Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-19 / 25. szám
1 1977. VI. 19. SAGAN MIHÁLY ZSABKA JÓZSEF Gyökeres György jelvételei A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG asztalon viaszosvászon abrosz, nyitott könyv, szemüveg, egy pakli cigaretta meg hamutartó. Egyszerűség, rend, kellemesen hűvös konyha. Megtermett, erős öregember, a hetvennégy év sem tudta meggörbíteni a hátát. Mielőtt összecsukja a könyvet, nagy gonddal letörli a lapokról a láthatatlan porszemeket. Mindenki lexikona — olvasom a borítón. — Sokat tanulhat belőle az ember. Megismeri az idegen szavakat. Szeretem tudni, mit jelentenek. Is merek olyanokat, akik nyakra-főre használják, közben azt se tudják, miről beszélitek. Kosút. A falu nevének hallatán először a sortűz, a véres pünkösd, az aratómunkások sztrájkja, Major István bebörtönzése jut eszembe. Dél-Szlovákia munkásmozgalmának jelentős fejezete játszódott le itt, a két háború között „kommunista fészekének nevezett faluban. A mozgalmi munka nemcsak sztrájkok szervezéséből állt. Hanem tanulásból, önművelődésből, jól szervezett kulturális tevékenységből is. Bizonyítják ezt a munkásdalárdák, a munkás-színjátszás gazdag hagyományai, a testedző egyesületek stb., melyekből sok működött ezen a vidéken. Hogyan szórakoztak a húszas-harmincas években Kosúton? Volt-e valamilyen kulturális csoportjuk? Ma már kevesen tudnak erre választ adni. Akiktől érdeklődtem, mind Molnár Sándorhoz küldtek, ő jól ismeri az akkori időket. — Aratómunkás voltam egész fiatalságom alatt, nagyon sokat énekeltünk, de dalárdánk nem volt. Átköltöttük a dalokat, ilyenfor mán: Fölszántatom a kosúti Jőutcát, Vetek belé piros pünkösdi rózsát. Ha a Tisza, ha a Üuna piros rózsát teremne, Minden szőke, barna kislány ifjúmunkást szeretne. Harmincegyben, pünkösdkor, vérpiros lett a kosúti pünkösdi rózsa. Az aratómunkások vérétől. — Többünket bebörtönöztek Major Istvánnal, csakhogy bennünket 29 nap múlva kiengedtek. Az események után ötven napig statárium volt a faluban, merthogy a választásokra is készültünk. A kommunista párt 11 mandátumot szerzett. Én lettem a községi bíró, három évig, pontosabban 33 hónapig. Jól emlékszem, az idő táit nyolc kommunista bíró volt a járásban, én voltam a legfiatalabb. Eszembe jutott egy másik dal is, leírja? Piros zászlót, vörös zászlót lobogtatja a szellő, jer alája, jer alája, te oktalan szenvedő. Testvérünk vagy, miért nem tartasz mivelünk, Testvérünk vagy, nem lehetsz te ellenünk. Nem ismerünk jenye hangot, ágas-bogas koronát, Szerszámot a naplopóknak, kuszát, kapát, boronát. Legyen kérges azoknak a tenyere, Akik miatt nincs a népnek kenyere. Földesurak a környéken azt hirdetik, hogy győztek, Lesz még dolga a kezünkben jurkósbotnak és lőcsnek. Dörögd velünk: nincs számukra gráciái Éljen a kommunista párt jelszava! A kommunista párt gyűléseit, összejöveteleit legtöbbször egy pajtában tartották. Megesett, hogy szétkergették őket: akadtak besúgók is. Humor, mosoly bújkál a szavai mögött: — Ök erősebbek voltak, nekünk ravaszabbnak kellett lenni. Meghirdettük a gyűlést, persze eszünk ágában sem volt gyűlésezni. Ha ezt megcsináltuk négyszer, ötször, nyugodtan megtarthattuk, a csendőrök megúnták az órákig tartó fölösleges készenlétet. Molnár Sándor a felszabadulás után, negyvenkilenctől öt éven keresztül volt a hnb elnöke. Többször is megválasztották a pártszervezet elnökévé, közben, s majd nyugdíjba lépése után is évekig volt a hnb titkára. A kuszához máig sem lett hűtlen, ha megkérik, a falu parkosított területein szívesen lekaszálja a füvet. Ismét a régi dolgokat emlegetjük. Volt Kosúton egy fúvószenekar, melynek tagjai csak munkások voltak. Mindenféle cím nélkül, név nélkül működtek. Eleinte csak a zene szeretete ösztönözte őket, majd egyre tudatosabban, a közös célt szolgálva, a május elsejéken, tüntetéseken is ott voltak. Név nélkül, cím nélkül, hiszen úgy többet lehetett tenni a mozgalom érdekében. Amúgy is „szem előtt“ voltak, nem volt rá szükség, hogy még jobban felhívják magukra a figyelmet. Sagan Mihály elgondolkozva néz maga elé. — Kár, hogy nem írtuk fel unnak idején, mi mikor történt. Egyidős Molnár Sándorral, katonának is egyszerre sorozták be őket. A fúvószenekar 1920-ban alakult meg, ő 1928-ban lett a tagja. A hangszereket mindenki a saját pénzéből vásárolta. Gyakran jártak mulatságokra meg házakhoz is zenélni, ebből tartották fenn a zenekart. — Ha jól emlékszem, a zenekar ban ketten voltunk párttagok Vígh Sándorral. A többiek is mind munkások voltak. Harminchatban pénzt gyűjtöttünk