Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-05 / 23. szám
I K ingstonba érkezésünk napján két tudósítás szerepel az újságok első oldalán: a ikormány Ismét befagyasztotta a lakbéreket és az északi parton bezárták a Playboy Szállót. Jamaicában egyik hír sem keltett különösebb meglepetést. Az infláció ellen küzdő, haladó Manley-kabinet nem első ízben hozott ilyen jellegű szociális intézkedést. Ami pedig azt illeti, hogy még egy hotelben húzták le a redőnyöket — hát ez igazán mindennapos abban az országban, amelyet immár néhány esztendeje kerülnek az amerikai turisták és ahol alig 30 százalékos a szállodák kihasználtsága. Egy viszonylag új jamaicai közmondás szerint pedig a bauxit az a nyersanyag, amelyből alumíniumot, és a turista az a nyersanyag, amelyből aranyat csinálnak. A bauxit kitermelésében Jamaica ma a világon a második-harmadik helyet foglalja el. S noha való igaz, hogy ebből a nyersanyagból csinálják (a timfölddé feldolgozás után) az alumíniumot, lényeges hozzátennünk, hogy ezt — a valóban nagy hasznot hajtó — műveletet már nem itt, a Karib-tengeri szigetországban, hanem az Egyesült Államokban és Kanadában végzik. Sőt, a közelmúltig •Jamaicának még magából a bauxitterme- lésből sem volt semmi haszna: azt teljes egészében a multinacionális monopóliumok fölözték le. Az ALCOA, a Kaiser, a Reynolds és a többi észak-amerikai cég a legutóbbi időkig úgy élősködött a kétmillió jamaicai nyakán, mint a XVII. század hírhedt kalózai az akkori telepesekén és Afrikából ide hurcolt néger rabszolgáikén. De ahogyan a tengeri rablók uralmának vége szakadt egyszer, ma kezd bealkonyulni az országban a külföldi monopóliumoknak. Michael Manley Népi Nemzeti Párt ja, Jamaica két „történelmi“ pártja nak egyike, miután az 1972-es választások eredményeképpen kormányra került, szakított az imperialistákat kiszolgáló politikával és mindinkább a dolgozók érdekeinek szószólója lett. Egyik napról a másikra persze nem tudta felszámolni a gyarmati örökséget (az ország csak 1962-ben szabadult fel a brit uralom alól), a fojtogató nyomort és munkanélküliséget, de komoly lépéseket tett ebben az irányban. Néhány év alatt 87 000 új munkahelyet hoztak létre, felemelték a bérminimumot, 20 000 hektár földet osztottak fel a nincstelen parasztok között, 150 000 felnőttet tanítottak meg írni, olvasni. Ezenkívül — és ez a legfontosabb —- hozzányúltak a „szentek szentjéhez“: a bauxithoz, amellyel az Egyesült Államok alumíniumipara nyersanyag-szükségletének 60 százalékát látják el. Az országból való kivitelére jelentős adót vetettek ki. Vegyes vállalatok létrehozásával az állam 51 százalékos részvételre igyekszik szert tenni,.magában az országban működő bauxitkitermelő cégekben. A Jamaicai Bauxit Intézetben dr. Carlton Davis vezérigazgató elmon dotta nekem, hogy jamaicai—venezuelai—mexikói közös beruházással, de magyar tervek alapján, magyar szakemberek közreműködésével és részben magyar gyártmányú berendezésekkel Mandeville körzetében fel kívánják építeni első saját timföldgyárukat. A továbbiakban ugyancsak latin-amerikai szomszédaikkal közösen alumíniumkohót és feldolgozó üzemet is kívánnak létesíteni. A gazdasági függetlenség megszilárdítása érdekében fejlesztik a mezőgazdaságot is. A gyakori szárazság miatt különösen szükséges öntözési rendszer bővítéséhez kubai szakem bereket hívtak meg. A mindössze 130 kilométernyire lévő szocialista sziget- országban tanulnak jamaicai építők, míg kubai építők és orvosok Kings ionban és Westmoreland körzetében új barátaik jóléténeik növelésén fáradoznak. A két ország kapcsolatai kü lönösen Michael Manley miniszterelnök és Fidel Castro 1975 júliusi találkozója után szilárdultak meg. Az amerikai monopóliumok egyeduralmának megtörése Jamaicában, az ország el nem kötelezettségi politikája, a diplomáciai és egyéb kapcsolatok felvétele, majd elmélyítése Ku bával, a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal haragra gerjesztette a washingtoni politikusokat. Az amerikai burzsoá sajtó uszító kampánya nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Montago