű jelen találkozását, s ugyan­akkor figyelemmel kísérhetjük a tudományok, a technika és a művészetek fejlődésének két és fél évezredes folyamatát. Itt, az egykori római világbiro­dalom földjén Julius Caesar, Cicero és Hannibál nyomdokait követhetjük, Horatius, Dante és Petrarca szellemét idézhetjük, s ott hallgathatjuk meg Palest­rina és Puccini zenéjének örök dallamait, ahol először felcsen­dültek. De elgyönyörködhetünk az etruszk, római kori, bizánci, román, gótikus, reneszánsz és barokk képzőművészet mindhá rom ágának, nevezetesen a festészetnek, szobrászatnak és az építészetnek alkotásaiban is. Mert itt, Itália földjén élt és alkotott a világhírű és halha­tatlan művészek egész sora, köztük Donatello, Michelange­lo, Leonardo da Vinci, Rajjael- lo, Bernini, hogy a legismer­tebbek közül is csak a legje­lentősebbeket említsük. De ugyancsak itt küzdött a nem­zetközi munkásmozgalom ki­emelkedő egyénisége, az olasz nép nagy fia, Palmiro Togliat­ti is. S amikor úgy érezzük, hogy a sok látnivaló már kifá­rasztott, alkalmunk nyílik fel­frissülni az Adria hullámaiban, kikapcsolódást találhatunk a világhírű színházak sajátos at­moszférájában, esetleg élvez­hetjük az olasz konyha külön­legességeit. Olaszország min­dent megad, amire a művelőd­ni, szórakozni vagy pihenni vá­gyó embernek szüksége van. Olaszország földrajzilag az Appennini-félszigetet, valamint Szicíliát és Szardíniát foglalja magába, s közigazgatásilag 18 tartományra oszlik. A félsziget első, magas kultúrával rendel­kező lakosai az etruszkok vol­tak, akiket az i. e. II. század­tól a rómaiak váltottak fel, uralmuk alá hajtva nemcsak a Földközi-tenger vidékét, de Eu­rópának jelentős részét is. A birodalom 404-ben történt ket­téosztása után azonban a nyu­gatrómai birodalom ereje ál­landóan gyöngül, majd 476-ban a különböző germán törzsek teljesen megdöntik. Az elkövet­kező évszázadok folyamán a terület kisebb-nagyobb fejede­lemségekre, független városál­lamokra bomlik, majd megala­kul a római pápa világi hatal­mát biztosító egyházi állam, amely a középkor végére már a félsziget jelentős részét ha­talma alá hajtja. Majd több év­tizedig tartó küzdelem után, 1871-ben megalakul az egysé­ges Olaszország, amely Róma székhellyel 1946-ig királyság, azóta köztársaság. Említést érdemel még, hogy a jelenle­gi Olaszország területén két mini-állam is létezik, neveze­tesen San Marino és a Vati­kán. Velence, a lagúnák városa Az Olaszországba érkező kül­földi keresve sem találna ka­landozásaihoz jobb kiinduló­pontot, mint Velencét, ezt a világnak egyedülállóan külön­leges és csodás városát. A 118 szigeten épült város egyes ré­szeit nem kevesebb, mint 177 csatorna választja el egymás­tól, s csaknem 400 híd köti össze. Fő vízi útvonala a 4 km hosszú Canal Grande, melynek motoros hajói, az ún. „vapo- rettók“ a város legolcsóbb s egyben legmegbízhatóbb közle­kedési eszközei. Fölszállunk hát mi is az egyik vaporettó- ra, s önfeledten gyönyörkö­dünk -a csatorna két partián sorakozó pompás paloták, köz­épületek és templomok harmo­nikus panorámájában. S való­ban, amikor figyelmesen vé­gighajózva a Canal Grandén egészen a Szent Márk térig, majd pedig a szárazföldi ut­cácskák, terek, szűk sikáto­rok szövevényén áthaladva, visszatérünk a Santa Lucia pá­lyaudvarhoz, úgy érezzük, nem­csak Velence, de lényegében egész Olaszország történelmé­nek és művészetének fejlődé­sét sikerült mintegy kereszt- metszetben áttekintenünk. A VI. században létesült Velence ugyanis már a XI. században önálló városállammá alakult, s egyben a Földközi-tenger ke­leti medencéjének egyik leg­erősebb vezető hatalmává vált. A hatalom legfőbb letétemé­nyese, a mindenkori vezér, a dogé nemcsak államférfi, de a művészetek bőkezű támogatója, mecénása is volt. Így vált az­tán lehetővé, hogy Velence a legjelentősebb művészeti stílu­sok, nevezetesen a bizánci, a