Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-29 / 22. szám
ÚJ szó 1 19 77. v ?<}. 19 Amikor már kétségtelenné vált, hogy a milliomos nem gyógyulhat fel betegségéből, az orvos így szólt a feleségéhez: — Asszonyom, fel kell készülnie minden eshetőségre ... — Mindenre aligha. Legjobb esetben a vagyon felére számíthatok! Az autós elgázolt egy tiszteletreméltó öregasszonyt. Az ügy tárgyalásán a sértett fél kijelentette: — Amint kiléptem az utcára, nyomban észrevettem ezt az autóst a kocsijában. Balra tértem — ő is balra fordult. Jobbra »iramodtam — ő is jobbra fordult. Végül leengedte az ablaküveget és kikiáltott: „Asz- szonyom, maradjon már veszteg, az ördög vigye!“ En meg álltam — és akkor ő elgázolt! — Tanú, ön azt állítja, hogy az alperes és a felperesnö együtt éltek, mint házastársak? — Sőt, sokkal jobban éltek, bíró úr! — Te meg mit művelsz? — Nem látod? Sétáltatom a kutyámat. Elek Tibor rajza KÖRNYEZETSZEMLE — Nézze, milyen tiszta víz! Ez még elvisel egy kis szennyezést... Jaroslav Orlíéek rajza — Ogy gondolom pihennem kellene — mondta a csinos pincérnő az üzletvezetőnek. — Eléggé megviselt a külsőm. — Miből gondolja?. — Észrevettem, hogy a férfiak újabban megszámolják az aprópénzt, amit visszaadok! — Tegnap filmprőbán vettem részt. Lovon vágtattam, szörnyen kifáradtam. — No is mi az eredmény? Felkértek szereplésre? — Egyelőre csak a lovat! A kezdő énekesnő megkérdezi a professzortól: — Mit gondol, professzor úr, alkalmas-e valamire az én hangom? — Hát persze, micsoda furcsa kérdés! Tűzvész vagy hajótörés esetén felbecsülhetetlen kincs! mikor valaki filmstatiszta, és folyton azt mondják neki, hogy nincs mit remélnie, s amikor a menyasszonya egyre gyakrabban feleli azt a telefonban, hogy ma este nem ér rá — akkor legfőbb ideje elgondolkodnia az életről és a jövőről. Marc néhány napja már éppen ezt tette. Es ezek a gondolatok lassanként teljesen konkrét formát öltöttek. Egy csendes mellékutcában felfedezett egy kis bankot, amelynek csupán három alkalmazottja volt: egy öreg pénztáros és két fiatal lány. A filmgyárban ez idő tájt éppen az „Oberville-i csetepaté“ című gengszterfilm felvételei folytak, és Marc minden áldott nap géppisztolysorozatokat zúdított a vetélytárs ban da gengsztereire. Egyszer sikerült becsapnia a kellékest, a köpenye alá rejtve kivitt egy géppisztolyt a filmgyárból. Sokkal egyszerűbb volt a dolog, mintsem gondolta. Autóját a mellékutcában hagyta, a banktól nem mesz- sze, felragasztotta a magával hozott .bajuszt,- felhúzta a parókát és belépett a bankba. A teremben hűvös volt. Marc mélyet sóhajtott. „Csak nyugalom — bátorította magát —, képzeld, hogy filmfelvétel folyik.