Bay és Port Antonio, Ocho Rios és Felmouth luxushoteljei egyik évről a másikra kiürültek. A különrepülőgépek százai immár nem ide, hanem a Karib-tér- ség más, „megbízhatóbb“ szigeteire viszik a december és március között lesülni vágyó gazdag jenkiket. Így azután a. „turista-nyersanyagból“ — s ez Jamaica második fő be vételi forrása — ma már nagyon ke vés aranyat csinálnak, és a munka nélküliek többszázezres seregéhez a vendéglátóipari dolgozók is mind na gyobb mértékben csatlakoznak. A teljes igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy az idegenforgalom megcsappanásának nemcsak közvetlen politikai oka van. Sok turistát a nyomorúságos közbiztonsági állapotok riasztanak vissza attól, hogy Jamaicába látogasson. Valóban, nem szívesen üdül az ember ott, ahol éjszakán ként gyakran lövöldöznek, és fényes nappal a nyílt utcán kirabolják a járókelőket. A kingstoni televízió esti híradójában némi meglepetéssel hallottam, hogy a műsornak csupán a vége felé említették s akkor is csak egyetlen rövid mondatban, hogy lelőttek egy rendőrt. Rendőrgyilkosság? De hiszen az rendkívüli esemény! Csakhogy nem Jamaicában. Itt ez mindennapos és — mint barátaim elmondották — a televízióban legfeljebb akkor került volna előbbre az erről szóló hír, ha egyetlen napon legalább 8—10 rendőr esett volna el a banditákkal vívott tűzharcban. Ezek a banditák az útonállástől kezdve a marihuana-kereskedelmen át a politikai gyilkosságig bezárólag mindenfajta gazsággal foglalkoznak. Tavaly tavasszal a jamaicai főváros egyik belső negyedében rajtaütésszerűen lezárták azt az utcát, ahol a baloldali ifjúsági vezetők laktak. Rájuk gyújtották a házakat, majd a menekülni próbáló fiatalembereket halomra lőtték. A kormány kénytelen volt rendkívüli állapotot elrendelni, amely azóta is érvényben van. Alig néhány száz méternyire a Man- hattanre emlékeztető New Kingston negyedtől működik két sor szöges- dróttal, géppuskás őrtoronnyal körülvett valóságos erődben a Gun Court (a „fegyverbíróság“), ahol gyorsított eljárással ítélik el, gyakran életfogytiglani börtönre is az engedély nélküli fegyverviselésen ért személyeket. Vajon honnan vannak a banditáknak korszerű sorozatlövő fegyvereik? A válasz akár a kingstoni munkásnegyedek házainak faláról is leolvasható, amelyekre ezt mázolták a lakók piros festékkel: „A Cl A a szegényeket lövi, azután: „C1A, ki inneni“ Ugyanezt sokkal dokumentáltabb formában számos alkalommal megírta a kormánysajtó, leleplezték az Amerikai Központi Hírszerző Ügynökségnek hátat fordított ügynökök is. És ilyen értelemben még a turistákat elriasztó rossz közállapotokért is az Egyesült Államok a felelős. Különösen erősödött a Jamaica „destabi- lizálására“ irányuló kampány a tavaly decemberi parlamenti választások előtt, amikor is az amerikai propaganda minden módon a reakciós ellenzéket, Eduard Seaga Labour-pártját támogatta. És nemcsak a propaganda. „Biztos információ — írta a Bonnban megjelenő Welt Magazin —, hogy az ellenzéki párt vezetői együttműködnek az Egyesült Államok titkosszolgálatával. A tavaly decemberi választásokhoz időzített összetűzések a Népi Nemzeti Párt kormányhatalmának fennmaradása körül folytak.“ Az 1976. évi választásokon a kor mányzó Népi Nemzeti Párt még nagyobb arányú győzelmet aratott, mint 1972-ben; ez alkalommal 60 parlamenti mandátumból 48-at szerzett meg. Az 1977 márciusi helyhatósági választásokon egy két körzetet — köztük például a nyugat-kingstoni lumpennegyedet, Seaga fellegvárát — leszámítva, valósággal megsemmisült az ellenzék. A fegyvert azonban továbbra sem tette le. Ellenkezőleg. Éppen a decemberi választási győzelem tiszteletére rendezett népünnepély előtt egy órával több pisztolylövéssel megsebesítették az „est fénypontját“: Bob Marley énekest a jamaicai ifjúság bálványát. A calypso helyére lépett vérpezsdítő karibi muzsika, a reggae ismert népszerűsítője azonban így is vállalta a politikai kiállásszámba menő fellépést és órákon át énekelt a lelkes tömegnek, felkötött karral. A reakciós angol és amerikai lapok most már a „negyedik sebességre“ kapcsoltak az úszításban és felkapták Seagának a fegyveres jobboldallal szövetkezett ellenzék észak-amerikai születésű vezérének azt az állítását, miszerint „Jamaicából hat hónap leforgása alatt második Kuba lesz.