a Spanyolországban harcoló kommunistáknak, ezért kizavartak bennünket a helyiségből, amelyben próbáltunk. Most a kocsma van ott. Aztán a plébánián pró háltunk. Hogyan kerültünk oda? Rendes pap volt a faluban, szeret te a zenét, értett hozzá, meg felénk is hajlott. Vermannak hívták. De ez sem tartott sokáig, mert a mó dósak, a nagygazdák összefogtak ellene. Mennie kellett a faluból. Átmegyünk a szomszédba, Zsab ka Józsefhez, aki hamarább, 1922- ben lett a zenekar tagja. Ismerősen cseng a név. Igen, egy Zsab- kát 1931-ben megöltek a csendőrgolyók. Zsakba Sándort. Kiderült, az unokatestvére volt. Úgy érzem, a beállt pillanatnyi csend tiszteletadás a halottnak, a közeli hozzátartozónak. Régi fényképet vesz elő. Sajnos, már annyira kikezdte az idő, hogy nyomtatásban mit sem lehetne lát ni belőle. Nézegetjük. .Fel-felemlegeti a régi társakat, néha hosz- szabb ideig is elgondolkodik, amíg eszébe jut a megfelelő név. — Látja, ez itt lent, a cintányé- ros, a Thurzó István. Thurzó István (földmunkás. Öt is 1931-ben gyilkolta meg a csendőr golyó. Őket hármukat: Zsabka Sándort, Thurzó Istvánt és a 1G éves Gyevát János ifjúmunkást. Major István kommunista képviselőt pedig kardlappal ütötték le. Bármiről beszélünk a kosúti öregekkel, bármilyen megmozdulásról esik szó, mindig visszatérünk a véres pünkösdhöz. Kitörölhetetlen emlékként él szivükben. — Mindjárt az első időkben egy Csaja nevű karmester tanította a zenekar tagjait. Az emberek azt akarták, hogy nótára tanítsa őket, ne kottára. Később, amikor már Sagan Mihály is tagja lett, egy Oravec nevű ember vette kézbe az irányítást, ő már kottákat is szerzett, tőle tanulták meg olvasni. A 14—16 tagú zenekar többször szétesett, majd újraalakult. A háború után immár új hangszerekkel, ismét megalakították, egy darabig mű ködtek is, de nem volt utánpótlás. Az öregek nem bírták tüdővel, a fiatalokat pedig nem érdekelte. Pedig a hangszerek megvannak valahol a gazdaság raktárában. Miért van az, hogy amikor nem lehetett, akkor volt akarat, bátorság az emberekben. Amikor pedig már lehetne, kedv nincs hozzá. Segítséget, támogatást bizonyára kapnának a fiatalok. Major István mellszobra előtt kanyarodunk ki a főútra. A legtöbb kerítés mögött piros pünkösdi rózsa virít. MALINAK ISTVÁN Egy kicsit szégyenkezve húzódom vissza az ablakból, amikor rajtakapom magam, hogy mosolygok. A függöny mögül nézek a lány után. Tipeg ügyetlenül, tipeg bizonytalanul; föl-f ölránt ja, egyensúlyt keresőn a karját: tipeg olyan figyelemmel, mintha tojások hátán kellene végigegyensúlyoznia, vagy kifeszített acél dróton, alatta mélység tátong; bokája meg-megbicsaklik. Vörös az erőlködéstől, vörös a zavartól. Persze, ha nem tudnám, hogy néhány napja tűnt csak fel a tömbházak környékén, talán észre sem venném. Tenyeres talpas falusi lány volt még akkor, aki egy kétéves-forma gyermeket sétáltatott; kék tor nacipóje igencsak biztonságosan görgőit az aszfalton. Vajon a gyors átváltozás csalt mosolyt? Most, hogy utánagondolok: kárörvendő volt a mosolyom. Ülnék vissza az asztalomhoz, a dolgomhoz, de nem hogy nyugton az iménti kép. Az is eszembe villan, a var kocsa is eltűnt, haja kibontva omlik a vállára. Nem kétséges, így divatos. Áttetsző ruhájába bele-belekap a szellő, kilátszik a miniszoknya alól erős térde. Na igen — a cipő! A túlságosan magas tűsarok, az idétlen tipegés okozója. Tulajdonképpen örülnöm kel lene az eldobott kék tornád pönek. Szurkolnom kellene a lánynak, ahogy a célegyenesbe forduló sportolónak tenném: gyerünk, hajrá! Tovább, kislány, vedd birtokodba a vilá got, a tied! Gyerünk, hajrá! Ez a lány azonban úgy erői ködik, mint a maratoni futó az utolsó métereken. Évszázadok maratoni méterei, ősök küzdelme, verejtéke maradt mögötte; dzsungel-törvényű századok törnek a nyomába. Félszeg mosolyomon ámulok. Aztán: lekókadt kedvemen. Szinte úgy tűnik: félek, hogy mindössze napok kérdése, és még csak meg sem inog a bokája ennek a lánynak! Belenő, hozzászokik ehhez is. Vitázom magammal: jussa van a tűsarokhoz! fussa van a tiillruhához, s ahhoz is, hogy izmos térdeit mutogassa. Áhhoz is jussa van, hogy abban a házban, ahol ma még csak gyermekfelvigyázó, holnap saját kulcsa kattanjon valamelyik zárban. Gyerünk, kislány, tovább, kislány! Nem érzek hajrázó kedvet. Furcsa nosztalgia van bennem. Mintha elvesztettem volna valamit. Nézek ki az ablakon — a lány már messze tipeg. Tű riődöm: vajon honnan van bennem ez a szomorúság? Honnan, miért? Ügy látszik dzsunyel-törvé nyű századok fullánkját én is magamban hordom. KISS JANOS 9
