Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-19 / 25. szám
Dohai Páter Százhúsz-harminc kilométer között piros- lott, ugrált a tű. Tiba keményen fogta a kormányt, a vidék elrepült mellettük; a város, ahonnan jöttek, egyre távolodott. — Nem törik össze a koszorú a csomagtartóban? — kérdezte Marika. — Nem. Biztos, hogy nem. Papírdobozokat raktam köré. — A kocsi elejére kellett volna tenni, mint a villamosokon szokott, mondta Marika. — Leállítana az első rendőr, — mondta Tiba nevetve. A visszapillantó tükörben észrevette, hogy egy Moszkvics megpróbálja leelőzni. Gázt adott, lehúzódott az országút szélére és figyelte, hogy kínlódik a mögötte futó kocsi, amíg aztán abba nem hagyja az indexelést. Búzatáblák, tengeritáblák, könnyű erdők, benzinkutak, csárdák és stoppoló szerelmesek maradtak el mögöttük. Élvezte az országutat, a sebességet, az alárohanó szürke beton titokzatos távlatát, amelybe az erőteljes mozgás mintegy folytonosan beleolvadt, élvezte a mély, erőlködés nélküli motorhangot, az abszolút kompresz- sziót és a mellette röpdöső loknikat, Marika ■egész tüneményét. — Mit álmodtál. Mari? — kérdezte a feleségétől. — Semmit. — Semmit? — Semmit. — Ingerült vagy ... — Minek megyünk arra a temetésre? Egy napot vesztünk az útból... — Tudod, hogy a tanár úr apám legjobb barátja volt. — Te nem szeretted az apádat, most meg állandóan emlegeted ... — Honnan veszed, hogy nem szerettem az apámat? — Sejtem. Kérek puszit. Marika megkapta a puszit. — Honnan veszed? — Mondtad, hogy sokat ivott az öreg, hogy ez bántotta anyádat meg téged is. A végén már nem talált be a tanterembe... — Micsoda? — Hogy ivott erősen... ne menj olyan gyorsan! — Apám az apám volt. Szerettem őt. — Hát most már, hogy meghalt, biztosan. De a kórházba nem mentét be hozzá ... — Nem. Mert nem akartam, hogy bocsánatot kérjen tőlem ... — Miért kellett volna bocsánatot kérnie egy haldoklónak? — Üzente, hogy menjek be hozzá az elfekvőbe, bocsánatot akar kérni tőlem. Én se tudtam, hogy miért. — Hát most már nem is fogod megtudni. És ki volt a barátja? — Tanító volt ő is, mint az öreg. — Hánykor temetik? — Délben. — Lesz pap is? — Lesz. Miért? — Régen láttam papot, — felelte Mari. — A sógornőd hazament már? A bátyád képes beengedni? — Nem tudom. Majd hazamegy, ha úgy tetszik neki. Az ő dolga. Mi nem avatkozhatunk bele. Beszéljünk másról. — Tőlem akár le Ostiáig hallgathatunk. — Megsértődtél? Kérek puszit. Puszit kap. Az országút. A fel és leúszó vidékek, a lomberdők, a távolban megcsillanó vizek, és Magyarország méretlenül és időtlenül kitűzött mérföldkövei: a sárga vagy fehér templomtornyok, a falvak, községek szívében. Tiba bekapcsolta a rádiót: „A pontos idő tíz óra. Híreket mondok: Írországban négy tizenöt éves fiú egy lelkipásztor vezetésével, bazookával és lángvágókkal felfegyverezve, behatolt egy szociális menhelyre és tüzet nyitott a világtalanokra és a süketné mákra. A gyermekterroristák ezután egy játszótéren tűzharcot vívtak a rendőrséggel, önkéntes mesterlövészek végeztek velük. Egy rendőr súlyosan megsebesült, a lelki- pásztor a játszótéren felgyújtotta és eléget te magát. Brazíliában vérontással ért véget az ezredik riói karnevál. Egy rhodesiai kén bánya mélyén megtalálták Szent Ákos tetemének maradványait, a bányát az érsek felszentelte, kegyhellyé avatta, a bányászokat elbocsátották. Az időjárásról: forgószél, kéneső és szárazság, a kertészekre nehéz munka vár, úttörővonatok indultak hazánk vidékei felé, hogy segítsenek betakarítani a gyümölcsöt, a zöldséget. Híreket legközelebb délben mondok.