Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-12 / 24. szám
Valójában minden embernek két anyanyelve van. Igaz, csak az egyiket szokás számon tartani, szótárakban leltározni, nyelvtani szabályokkal -i rögzíteni, kicövekelni — voltaképp művelni, tudatosan pallérozni, rendszeresen tisztogatni is csak ezt az anyanyelvet szokás. Talán azért, mert egyszerűbb, könnyebb, kényelmesebb a művelése, lévén egyértelmű. Leírom például: „almafa“ — és az olvasó — külön-külön is minden olvasó — hasonlóképp érti a szót. Ha hozzáteszem „Jonathán“ — még pontosabb a meghatározás: arról a bizonyos piros almáról van szó. Azt mondom: „ló“, és mindenki ugyanarra a négylábú, sörényes állatfajtára gondol — ezt az anyanyelvet mindnyájan értjük ezen a tájon, és meglehetősen egyformán. A másik anyanyelvűnknek már csak az alapfogalmait értjük egyformán — helyesebben: érezzük egyformán. Fekete Gyula Édes két anyanyelvűnk Azt mondom például ezen a másik anyanyelvűnkön: Lovamat kötöttem piros álmájához, magamat kötöttem gyönge violához — és az olvasónak eszébe sem jut: „Hiszen nincs is lova!" Minthogy szempillantás alatt, az első látásra-hallásra áthangolódik a másik anyanyelvűnkre, amelyen nem szó szerint — direkt- ben — kell érteni a szöveget, amely tehát bizonyos jelzésrendszerben fejezi ki mondanivalóját. S az igaza olyképpen igazság, elmaradhat belőle maga a leltár is, a valóságos: a viola, az almafa, a ló, a kötőfék —* a valóságos. E kettős anyanyelv mindnyájunk közös öröksége, mégis — elgondolkoztató — mennyien nem használják, művelik — szinte nem is érzékelik — ezt a másikat. Sokfelé járok az országban, többnyire a könyvtárak táján, s friss példákkal bizonyíthatnám, hogy még a rendszeres olvasók közt is milyen sokan csupán az egyik anyanyelvűnket használják, és csakis ezen a szótározott anyanyelvűnkön értik-értelmezik azt a sokkal többet, amit pedig a könyvek, a képek, az irodalmi-művészeti alkotások, a másik anyanyelvűnkön szeretnének velük közölni. Azaz — „közölni“? Inkább jelezni, érzékeltetni, sugalmazni, hiszen — mondom — ez a másik anyanyelvűnk nem annyira az értelemhez szól; sokkal inkább az érzelmek, a sejtelmek, a hangulatok a befogadói. Itt vagyunk tehát a mindig fellobbanó s mindig eldöntetlen vitánál, amely immár lexikonokban is mint vitakérdés szerepel az Érthetőség vagy Közérthetőség címszó alatt. Alig hiszem, hogy ez a vita valaha is lezárul. Idézhetném ugyan a közérthetőség tömeges, makacs, követelő igényére válaszul a vita történelmi anyagából — mondjuk — Karinthy versparódiáját: Egyszerű és tiszta nóta, Gólyafészek, háztető — Nincsen benne semmi, ámde Az legalább érthető. Idézhetem, de csak azoknak válaszul, akik az irodalomtól azt a szótározott anyanyelvűket kérik számon, amelyben a háztető valóban háztető, az almafa almafát jelent, és semmi mást és semmi többet. Ám ugyanaz a Karinthy hasonló éllel kifigurázza az irodalmi halandzsát is, amely szintén a semmit mondja, csak éppen érthetetlenül. Amiből következik, hogy az igény az érthetőségre olykor alaptalan, olykor megalapozott — s épp ezt nem lehet soha előre eldönteni, minthogy többnyire az idő dönti el: mikor volt alaptalan, mikor megalapozott. 1977. Az elsietett ítéletek (vagy épp előítéletek) a közérthetőségről — nem jó tanácsadók. Türelem, türelem. Vegyük csak példának azt: a tudományban minden előrelépéshez mennyi kísérletre van szükség; tehát sikertelen próbálkozások tömege segíti világra a sikert. Gátolni, leszólni, eltiltani a kísérletezést annyi volna, mint lefékezni, megakasztani fejlődésében a tudományt. De ugyanaz a közvélemény, amely a kísérletezés jogát egyhangúlag megadja a tudomány1 nak, elég gyakran megvonja az irodalomtól, a művészetektől. Pedig hát a kísérlet ott is a fejlődés feltétele. Még akkor Is, ha a hegy néha egeret szül; ha a sok kísérlettől nem látni a kevés eredményt. (Annál kevésbé látni, mert az irodalomban korántsem igazolható az eredmény megismételt kísérlettel, mint a tudományban; ott csak a mű értéke s az idő igazolhatja.) 