Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-23 / 4. szám
k an egy közhely: az álmos téli falu. Nem tudom, másutt ml a helyzet, arról viszont saját szememmel győződtem meg, hogy Búcs község nem alszik. Az utcák ugyan eléggé kihaltak, csupán néhány gyerek húzza szánkóját a dombosabb részek felé — dombokról beszélni azonban túlzás lenne —, s itt-ott felbukkannak a háziasszonyok is, hogy házuk elől a szüntelenül szállingózó havat eltakarítsák. Kendőkbe bugyo- lált nénik ballagnak bevásárlótáskákkal a korszerű önkiszolgáló élelmiszerbolt felé, egy kisfiú pedig éppen az orrunk előtt huppan a puha hótakaróra: úgy látszik, a síléc még nem eléggé balesetbiztos „közlekedési eszköz“ errefelé. Különben csönd honol a takaros házak között, csupán a távolból hallatszik valami tompa búgás, mintha traktormotorok működnének valahol. A szövetkezet vadonatúj irodaépülete előtt valóban megpillantunk egy traktort, amely — mint később kiderült — hihetetlen képességgel rendelkezik, mert az épületből kifelé jövet azt tapasztaltuk, hogy a traktor már nem az országút szélén áll, hanem közelebb jött az épülethez. Hogy ml ebben a szokatlan.? Az, hogy ez a „masina“ oly módon került közelebb a búcsi „fehér házhoz“ — „fehér háznak“ az új irodaépületet nevezi a község lakossága —, hogy megmászott néhány lépcsőfokot, ez pedig — télidőben, amikor havas, jeges, csúszós minden lépcsőfok — még a legügyesebb embernek is dicséretére válik. Jómagam is mindig azt hittem, hogy a lépcsőn járás kimondottan emberi „specialitás“. Ügy látszik, tévedtem. — Hogy a csodába ment az oda föl?! — csodálkozott Retkes Lajos szövetkezeti elnök Is, amikor az ördöngős masinát meglátta. — De még inkább szeretném látni, hogyan jön majd vissza... De ne vágjunk a dolgok elébe! Hiszen még arról sem volt szó, hogy a szövetkezet irodájába bementünk, s lám, már arról fecsegek, mi történt — kifelé jövet, igaz, ebből már kitalálhatta az olvasó, hogy a vadonatúj irodaépületbe is be kellett mennünk. Valóban bementünk, s nem Is céltalanul. Retkes Lajos szövetkezeti elnököt ezúttal is a munkahelyén találtuk. Arra a kérdésre kértünk tőle választ, mi történik ilyenkor, tél idején a komáromi járás egyik legjobban működő szövetkezetében. A kérdés tehát szorosan összefügg a címben felvetettel: alszik-e a falu télen? — Munkából a szövetkezetben most is van elég. De megmondjam-e, mi most a legnehezebb munkánk? — kérdezte az elnök. Aztán az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt, hogy kitekinthessünk. A már említett traktorról éppen ekkor emelték le a szövetkezet hatalmas — tizennégy mázsás — páncélszekrényét. — Ez. Éppen most hozzák a régi irodahelyiségből. A szövetkezet pénzét tartjuk benne... Tényleg el kell ismernünk, hogy ez valóban „nehéz“ munka. De ne gondolja senki, hogy az egész szövetkezet fezzel lett volna elfoglalva. Amikor a traktorok búgását -hallottuk valahonnan, nem hallu- cináltunk: a búcsi szövetkezet traktorai és traktorosai „teljes gőzzel“ dolgoztak. Nem is csoda, hiszen legkésőbb február tizedikéig egy nagyon fontos munkát kell elvégezniük: körülbelül háromszáz hektárnyi területre kell az Istállótrágyát kihordaniuk. A szövetkezet szőlészetében ugyancsak nagy a sürgés-forgás, mert nyolcvan hektár szőlő megmetszése nem kis feladat, főleg ha meggondoljuk, hogy a szövetkezet szőlészetében jelenleg mindössze húsz ember dolgozik. Márpedig a szőlő téli metszését — a nedvkeringés megindulása kedvéért — okvetlenül be kell fejezni, méghozzá a lehető leggyorsabban. Nem tűr halasztást a gyümölcskertészetben elvégzendő munka — az almafák és az őszibarackfák metszése — sem. No és a paprikát, a finom zöld paprikát ki ne szeretné? Hogy idejében asztalunkra kerüljön, azért a búcsi szövetkezet kertészei is alaposan megdolgoznak. A paprikamagot még december 15-én elvetették, s január közepén már a palánták tápkockákba való átültetését is megkezdték. A melegágyakban pedig a korai káposztafélék palántáinak nevelése folyik. A dohányon az utolsó simításokat