“ Mások viszont a CIA aknamunkájának lehetséges következményeire figyelmeztetnek. A már említett nyugatnémet folyóirat cikkének címe például ez: „Második Chile a Karib térségben?“ Dr. D. K. Duncan, a Népi Nemzeti Párt titkára és balszárnyának vezetője, amikor az intervenció lehetőségéről kérdeztem, valószínűtlennek mondott egy nyílt külföldi beavatkozást, de — tette hozzá — „sokféle módja van annak, hogy más országok beavatkozzanak negatív módon ... Az imperializmus természete nem változott. Nem lehetnek illúzióink afelől, hogy mit tesznek és mit tehetnek az imperialisták. Mi azt valljuk, hogy a beavatkozás megelőzésének legjobb módja, ha felvilágosítjuk az embereket, hogy ennek a lehetősége fenn áll.“ A Népi Nemzeti Párt és a nemzetmozgósítási minisztérium, amelynek élén éppen dr. Duncan áll, fáradhatatlanul dolgozik a tömegek között. „Nem titok — hallottam a kormány egy másik vezetőjétől —, hogy különféle okok miatt nem tudtuk teljes egészében teljesíteni azokat az ígéreteket, amelyeket 1972-ben tettünk a népnek. És mégis, tavaly a szavazók még nagyobb hányada tisztelt meg bennünket a bizalmával.“ A Kingston partövezetében működő Nyugat-Indiai Egyetemen (tizennégy karibi ország együttesen fenntartott tanintézetébe, amelyről azt mondják, hogy a közös krikettcsapat mellett ez az egyetlen, ami fennmaradt a britek által összetákolt Nyugat-Indiai Föderációból) beszélgettem néhány hallgatóval. Volt köztük, aki a Man- ley által meghirdetett „demokratikus szocializmus“ hívének, volt, aki marxista—leninistának mondta magát, és olyan is akadt, aki kijelentette, hogy nem érdekli különösebben a politika. De abban mindnyájan egyetértettek, hogy Jamaica bel- és külpolitikáját nem Washingtonban, hanem Kingston- bnn kell meghatározni. Lelkes fiatal értelmiségiekkel ismerkedtem meg a főváros most létesülő Nanyville lakótelepén. Don Mac- Graham építész és Carline Gardener szociális dolgozó a félig-meddig szövetkezeti alapon, az érdekelt családok tagjainak kezemunkájával épülő munkásnegyedben irányítja az építkezést, a társadalmi összefogást, az új életmód kialakítását. Több száz proletárcsalád jut itt 55 négyzetméter alap- területű, összkomfortos lakáshoz, megfizethető áron, a hitel 25 éves törlesztésével. Az állam közművesített területet, gépeket, szakembereket, építőanyagot biztosít a jövőbeni lakók számára, akik az építést javarészt maguk végzik, kalákában. Az új házak ugyan kevéssé emlékeztetnek a Kingston fölé magasodó Beverly Hillen álló, saját parkkal és úszómedencével rendelkező emeletes villákra (amelyeket egyébként egyre-másra hagynak oda a pénzüket is külföldre menekítő milliomosok), de legalább ennyire különböznek azoktól a csatornázás, vízvezeték és villany nélküli viskóktól is, amelyekben ma még a jamaicai munkások számottevő része lakik. A szakállas építész és a csinos szociális szervezőnő szenvtelenül diktálja a műszaki és társadalmi „paramétereket“ (milyen keresetű család mekkora lakáshoz juthat), amikor azonban azt kérdezem, hogy különbözik-e a Manley-kormány lakásépítési programja elődjéétől, egymást félbeszakítva buzgón magyarázzák: — Mint az ég a földtől. A labou- rista kormány szociális demagógiából építtetett néhány száz lakást. Ma viszont ez központi program. Jelenleg évente 600 olcsó munkáslakás épül, de az a célunk, hogy hamarosan megháromszorozzuk ezt a számot. És nemcsak lakások épülnek. A telepeken ezenkívül üzletek, piacok, iskolák, óvodák, játszóterek is létesülnek. Az ország előtt tornyosuló politikai és gazdasági nehézségek nem ígérnek a jamaicai népnek gondtalan jövőt, sima utat az új élet felé. A dolgozók túlnyomó többsége mégis ezt az utat — a függetlenség, az el nem kötelezettség, a társadalmi igazság útját — kívánja járni. KULCSÁR ISTVÁN > 1977. VI. 5. 14 r ÚJ SZÚ Az egzotikus karibi táj vonzaná a turistákat — ha jönnének (A szerző felvétele) IM ■ ■ram