11 Másik példa: milyen dühös, elkeseredett viták. viharzottak annak idején a nyelvújítás körül. S mi mindent igazolt, s mi mindent elvetett a nyelvújítási próbálkozásokból az idő. Nos, abban az anyanyelvűnkben, amelyben az irodalom, a művészet fogalmaz, elemi törvény, a folyamatos nyelvújítás, és nemcsak a korszakváltozásokra, az újonnan színre lépő nemzedékekre kötelező, hanem egyénenként is minden íróra, művészre. Voltaképpen nem tekinthetjük rangos alkotónak azt, aki e másik anyanyelvűnkön nem hagyja rajta a keze nyomát, nem képes rajta — újítani. Gondoljuk el: a másik anyanyelv gazdagítását nem csak és nem elsősorban az újdonságok, az új felfedezések követelik meg, sőt! Az állandó, a folyamatos, az örök még inkább követeli az új megfogalmazást: bizony, a szerelmet is, a halált is minden korban, minden nagy alkotónak újra meg kell fogalmaznia. Nincs abban semmi meglepő, ha e lázas igyekezet öncéllá válik olykor. Vagy magamagát licitálja túl a programszerű halandzsáig, a kimódolt zagyvaságokig. Nem kifejteni, csak jelezni szeretném itt kettős anyanyelvűnk idült zavarait, hamis össz- hangzatait. S ha már jelzem — szaporítom is a gondokat. -v Mert ahogy én látom: a világirodalom legnagyobb alkotói találtak feloldást. Találtak kapcsolatot nemcsak saját népük és koruk, de más népek, más korok széles — akár a legszélesebb — közönségével. Ha úgy tetszik: érthetők voltak, sőt — közérthetők. Például: a Hamlet. Amikor — majd négy évszázaddal ezelőtt — megírta Shakespeare és bemutatták, estéről estére megtelt a kakasülő is az akkori köznéppel — írástudatlan kofákkal és lóhajcsárokkal —, és szorongó csendben figyelt a legolcsóbb helyek közönsége: mikor jön már az a szellem, ki kit szúr le — jó, hát nézte a Hamletben a krimit. S ugyanezt a Hamletet a mai páholyban egy vájtfülű kritikus már a tizedik szereposztásban látja, és megint és meglepődve talál benne újat, valamit, amit egy új színész, új rendező tehetsége hoz a felszínre. A négy évszázaddal ezelőtti írástudatlan néző és a mai vájtfülű kritikus — a közönségnek olyan széles skálája ez, amely ugyanabban a korban és egyszerre nem is lehet jelen. És lám: minden rétegét magával ragadja a Hamlet; minden réteggel kapcsolatot talál — az érzelmek anyanyelvén. De nézzük Tolsztoj müveit vagy Hemingway öreg halászát, Petőfi, Ady, József Attila nagy verseit, Móricz Hét krajcár-át — a nagy alkotás talán épp attól olyan nagy, hogy egyesíti magában az egyszerűség és a bonyolultság végleteit. Megdöbbentően egyszerű s meghökkentően bonyolult — ugyanaz a mű. Több rétege van, mint — profán hasonlattal szólva — a hagymának. Azaz: mindenfajta közönséggel keres — és talál — kapcsolatot. Eleve lemondani egyik rétegről sem tud — nem is akar. Aki persze a Hamletben a krimit nézi, az még csak a hagyma héjáig jutott el — tessék bátran hámozni tovább, ez még nem az igazi hagyma. Mert a Hamlet olyan krimi, amely drámának is a legnagyobbak közül való. Olyan krimi, akár a Bűn és bűnhődés, amely regénynek is a legnagyobbak közül való. Meggyőződésem, hogy épp ez a legnehezebb írói-művészi erőpróba: keresni és megtalálni a kapcsolatot az érzelmek anyanyelvén a közönség minden létező rétegével. Elsősorban a jelen közönségével, pehsze, mert ha azzal sikerül — nem ipari szinten kiszolgálva, de alkotói módon nevelve, nemesítve, gazdagítva a közízlést —, akkor már sikerült