gótikus, a reneszánsz, majd pe­dig a barokk terén önálló uta­kon haladt, és sikerült kiala­kítania ezek sajátos, velencei irányzatát, ami nagyban befo­lyásolta egész Olaszország mű­vészi fejlődését. Kiváló meste­rei, főként Tiziano, Tintoretto, Veronese révén különös és egyedülálló jelentőségre tett szert a velencei festőiskola is. A legforgalmasabb pont Nehéz leírni azt a lenyűgö­ző látványt, amelyet a szabály­talan téglalap alakú, mintegy 175 méter hosszú Szent Márk tér nyújt a látogatónak. A há­rom oldalról árkádos paloták­kal szegélyezett teret a már­vány és arany ragyogásában pompázó, sokszínű mozaikok­kal díszített Szent Márk-bazili- ka zárja le. Az öt főkapus, öt kupolás templom, erkélyén a világhírű, egykor Konstantiná­polyban felállított négy antik bronzlóval, a monumentális, bi­zánci stílusú építészet olaszor­szági továbbfejlesztésének leg­ragyogóbb példája. A gazdagon tagolt és kiképzett templom külső hatását tovább fokozza a templombelső aranyalapú, sok­színű mozaikképeinek csillogá­sa, melyek mintegy 4200 négy­zetméternyi felületet borítanak be, s méltán lettek az „arany bazilika“ névadói. A templom­belső több mint ötszáz oszlopa, pillére, továbbá a bazilikában elhelyezett felbecsülhetetlen ér­tékű kincstár és múzeum, va­lamint a csaknem 1000 kg színaranyba foglalt oltártábla (a „Pala d’Oro“), a bizánci emailművészetnek talán leg­csodálatosabb alkotása teszi felejthetetlenné a székesegyház megtekintését. A tér képéhez, hangulatához mindenképpen hozzátartozik még a 99 méteres harangto­rony, a „Campanile“, melynek harangjai egykor különféle je­lekkel hívták ülésre a tanács­tagokat, munkába a dolgozó­kat, jelezték a delet, vagy ép­pen a halálos ítéletek végre­hajtását. Ugyancsak a tér lát­ványosságát gazdagítja az óra­torony, amely két bronz kala­pácsával kongatja ki az órá­kat. Árká.dos átjárójánál kez­dődik a város legelegánsabb kereskedőutcája, a Merceria. A bizánci építészet remekmű­vei között megtekintjük még a városházát, valamint a Termé­szettudományi Múzeum már­ványborítású épületét. A Doge-palotában A székesegyház tőszomszéd­ságában áll Velence egykori kormányzójának, törvényhozó testületének és fontosabb köz­ponti hivatalainak székhelye, a XV. században emelt Doge-pa- lota. A velencei-gótikus stílus­ban épült, légiesen könnyed, kettős árkádsoráról jól ismert palota a világ egyik legszebb építészeti alkotása. De az épü­let belső kiképzése is méltó külső ragyogásához, s felejthe­tetlen élményt nyújt a látoga­tónak. A palota egyes termeit olyan kiváló, a velencei festé­szet halhatatlan mestereinek festményei díszítik, mint pl. Tintoretto, Veronese, Tiziano, Bassano, Palma Giovane. Ha már itt vagyunk, nem mulaszt­juk el, hogy megtekintsük a romantikus legendákkal öve­zett Sóhajok hídját sem, mely a palotát a mögötte levő épü­letekkel összeköti. Erről a híd­ról vetettek egykor egy utolsó, sóhajtásokkal kísért pillantást városukra a börtönbe tartó el­ítéltek. Ugyancsak a velencei gótika nagyszerű alkotásait csodáljuk meg az „Aranyház“ (jelenleg képtár), valamint a Foscari-pa- lota épületében, továbbá a do­minikánusok templomában, amely utóbbi, mint az egykori tes tengerparti város. Az óvá­ros középpontjában, az egy­kori fórumon feliratos kő em­lékeztet arra, hogy Julius Caesar itt tartotta híres beszé­dét, amikor katonáit Róma el­len vezette. A felirat szerint itt hangzott el az azóta már szállóigévé vált mondás: „Alea iacta est" — vagyis: „A kocka el van vetve“. Augustus csá­szár tiszteletére viszont diadal­ívet emeltek az egykori Arimi- num város lakosai. Borzongva szemléljük a Malatesták ősi vá­rát, melynek egyik termében játszódott le Francesca da Ri- miny és sógora, Malatesta kö­zött a tragikus végű szerelem, s melyet Dante oly megkapóan írt le a Pokol V. énekében. Je­lenleg a vár börtönépület. Rimínitől alig 24 kilométerre elérjük a világ egyik legki­sebb köztársaságát, San Mari­nát, valamint hasonló nevű fő­városát. A IV. században léte­sült, s alig 61 négyzetkilomé­ternyi területű és 16 000 lako­sú kis köztársaság mind a mai napig megőrizte függetlensé­gét. A II. világháborúban is semleges maradt, s falai között csaknem százezer üldözött ta­lált menedéket. Legérdekesebb műemléke a három sziklacsú­A Doge-palota homlokzata városállam pantheonja, az ál­lamférfiak és hadvezérek sír­emlékeinek gazdag tárháza. Ugyanakkor a Santa Maria del­la Carita templom, illetve ko­lostor épületében nyert elhe­lyezést a csodálatos velencei festőiskola alkotásait bemuta­tó leggazdagabb képgyűjte­mény, a „Galleria dell’Acca- demia di Venezia“. De sokáig gyönyörködünk még a velencei reneszánsz, illetve barokk szá­mos alkotásában, melyek a vá­ros egykori polgárainak gaz­dagságáról és magas művészi ízléséről tanúskodnak. A ve­lencei reneszánsz legkiválóbb alkotásait képviseli a Corner-, a Rezzonico-, valamint a Vend- ramin-palota, mely utóbbiban töltötte életet utolsó napjait, s halt meg Wagner Richárd. Ugyanakkor a Simeone- és a Karmelita-templom a velencei barokk szépségének méltó hir­detője. A város gondjai Velencei képünk azonban nem lenne teljes, ha nem em­lékeznénk meg a csatornák nemes ívelésű, sok esetben mű­vészi kivitelű hídjairól, a Szent Márk tér galambjairól, vala­mint a sok-sok utcai árusról, akiknek még a legedzettebb tu­rista sem képes ellenállni. De Velence hangulatához tartozijc a fényűző strandjairól, film­fesztivál-palotájáról, valamint játékkaszinójáról ismert Lidó- sziget is. Ám Velencében járva az ember önkéntelenül is arra a veszélyre gondol, amelyet az évi átlagos 2,5 milliméteres süllyedés okoz a városnak, ve­szélyeztetve felbecsülhetetlen értékű műkincseit. Már eddig is különböző tervek, elképzelé­sek láttak napvilágot, ezek végrehajtása azonban óriási összegbe kerül. Minden jel ar­ra mutat, hogy Velencét csu­pán nemzetközi összefogással lehet megmenteni. „Alea iacta est“ Legközelebbi úti célunk Ri­mini, a fürdőhelyeiről neveze­cson emelt, várfalakkal össze­kötött erőd, melynek bástyái­ról felejthetetlen kilátás nyí­lik egyrészt az Appenninek csúcsaira, másrészt az Adriá­ra. Észak-Olaszország központjában Utunk további állomása Mi­lánó, a Pó-síkság kiemelkedő ipari, kulturális és művészeti központja, melynek falai kö­zött több éven át élt és alko­tott — a dúsgazdag Sforzák udvarában — Leonardo da Vin­ci. Első utunk a mester egyik halhatatlan remekművéhez, a Santa Maria della Grazia ko­lostor refektoriumának Utolsó vacsora c. freskójához vezet. A lelki feszültségnek és a kirob­banásra készülő indulatnak az arckifejezésekben és a gesztu­sokban történő művészi megfo­galmazását csodáljuk meg az egyébként elég rossz állapot­ban levő falképen. Ezután az Ambrosiana képtárba igyek­szünk, ahol a mester több fest­ménye, köztük a Zenész c. portré nyújt felejthetetlen él­ményekben gazdag pillanato­kat. Nem mulasztjuk el még megtekinteni a fehér márvány­ból épült Dómot, az olasz góti­ka legszebb alkotását, valamint a világhírű Scala épületét. Milánó azonban nemcsak a műalkotások, az ipar és keres­kedelem egyik olasz központ­ja, de a nagy politikai küzdel­mek színtere is. Az olasz mun­kásosztály öntudatos tagjai mel­lett, akik Olaszország Kommu­nista Pártja és a szakszerveze­tek irányításával fegyelmezett sztrájkokkal, tömegtüntetések­kel, gyűlésekkel harcolnak jo­gaikért, gyakran hallatnak ma­gukról a különböző — mind bal-, mind pedig jobboldali — szélsőséges csoportok is. Ezek tevékenysége főként terrorak­ciókban nyilvánul meg. Mi is egy, az olasz neofasiszták által éppen milánói tartózkodásunk alatt végrehajtott bombame­rénylet emlékével távozunk a városból, hogy folytassuk utun­kat új, ismeretlen tájak felé. KOHÁN ISTVÁN A Szent Márk-bazílika előtérben a harangtoronnyal

Next

/
Thumbnails
Contents