“ — Mindjárt ott leszünk, Mari. — Mit csinálunk, amíg elkezdik? — Mit? — A temetést. Később kellett volna elindulni. Alhattam volna még egy órát. Most majd nyeljük a port... — Nem kell megvárnunk az elhantolást. Letesszük a koszorút az öreg nevelő ravatalára és indulunk tovább. — Ostia! A tengeri Boldog vagyok, szeretlek és ... és ... és ... szeretlek! — Boldog vagy? — Igen! — Az utazás miatt? — kérdezte mosolyogva Tiba. — Nem csak azért. Azért, mert veled lehetek egész nap, nem mégy el reggel, nem jössz este idegesen és gyanakvóan, mintha nem is haza jönnél. Folyton együtt leszünk. — Gyanakvóan? Én? — Ahogy szoktál. Hogy mit csináltam egész nap. Mindig megkérdezed. — Kérek puszit. ■ B ■ Kap egy puszit. Beértek a faluba. Marika kért egy konyakot. Bementek az italboltba. Mari megitta a konyakot. Agyvelejük fájt .az augusztusi hőségtől. — Te, én nem megyek kj a temetőbe. Megvárlak itt a kocsmában. — Ahogy gondolod, — mondta Tiba halkan. Kiment, gyújtást adott, a temetőbe hajtott. A sírok között kanyargó füves, vadvirágos úton feketében álltak a parasztasszonyok. Három férfi várakozott a csoport élén, részegek voltak, fekete kalapjuk alól verejték csurgott a halántékukra. Az asszo nyok elhúzódtak tőlük, és amikor az egyik öregember elővett egy pálinkásüveget, körbe adta, aztán maga is meghúzta, akkor az egyik asszony keresztet vetett a mellén. Tiba megnézte az óráját. Tizenegy óra múlt. Kivette a koszorút a csomagtartóból. Elindult a halottasház felé. A pap egy pádon ült, fekete-fehérben, arca aludt, a segédei az árnyékban álltak. — A temetésre tetszett jönni? — kérdezte Tibától egy fiatal nő, alkalmasint az új tanítónő. — Igen, kisasszony. — A tanító temetésére? — Igenis. — Nem találják a halottasház kulcsát. Nem lehet kinyitni a ravatalozót. — És az öreg ...? — Az bent van. Most keresik a sírásót meg az őrt, de lehet, hogy elmentek a faluból, mert sehol nem látták egyiket se. Régi cimborák, mindig együtt isznak. Lehet, hogy csak estére jönnek vissza. Odaát búcsú van. Fogadnék, hogy ott vannak. — Hogy lehet ez? — Tudja a bánat, uram. — Megkérhetném arra, hogy ezt a koszorút adja át... — Kinek adjam át? — Egy rokonnak vagy ... — Nincs rokona. — Akkor egy gyászoló gyermeknek adja oda, legyen szíves, nekem muszáj mennem. A feleségem a kocsmában vár. Olaszországba utazunk, csak útba ejtettük a falut, a tanító apám barátja volt... — Jó maguknak. Sanyii — kiáltotta a tanítónő. Tíz év körüli fiú futott hozzá. — Vidd ezt a koszorút a tanító úr sírhelyéhez. Tedd a másik mellé. — Igenis. — Köszönöm szépen a kedvességét, kisasszony. — Mondja, kivinne a kocsmába? — Hogyne. Úgyis várnia kell, ugye? Amíg nem tudják kinyitni . .. — Már arra is gondoltam, hogy az öreg belülről magára zárta a hullaházat, a sírásó meg az őr ijedtükben megléptek. — Képtelenség. Majd kinyitják. — Szekercével — mondta a tanítónő. Ha talmas farkaskutya futott hozzá. Majdnem feldöntötte Tibát, amikor körülrohanta a tanítónőt. — Ez Vadász. A kutyám. Megint eltépte a láncát. — Szép állat. — Nagyon. Na elvisz?- Jöjjön. Kik azok a férfiak? — Azok hárman? Falusi tanítók, eljöttek a temetésre. Beszálltak a kocsiba. A farkaskutya be ugrott a hátsó ülésre. Tiba a visszapillantó tükörben nem látott mást, csak a farkaskutya fekete pofáját, hegyező fülét, kilógó nyelvét. Bementek a kocsmába. Marika a sarokasztalnál ült, könnyű trikóruhája felcsúszott a combján, lábait átvetette egymáson, éppen rágyújtott, amikor beléptek. Megnézte a tanítónőt. Az visszanézte. — Mit isznak? — kérdezte a tanítónő. Ment a pulthoz. — Én egy konyakot, — mondta Mari. — Hány konyakot ittál meg, Mari? - kérdezte halkan Tiba. — Hármat. — Akkor ez a negyedik ... — És akkor mi van? — Semmi. — Azért. Kérek puszit. — Egész úton aludni fogsz. Indulnunk kell, — mondta Tiba. — Velencében szállnak meg, ugye? kérdezte a tanítónő. — Lehet. De lehet, hogy Triestben vagy Dunióban . . . — Az elégiák miatt? — Ű, nem. Ahogy jön. Amikor elfáradok. Hosszú út. — A felesége nem vezet? .