Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-16 / 3. szám
SAIG Kicsit meglepett a javaslat, hogy menjünk és nézzük meg a Vidám Parkot. Amikor az ember már messze el hagyja a gyermekkort, sőt. a gyere kei sem a Vidám Parkba kívánkoz nak, idópazarlásnak tartja a kerin gést az útvesztőben és a bukdácsolást a hullámvasúton. De hát vasárnap volt, amikor Ho Si Minh városban is minden zárva. így, jobb híján ráálltunk. Utólag nagyon bántam volna, ha otthon maradunk. Nem valami külö nős, idehaza sohasem látott kép miatt. Egyszerűen azért, mert hangos, igazi vidám parkba jutottunk. Nem akarom elhitetni azt, hogy azon a vasárnap délelőttőn, mindenki ott volt a saigoni Vidám Parkban, s így ez a kép, amit lejegyeztem, az egész városra jellemző. Túl friss még a vál tozás és túl nagy is volt a változás Saigon lakóinak életében. Üres őrtornyok A hétköznapi Ho Sí Minh város talán nem annyira idillikus, mint a vidám parki vasárnap, de nem is nyugtalanító. Magam azt vártam, hogy sok lesz a katona az utcákon, a különböző intézmények előtt, azokban az őr tornyokban, amelyekből ölszáz nappal ezelőtt oly sokat kellett építeni. De ezek a szögesdróttal védett őrtornyok most üresek. Senkit sem kell megvédeni. Gondolom, mindenkiben feltámadt a kérdés: hova lettek azok, aki két annak idején a géppuskafészkek védtek? Elmentünk megnézni mint politikai- turisztikai látványosságot az egykori amerikai nagykövetségnek azt a ré szét, ahonnan a helikopterek, majd a nagykövetet szállító utolsó helikopter a magasba emelkedett. — Mindenki csak nem ment el? — kérdeztem kísérőnket. — Azok szöktek meg, akik leginkább kompromittálták magukat — hangzott a válasz. Hogy ma is vannak még olyanok, akik bujkálnak és megpróbálnak utat módot keresni a szökésre, azt az egyik saigoni színházban látott kulcsdrámából is megtudhattuk, aminek egyébként éppen az volt a címe: „A kulcs“. A történet főszereplője egy tőkés, aki rá akarja venni szolgáját, hogy szerezzen számára hajót a menekü léshez. A szolgának van egy lánya, a tőkésnek pedig egy fia. A tőkés azt ígéri szolgájának, hogy fia elveszi fe leségül a kislányt. Tulajdonképpen minden menne a maga útján, ha Tu bele nem szeretett volna egy fiúba, aki hívja, hogy, menjen vele vidékre. A címadó kulccsal a tőkés — fin se gítségével — ezt a mai fiatal nemzedéket megtestesítő szerelmes fiút zárja lie. S végül is azért hiúsul meg a szökési terv, mert a fiú leleplezi sze relmesének apia előtt, hogy őszintén gyászolt feleségét, vagyis Tu anyját a tőkés ölte meg. A történet így happy enddel zárul. Az élet persze más. Amikor Ho Sí Minh várostól délre kimentünk a Csendes-óceánhoz, kísérőnk megje gyezte. — Tengerpartunk 3200 kilométer hosszú, s van ebben jó is, de sok sok gondot is jelent... A „tanuló” igazgató Magától értetődően nem ludotl min denki elszökni, aki valamilyen forrná ban elkötelezte magát a régi rend szernek. De nem is akart mindenki elmenni. Amikor a város XI. kerületében járunk, ismerkedve e munkás- negyed hétköznapjaival, a tanácselnök megjegyezte: — A gyárak 85 százalékú elkezdte a munkál _ Egyeseket állami tulaj do nba vettunk, mások ma is a tőkések tulajdonában vannak. — És a tőkések nem akadályozzák a munkát? — kérdeztem. — Nézzék meg a helyszínen — hangzott a válasz. így kerültünk el egy szőnyegüzem be. Tulajdonosának ezenkívül még két másik gyára is van. Azt, amelyben a szőnyegek készülnek, átadta a lányának. Az igazgatókisasszonv fogadott bennünket, vezérkarával, körte egy északról jött műszaki tanácsadóval. Az igazgató nem sókat tudott a gyárról. Mentegették is. hogy még tanuló. Any- nvit azonban el tudott mondani, hogy Í82 munkás dolgozik náluk, negyed évenként 400 négyzetméter szőnyeget készítenek és termékeiket a Szovjetunióba, . Csehszlovákiába és Hongkongba exportálják. — Mennyit keresnek a munkások? — kérdeztem. — Havi ötven dongot — válaszolta