túl a téren, túl az időn is. No igen, ezek a legmagasabb csúcsok. Kevesen érnek el odáig, de — gyanítom — még annyian sem érnének el, ha kötelező haladási irányt jelző és tilalmi táblák erdeje terelgetné folyton errefelé az irodalmat s a művészeteket. Végtére az emberi világ irodalmi-művészeti feltérképezése csak akkor érvényes, akkor hiteles, ha áttekintést ad a kitérők, a mellékutcák, a zsákutcák hálózatáról is. Minthogy ezek is járhatók és valamilyen forgalmat lebonyolítanak. Végtére is megérdemli a számbavételt, ha egy írónak a világirodalom — vagy akár a nemzeti irodalom — térképén külön bejáratú zsákutcája van. A botrány, a zaj, a reklám, a csinnadratta hozzátartozik persze a mellékutcai mutatványosbódék üzemeléséhez, de hát nagyobb ezeknek a vásározó ricsajosoknak a füstje, mint a lángja. Közönség híján a meg-nem-értettek gőgje is hozzátartozik, s a gőg a szellem köreiben sohasem a többletet jelzi, hanem éppen azt: valami hiányzik. Nemcsak a mézeskalács-sablonokba cukrozott, szolgáltatóipari irodalomból, hanem az ügyeletes mámorokká és szeszekké párolt — hol a tömegízlést, hol a tömeget, hol már magát a népet megvető — halandzsairodalomból is hiányzik valami. Leginkább: a csúcsokig feltörő tehetség. Kiszolgálni a tömegízlést vagy megvetni a tömegízlést? — e két véglet, e két part között zúgnak az irodalom, a művészet időtlen főáramai. A két part elmarad — mint idáig is mindig elmaradt ez a két part —, de az ár tovább hömpölyög az időben. Hol lassulva, hol megiramodva hömpölyög tovább, s élteti-dajkálja, korról korra gazdagítja érzelmi anyanyelvűnket. Varga Imre versel KÉT VIRÁGÉNEK A XVII. SZÁZADBÚL I. Árnyéktartó szépem, ciprusfám, jó Magdám, Gyöngyös szép ajakú kedves aranyalmám. Vidám tekintetű édes kis angyalkám, Vigasztalj, hadd éljek, gyönyörű violám! Mert te szép személyed kedvesebb rubíntnál, Ezüstnél, gyémántnál, darab sáraranynál. Mind többre becsülöm termeted azoknál, Libánus hegyénél és Biblis pataknál. ' II. Fonákul fordul rám vissza a szavam, , csőrével megcsípdes sólyommadaram. Elszállt, visszahívnám, de már messze jár, köröttem nagy varjak setét hangja száll. Kihez az én szívem volt rég köteles, más egek alatt jár, s nem engem keres. Fonákul fordult rám szerelmes szavam, csőrével megtépett az én madaram. A VIRAGENEKEK LAPJAIT ÖSSZETÉPIK Magdának Ö hölgyem, vége már az arcot fölborító tekinteteknek. A szem viszont-pillantást nem keres, s ha néz — övön alul. Ügy ám, ez is szabálytalanság. A szív, parafadugó büdös patakban, bukdácsol az érdek piszkos hullámain. Hol a Héra szíve alatt fakadó tiszta csermely? A diszkréten guggoló parti bokrok? A száj, a mézes szavakat szóló, hol van? S a fuvolót fúvó vad faun? Tíz ujjam az írógép billentyűzetén; más tapasztalat a lantos-ős ujjbögyében. Odakint havazik, papírszeletkék fedik a földet. Az én versemet is az Istenség tépje szét, emberi kéz sosem. Sárosi-centó Halk neszezés a fák között. Dadogó láng a hegyek felől. Ide jöttem, árva, üldözött — rejtő falak, zárak elől. Könnyes remegések éjjelén döglődik, jaj, a fenyves. Madárcsapat csap szét kétfelé. Vállamnak ütődik egy felleg. A fák ezüst csengettyűi: csing a nyír és ling a nyár. A csendőhang tovaűzi csendem, s elhal azután. Avarpárnákon fák feje, halott, mert dilettáns az erdő. Holdat horzsol az ember teteje, de a fa, az égig nem nő. Sárosi Árpád a háború előtti Csehszlovák Köztársaság költője volt. Az ő verseiből, verssoraiból a fönti kísérlet. A centó régi deákos műfaj (eredetileg a bohócok foltból álló ruháját nevezték így), Homérosz, Vergíliusz műveiből sok centó készült. Érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a szó mélyhangú változata (Canto) éneket jelent. V. I.