— Láthatja ... — És aztán merre tetszenek menni? — kérdezte a tanítónő. — Firenzébe. Oda két napra, a képtára kért. De előtte Veronába és Sirmionéba megyünk, ahol Catullus élt. Firenzéből Siéná ba, onnan az etruszk sírokhoz, Tarquiniába. úgy Rómába. Aztán le Nápolyba, Pompeibe. Positanóba, Amalfiba ... — De jó maguknak, istenem! — Hát, elbúcsúzunk, kisasszony. Indul nunk kell. Minden jSt. Visszavigyük a teme tőbe? — Nem, köszönöm. Még maradok. Majd visszavisznek motoron. Köszönöm a konya kot. Isten velük! Mari felállt, megigazította a haját, meg csókolta a tanítónő arcát, aztán kiment a kocsmából. Tiba beült a volánhoz, indított. Kiértek az országúira. Száznegyvenen ugrált a tű. Már nem volt messze Magyarország déli határa. Nagy, szürke, tartályos teherautó mögé értek. Tibának le kellett lassítania. A tartálykocsi előtt két vontatós teherautó haladt. Mari behunyt szemmel ült Tiba mellett. — Alszol? — kérdezte a férfi. — Nem. Kérek puszit. Milyen volt a temetés? — Még hátra van. Eltűnt a sírásó. Meg a halott se halott. — Ne hülyéskedj... dühös vagy rám, amiért nem mentem el veled? Tiba megpróbált előzni. A szembeforga- lom visszakényszerítette a tartálykocsi mögé. — Miért megyünk ilyen lassan? — kér dezte Mari. — Mert nem tudom kikerülni a szippan tót, — felelte Tiba. — Micsodát? — A szippantót. — Az mi? — A Talajerdőgazdálkodási és Értékesítő Vállalat szippantó kocsija. — Szóval tele van? — Tele, — De klassz lesz úszni a tengerben Engem tegyél ki a strandon minden reggel, amíg te megnézed a képtárakat. — Téged nem érdekel? — Nem. Inkább napozni, úszni akarok. — Tegnap még az útikalauzt olvastad, hogy milyen csodálatos lesz látni a Medici- kápolnát, állni a Szent Péter téren, a Trevi kút, a Spanyol tér, a Forum, a Colosseum, a Santa Maria Maggiore, a Transtevere, a piac, a Porta Portesén, a Villa Giulia, a Vatican ... . — Napozni akarok, úszni a tengerben, nem érdekel a Medici-kápolna. Miért nem megyünk gyorsabban? — Nyisd ki a szemed. Nem ti előzni a szippantót. — Mit? — Ezt a tartálykocsit az orrod tos tele van, azért megy olyan lq kocsi szippantja fel a fekáliatár emésztőgödröket, a derítőket. — Aha. ■ ■ ■ Tiba megpróbált kivágni a ti mögül, de egy szembejövő dzsip v szerítette. Marika zökkent egyet Észrevett egy snack-bárt, az út i — Állj meg itt. — Minek?! — Csak. Pisilni kell. — Jó. Mari kiszállt, rágyújtott, bemt ba, a pultnál megivott egy kony utánament. Kért egy colát. — Tulajdonképpen miért... eí elmesélhetnéd, hogy miért jelente ged a kollégáid? — Mert egyszerűen nem tudtak nální. — Milyen hülyék az emberek .. nálnak egymásnak, ahelyett, he hagynák egymást. Hogy kikészüli is akartak mást. Mindenki mindi; Ügy van, ahogy a Szamosi mond meg nekik, amit akarnak, hogy ják... — Ki az a Szamosi? — Az orvosom. — Voltál vele? — Hogyhogy vele? Talán nála. som. Tudod, hogy ki. — Nem tudom, hogy filozófus I — Menjünk, jó? — Jó. Te akartál megállni. Jóba — Mondtam, hogy nem, — Nem mondtad. Visszaültek az autóba. Tiba h^i szokásos országúti sebességét. Szí re állt rá, közeledtek a határhoz előtt megint beérték a szippantót. — Előzd már meg azt a tartály! — Lakott területen vagyunk. — Akkor is. — Majd az országúton. A közlel bályok mindenkire vonatkoznak, fusokra leginkább. De legalább a juk is, mint a többi em! erre. — Szállj le rólam. — Együtt voltál vele? — Ne faggass! Unlak. Előre tud az egész úton faggatni fogsz, nem kellett volna Olaszországba i — Nem faggatlak. Attól félek,! a faluban nem lesz kocsma. — Hagyjál, jó. — Na jó. Azt hittem, hogy i megkérdezhetünk egymástól és i tunk Is. — Te magadról azt hitted? Hál lékszel, hogy mindig mi a vége,