a műszaki tanácsadó. — Évi két munkaruhát is kapnak — vette át a szót az igazgatókisasz- szony. — Mint az enyém, olyant — tette hozzá. A ruha valóban azonos volt. A jövedelem nyilván más. De ezt az élet beindítása érdekéten egyelőre minden ki tudomásul veszi. A gyáros is. aki bár késve, de megérkezett. S aki arra is hajlandó volt, hogy kifejtse véleményét az együttműködésről. — Ma Thanh úr, ön együtt dolgozik a népi Vietnam kormánvával. Felszabadult az ország és ön itt maradt. Megmaradt a gyára. Hogvan tudja el képzelni az együttműködést? — kérdeztem. — A felszabadulás után az úi kormány a termelőmunka fokozására ösztönzött bennünket — az exportkötelezettség teljesítése érdekében — hang zott a válasz. — tyl támogatiuk a kormánynak azt az álláspontiát. hogy többet akar termelni s több munkalehetőséget igyekszik teremteni. így több valutánk lesz a szocializmus építéséhez. Szó szerint jegyeztem le Ma Thanh szavait. Hogy ez a rövid nyilatkozat is segítsen megérteni azt a türelmes politikát, amelyet a Vietnami Szocia lista Köztársaság kormánya folytat délen a hajdani rendszer képviselőivel. Dal a boldogságról Ho Si Minh város egyik külvárosában magnószalagra rögzítettem egy dalt, amely arról vall: Senki sem tudja elhallgattatni azt az éneket, amely a boldogságról és a szeretetröl szól. Az amatőr kórus tagjai azok a nők, akik még fél évvel ezelőtt Saigon százezer prostituáltja közé tartoztak. Ennyi utcanő volt ugyanis a városban. Sokat hallottam már az átnevelő táborokról. Hittem is, nem is, hogy ezeket az utcai pilléket meg lehet — át lehet — nevelni. De talán olvasóim sem kérdeztek volna mást Tran Thi Bongtál, az intézmény igazgatónőjétől, mint amivel ezen a különleges helyen elindítottam a beszélgetést. — Igazgatónő, ön pedagógus és a nőmozgalomban is részt vesz. tehát nedagógiai szempontból is tud foglalkozni a lányokkal s tud politikai szempontból is. Kérem, mondia meg, hogv ezt a munkát, amelyet itt vállalt, eredményesnek érzi-e? — Már a francia ellenállás alatt is részt vettem a nőmozgalomban, s hogv legálisan is tevékenykedhessek. 1954- tő> tanítani kezdtem. A felszabadulásig mindkét területen egyaránt dolgoztam. Akkor helyeztek a sebesültek és a rokkantak hivatalához. Itt a legkülönfélébb szociális problémákkal foglalkoztunk. így találkoztam a prostitúcióval. Nem akartunk belenyugodni, hogy ez a szörnyű társadalmi betegség a felszabadulás után is fennmaradjon. Különböző javaslatokat tettünk, így többi közt azt is: létesítsünk olyan átnevelőtáborokat, ahol ezeket a szerencsétlen nőket meggyógyíthatjuk, mert úgy érzem, meggyógyíthatok. — Mint nő tartotta őket szerencsétleneknek? — Az utcanők többsége azért választotta azt a megélhetési formát, mert nem volt más választása. Felkerültek faluról szüleikkel együtt, de nem volt munka, és az egész család éhezett. A lányok útja, ilyen helyzetben, a bordélyház. — Hányán vannak itt? — A táborban 600 személv számára van hely, de jelenleg csak 505-en. Ho Si Minh városban viszont több hasonló intézmény is működik. — Hogy kerül valaki az átnevelőtá- borba? — Elsősorban a szállodákban szedtük össze őket és az utcán. Sokat pedig a kerületi népi bizottságok küldenek. — Mennyi ideig tart a tanfolyam? — Kezdetben csak pár napig tartott, aztán rájöttünk, a három nap még arra sem elég, hogy a lelkűkre beszéljünk. Ha nem tudunk valami szakmát adni a kezükbe, mit is tehetnének, ott folytatják, ahol abbahagyták. Ezért most már hat hónapig tartjuk itt őket. Az analfabétákat megtanítjuk írni. Vannak politikai foglalkozások is. Minden résztvevő csak úgy hagyhatja el a tábort, ha megtanult egy szakmát. De nem megy el mindenki _ — Hogy értsem ezt? — Akkor éreztem igazán, hogy ezek Ünnepi felvonulás Ho Si Minh városban az Augusztusi Forradalom és a VDK kikiáltásának évfordulóján (CSTK-felvétel | a néha nagyon keserves napok nem hiábavalók, amikor