“ A géppisztoly csövét az öreg pénztáros orra alá dugta, és ráparancsolt az alkalmazottakra: — Mindenki azonnal feküd jön hasra, kezeket hátrakulcsolni! Marc gyorsan strandtáskájába gyömöszölte a bankjegy- kötegeket. — Mit szólnál egy tengerparti utazáshoz? — kérdezte este Monique-tól. — Gondolod, hogy ott kényelmesebb lesz nyomorogni, mint itt? — kérdezte hidegen a lány. Marc elmosolyodott és kinyitotta strandtáskáját. Monique felsikoltott és felkapta a táskát. — Te ... te... — a lány elragadtatottan nevetett, és sehogy sem tudta befejezni a mondatot. Yves Barnes: Film és valóság Marc ezután nem ment be a filmgyárba, hanem két napig új gépkocsi vásárlásával foglalatoskodott. Harmadnap kopogtattak Monique kis lakásának ajtaján — ugyanis Marc már ott lakott. A fiatalember úgy érezte, hogy szíve görcsösen összeszorul, és szinte alázuhan valahová. Helyén pedig hideg üresség támadt, s az egész lassanként felfelé emelkedett a nyelőcsövében .. Marc kinézett az ablakon. Ötödik emelet. „Belmondo talán le tudna mászni a falon — suhant át agyán a gondolat —, én azonban nem vagyok Belmondo.“ Ugyan minek mászkált annyit az autószalonokban! ... Reszkető kézzel nyitott ajtót. Monique a pam- lagra roskadva zokogott. Az ajtóban egy férfi állt, arca ismerősnek fűnt. A férfi figyelmesen szemügyre vette Morcot és hallgatott. Azután belépett a szobába, oldalról rápillantott Morcra és így szólt: ■> — Hm ... Megvan a bajusza és a parókája, vagy kidobta? — Én .. én ... én ... — Marc foga annyira vacogott, hogy egyetlen szót sem tudott kinyögni. — Gondoltam — mondta az ember, és bajuszt, parókát húzott elő a zsebéből. — Tegye fel. Marc reszkető kézzel felragasztotta a bajuszt, és fejére húzta a parókát. — Kitűnően illik — bólintott a férfi. Öltözzön! — Hová akar vinni? — kérdezte szánalmas hangon Marc. — Hogyhogy hová? — csodálkozott a látogató. — A filmgyárba! — A f-f-filjngyárba?... — Hát maga mit képzelt, a rendőrségre? A rendőrség még száz évig fogja keresni, én viszont, monsieur, segédrendező vagyok, a jó segédrendező pedig mindent megtalál, amit csak kell. Többek között egy olyan statisztát is, aki a rabló szerepét akarja eljátszani. Amikor a rendezőnk látta a maga fényképét, amelyet az automata fényképezőgép készített — ilyen minden bankban van —, akkor nyomban kijelentette: „Jack, drága barátom, ez az az ember, aki alkalmas volna nekünk a gyilkos szerepére az új filmben. Bár csak meg lehetne találni!“ Es én pontosan kilencvenkilenc évvel hamarább találtam meg magát, mint a rendőrség. Es jegyezze meg, monsieur, hogy csak a maga parókás és bajuszos fényképe állt rendelkezésemre, amely megjelent a lapokban! — Rendben van, monsieur, de hát mit gondol majd ... — Azt gondolja, amit kell! Az én főnököm imádja a profikat! . FORD.: GELLÉRT GYÖRGY KARINTHY FRIGYES: _ ^ Bl| Nem kell heíeheszeíni A villamosra vártam, tocsogó esőben. Lejjebb, eev kapu előtt két úr beszélgetett — egy magas, bőrkabátos, zsebre dugott kezekkel —■ a másik alacsony, felhajtott gallérral, keménykalapban, vézna, ügyetlen kis ember. Eleinte nem figyeltem oda. Aztán megütötte a fülemet a bőrkabátos emelkedő hangja. — Igenis, pimaszság, tudja?! — mondta a bőrkabátos fenyegetően— Hehe... nagyon érdekes... — mondta a keménykalapos határozatlanul. — A legnagyobb pimSszság, megértette? — folytatta a bőrkabátos egyre izgatottabban. — És nekem hiába röhög szemtelenül a pofámba! Csibész! — Ccc. .. ccc.'.. nagyszerű... — mondta a keménykalapos, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Ejnye, de furcsa emberek!