végzik a szorgos ' kezű búcsi asszonyok. — A dohányt még hagyományos módszerekkel termeljük, azaz természetes szárítókban szárítjuk — mondja Retkes Lajos. — De az idén az A—15-ös műszárító mellett már két darab nagy kapacitású, magyar gyártmányú dohányszárítónk is üzemelni fog. Ugyan, ki hitte volna, hogy tél idején még a növénytermesztésben is ennyi a halasztást nem tűrő, sürgős tennivaló? Márpedig valóban igy van. Az meg csak természetes, hogy az állatokról állandóan gondoskodni kell — télen is. Az állattenyésztés a búcsi szövetkezetben további százhuszonkét dőlALSZIK-E TÉLEN gozónak nyújt állandó munkalehetőséget. Ágazatai közül főleg a tehenészet emelkedik ki. Ezen a téren á búcsiak valóban jelentős sikerekkel dicsekedhetnek: a komáromi járás szövetkezetei között az elmúlt esztendőben is az első helyre kerültek, hiszen egy tehéntől több mint 3500 liter tejet fejtek ki. Ugyancsak fontos termelési ág a tojástermelés: a tyúkfarmon — Csekes Matild vezetésével — egy szocialista brigád is dolgozik. A brigád termelékenysége — dolgozónként — több mint 700 000 korona évente. Ha meggondoljuk, hogy a szövetkezet egy dolgozójára eső termelés értéke körülbelül évi százezer korona, el kell ismernünk, hogy Csekes Matild brigádja valóban megérdemli a megtisztelő „szocialista“ jelzőt. S ha már az emberek tevékenységéről beszélünk, azt is meg kell említenünk, hogy a szövetkezet irodájában sem tétlenkednek. Ottjártunkkor — a múlt év utolsó előtti napján — még javában folyt az 1977- es évi terv készítése és az elmúlt esztendő értékelése. Azóta már bizonyára befejezték ezt a valóban felelősségteljes, megfontoltságot követelő, igényes munkát. Retkes Lajos szövetkezeti elnök: — Munkából a szövetkezetben most is van éppen elég Azt hiszem, az elmondottakhoz semmiféle kommentár sem kell. A tények magukért beszélnek: az imént felsorolt adatok mindennél meggyőzőbben bizonyítják, hogy Búcs község télen sem alszik. A faluról alkotott kép azonban meglehetősen hiányos maradna, ha csupán a szövetkezetben végzett munkákról beszélnénk. Hiszen a község életében azok az emberek is részt vesznek, akik napközben nem szülőfalujukban, hanem a közeli városok ipari üzemeiben — például a komáromi hajógyárban vagy a párkányi papírgyárban és másutt — dolgoznak, s akikkel távollétük miatt az újságíró sem találkozhatott. Sőt: ha teljes képet akarnánk adni a falu életéről, még azokról a búcsi diákokról is szólnunk kellene, akik hazánk legkülönbözőbb városaiban — Bra- tislavában, Prágában és más főiskolai városokban — folytatják tanulmányaikat. Minderről azonban lehetetlen egyetlen rövid írásban beszámolni, hiszen az „ingázó“ munkások vagy a hetenként, kéthetenként esetleg havonként hazajáró főiskolások életéről akár regényt is írhatnánk. Ha ugyan mernénk vállalkozni ekkora feladatra — mert a téma csak látszatra könnyű. Szóval, ezúttal kénytelenek leszünk megelégedni csupán azzal a megállapítással, hogy Búcs lakóinak elevenségéről nemcsak a szövetkezeti munkákhoz való aktív hozzáállás tanúskodik. Erről egyébként akkor is meggyőződhetünk, ha a falu szövetkezeti klubjába bekukkantunk. A szövetkezeti klubban ugyanis szinte állandóan történik valami. Hol a CSE- MADOK helyi szervezetének citerazenekara próbál, hol táncos lábú fiúk-lányok gyakorolják — fellépésre készülődve — műsorszámaikat. Azon a bizonyos december végi napon, amikor mindezt láttuk-hallottuk, még egy nyugdíjasok számára rendezett műsoros teadélután is volt a szövetkezeti klubban. Ezúttal a Nőszövetség helyi szervezete rendezte, de előbb — a tél elején — már a szövetkezetnek is volt egy hasonló rendezvénye. Ez az élénk falusi élet azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a búcsiak „csak“ tevékenykednek, s nem álmodoznak. Álmodoznak ők is, miként minden ember: s legszebb álmaikat, érzelmeiket, vágyaikat citerák húrjain fakadó csodálatos hangokban, táncos lábak dobbanásában küldik világgá. VARGA ERZSÉBET A havas búcsi utca Prandl Sándor és Varga Erzsébet felvételei