előbb egy, majd több nő is megkeresett és azt mondta, hogy szívesen dolgozik velünk együtt. Az igazgatónő nem volt hajlandó el árulni, hogy melyik prostituáltból lett nevelő. Azt hiszem, igaza volt. Viszont végigkísért az iskola különböző műhelyein, megnéztük, az ABC-osztályt, a szabás-varrás tanfolyamot, a háncskö töket, a kalapkészítőket s így jutót tunk el abba a terembe is, ahol ezek a lányok és lányanyák úgy fújták a dalt a boldogságról, mintha legszebb éveiket nem mocskolta volna be a vietnami háború sara: a Saigonban szórakozó amerikai katonák részeg ölelése és a dollárokért eladott csó kok. A neve-sincs kerület Ho Si Minh városnak természetesen nemcsak múltja van. A három és fél milliós város ugyan még nem tudott elszakadni mindentől, amit húsz éven keresztül kényszerítettek rá, de az életnek már más a ritmusa. Más lett az életstílus. Változtak a célok és a gondok. S újfajta lehetőségeket igyekeznek megragadni. Ezt a ritmusváltást hol is tudnám leginkább érzékeltetni, mint abban a XI. kerületben, ahol már jártunk, mégpedig a magánszőnyeggyárban. Ezt a kerületet azért létesítették még a letűnt rendszer idején, hogy védje Sai gon belső negyedeit és akkor, amikor a DNFF partizánjai már a fővárost támadták. Az új városnegyedek a világon mindenütt szépek, modernek. A háza kon nagy üvegablakok, sok a fa, szélesek az utcák. Ezt a fiatal neve-sincs kerületet pedig csak a világ legride gebb nyomortanyáihoz lehet hasonlítani. Még láthattuk ... Azért mondom így, mert véletlenül éppen aznap, amikor ott jártunk, a kerület népi bizottsága frontális támadást indított a nyomor ellen. Ott kezdték, ahol a legsürgetőbbnek látszott: a temetőben. Kétszáz ember ugyanis a sírboltokban telepedett meg. Ezek is, mint a városnegyed lakói nak többsége, a háború elől, a falvakból menekültek Saigonba. Nem is munkát, csak védelmet reméltek. Az tán ottragadtak és a koldusok tábo rát gyarapították. Természetesen, nem az egész negye det ítélték lebontásra. Nem is tudnák ezt ma, holnap megvalósítani. Sőt, nincs is rá szükség, hiszen sok a gyár, meg a kisüzem, és a házak jó része is használható, de a legnyomorúságosabb, mocsárba telepitett viskók sorsa, mint a sírkamráké is — meg pecsételődött. Itt vezet majd be az új, egyelőre még csak tervekben szereplő autósztráda Ho Si Minh városba. A hetvenéves diák Ez még csak terv, mint a halüzeni is, az új tanácsháza, a kórház, meg sok más egyéb. De nemcsak terveznek a munkásnegyed vezetői. Legfonto sabb feladatuknak azt tartották, hogy újrakezdjék a munkát. S a kerület gyárainak 85 százaléka ma már termel. Huszonhatezren dolgoznak az üzemekben. Az összes dolgozó száma pedig 98 ezer. Ha arra gondolunk, hogy ebben a negyedben 204 ezer em bér él, érthető, amit a tanácselnök nagyon büszkén mondott el. Azt mondta ugyanis: legnagyobb eredményüknek tartják, hogy ma már havon ta csupán másfél tonna rizst kell szétosztani a munkanélküliek közi, míg a felszabadulás után havi 300 tonna rizst osztottak. Az élet sok más téren is elindult. Két éve csupán öt magániskolában le hetett tanulni, ma 41 az iskolák száma s közülük egy harmadfokú, ami a gimnáziumnak felel meg. Tizenhatez ren pedig az esti iskolákban tanulnak. Van köztük hetvenéves is. Berendeztek már 47 orvosi rendelőt is, ahol a dolgozók ingyenes gyógykezelésben részesülnek. És létesítettek egy napközi otthont is. S ez csak egy kerület, s mindössze másfél év munkája. Másfél év pedig nem nagy idő. Ám Saigont valaha az utcanők s a kétes hírű mulatók, a ká bítószercsempészek tették híressé-hír- hedtté. Ez a világ, amit a szabadsá gos amerikai katonák kedvéért létesi tettek, eltűnt. Ho Si Minh városnak talán ma még nincs teljesen önálló új arca. Küszködik a múlt sokféle örökségével, hagyományával, át is veszi, ami arra érdemes. De lassan már bontakozik, alakul az új is ... I ÖNODY GYÖRGY I 1377. I. 16. N C/2