« — Csak addig röhög a pofámba, neveletlen fráter, amíg egyszer meg nem táncoltatom. Maga csak addig szemtelenkedik, amíg egyszer nem akad az emberére. De velem megjárhatja — én nem ijedek meg az ilyentől — és ha kell, a botránytól sem félek — ha sokat pimaszkodik, itt a nyílt utcán törülöm képem, megértette?! — Nagyon érdekes. No és? Teringette, itt készül valami. Jó lesz odafigyelni, hogy a kellő pilanatban közbeléphessek. Nem szeretem a botrányt, nem szívesen avatkozom bele éretlen, rossz modorú emberek civakodásába, akik az utcán intézik el lovagiatlan afférjüket — de ez az eset kivételesnek látszik. A bőrkabátos nagyon fel van háborodva, ügy látszik, nem politikai ügy, mert akkor már szóba került volna az egyházatyák nézeteltérésének bizonyos hagyományos részletkérdése. Talán nőügy vagy üzleti dolog. Mindenesetre érdekes a keménykalapos viselkedése. Tűri a sértéseket, de úgy látszik, nem gyávaságból, mert nem szalad el, hanem fölényeskedni próbál. Jó gyomra lehet. Nem szeretem az ilyen álfölényt, alapjában halvérű ember lehet, akit „nem lehet megsérteni“, de a másik sem rokonszenves a szellemtelen és fér- fiatlan durvaságával, ahogy ígéri a pofonokat, ahelyett, hogy lekenne. — Csak azért nem nyakalom föl, mert nem akarom bepiszkítani a kezemet. De nyugodt lehet, nem viszi el szárazon. Fogok rá módot találni, hogy kipöndörít- sem az úri társaságból — addig megelégszem vele, hogy nyílt utcán, mindenki füle hallatára mondjam meg a véleményemet, hogy aztán le ne tagadhassa, mint ahogy le szokta tagadni a pofonokat is. Ha még egyszer meglátom, szemtelen fráter, kutyakorbáccsal kergetem el — most pedig hordja el magát, disznó! Mars! A keménykalapos nem mozdul. Áll, és fölényesen mosolyog. — Helyes- így kell beszélni! És ha nem? A bőrkabátos pulykavörös lett. — Ha nem? Akkor egyszerűen leverem a kalapot a fejéről. Kétszer belecsapok a pofájába, de úgy, hogy kettős rendekbe repülnek ki a fogai a fülein keresztül! Aztán mehet a sóhivatalba! Pimasz! Paraszt! Disznó! — Nagyszerű lesz! A keménykalapos nem mozdul: szembenéz ellenfelével. Ogy látszik, most jön a pofon. De ezt már nem várhatom be: elvégre én is felelős vagyok a pesti utca jó hírnevéért: külföldiek is láthatják az ilyet. Határozott léptekkel odamegyek. — Pardon, uraim — mondom udvariasan, de határozottan. — Talán méltőztassanak az ilyen kényes ügyet a kapu alatt vagy magánlakásban elvégezni. Az utca nem erre való hely. Rám merednek. A keménykalaposhoz fordulok— Ha parancsolja, mint tanú, szívesen állok rendelkezésére, amennyiben — mert úgy látom, nem barátja a lovagias eljárásnak — bíróság elé akarja vinni a dolgot. Hallottam, miket mondott önnek ez az úr. A keménykalapos riadtan néz körül. — Nekem?! — Persze. Hát kinek? — Pardon... — dadogja a keménykalapos — egy kis tévedés lesz a dologban. Ez az úr az én Kovács barátom, éppen most adja elő, hogy mit fog csinálni, ha találkozik Schurek Alajossal, aki beárulta őt a főnökénél. Nem kell belebeszélni, különösen ha az ember nem hallotta az elejét. — És ez a mi házi kartotékunk, a befolyásos ismerőseink nyilvántartására ... Andrej Sekela rajza
