Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-29 / 22. szám
ÚJ szú 19 77. V. 29. ww A kilencedik emelet magasságából tekintünk le a fűrésztelep látszólag végtelenbe sorakozó csarnokaira. Ami túl van rajtuk, az már csak égbolt és eget súroló hegy. A sík a gyermek ajándékot váró, kinyújtott tenyerére emlékeztet, de ha úgy tekintsz le, hogy az égbolt és a hegyvonulat látóhatárodon kívül rekedjen, hirtelen megnövekedik minden épület, kémény s falak közé szorult térköz. Előbb a kilencemeletnyi magasságot is törpének láttam, most már valóban magasság, de nagyon emberi. Ezt akkor érzem igazán, mikor pillantásom visszatért, hogy körbefusson a kényelmesen berendezett irodahelyiségben. Sima, szögletes, de célszerű, s ezért valóban kényelmes is itt minden a szekrény, a könyvespolc, a négy fal és az ajtók — de a négyszögű ablakon át betóduló végtelenség is emberi arányokat ölt, mikor a vendéglátó hangja megérint: — Ha jól sejtem, az üzem történetére kiváncsi? A bemutatkozásnál nem értettem meg a nevét. Szerencsére leolvastam az ajtófélfa mellé felfüggesztett névtábláról. Ondrej Kaőáni, mérnök. Közgazdász. — Nem terhelem ilyesmivel — mondom, és kísérőmre, Benő elvtársra pillanatva rámutatok a kezemben tartott zöld fedelű brosúrára. A Buőina n. v. 30 éve. Ez olvasható a címlapon, s legalul: Zvolen, 1976. A mérnök is Benő elvtárs felé tekint. Most mindketten bizonyos értelemben hálásak vagyunk neki. Húsz éve már, hogy itt dolgozik. Volt mester az impregnáló részlegen. Szervezte a munkások élelmiszerellátását, és tíz éven át a szakszervezeti bizottság titkára volt. Most ő az üzemi pártszervezet elnöke, [gy természetes, hogy sok mindent tud a vállalat történetéről. Néhány perccel ezelőtt még lent voltunk földszinti irodahelyiségében, s ő foglalta össze számomra a több mint harminc évig tartó küszködés eredményeit: — Negyvenhat május 9-én történt az ünnepélyes alapkőlerakás. Negyvennyolcban államosították a vállalatot. Az ötvenhárom elejei tűzeset után hatvanig — hatvanegyig végbement az egyes üzemek rekonstrukciója és modernizálása, s a mai napig ... .— S a mai napig? Elmosolyodott. — Lényegében megvalósítottuk a fűrésztelep eredeti koncepcióját, a bükkfa komplex feldolgozását. Az anhyit jelent, hogy rengeteg villany- és telefonpóznát gyártottunk, és még több vasúti talpfát. Megalapoztuk a bútorkészítéshez szükséges hasáb- és falemezgyártást, a parkettgyártást és a hulladékfa feldolgozását a nagy felületű préselt falemezek előállításánál. Rövid tűnődés után még kiegészítette: — A forgácsolt és foszlatott fából préselt falemezekről van szó, valamint azok felületi megmunkálásáról. Most itt ülök szemközt a mérnökkel, kissé türelmetlenül, ő maga is, mert asztalán egyre csörög a telefonkészülék. Végre néhány másodpercnyi szünet. — Ha jól értettem Benő elvtárs magyarázatát, az első nagy tűzeset után állt be a tényleges fejlődés? — Már az államosítás után — mondja a mérnök —, de a tűzeset újabb lökést adott. Nemcsak az újjáépítéshez, hanem a továbbfejlesztéshez is. És szükségszerűen, mert nem elégedhettünk meg az újraépítéssel. — Azon a napon ő is itt volt — mondja Benő elvtárs. A tűzeset napjára gondol. — Katona voltam, és kivezényeltek bennünket tüzet oltani. — Értem. Katona volt. Ojra fölberreg a telefon. Hiába, nagyon elfoglalt ember. Ű az igazgató helyettese: a vállalat gazdasági és pénzügyeit intézi. Letekintek a kilencemeletnyi mélységbe. Csarnok csarnok mellett. Sehol nyoma sincs egy régi épületnek. A pataknak se. Az a patak! Egy pillanatra felrémlik bennem az egykori fűrésztelep látványa, a zsindelytetővel fedett épület, a felszaggatott kerítés, a napfényben ezüstösen csillogó formalinsavas tartályokat is látom, és saját magamat is egy csoport katona között. Toljuk a fecskendőt- Mások előreloholnak a hosszú tömlővel. Oltani kell! Oltani kell a tüzet. Jaj! Azok a lányok! Csaknem kétemeletnyi magasságban a föld felett, abban az ablakban és mögöttük a verejtékes, kormosán is fölfénylő férfiarc. Megmenekült! Megmenekült! — kiáltja valaki. Újra felpillantok. Már csak egy leányarcot látok. A férfi is ottmaradt. Az a lány állítólag lerohant a földszintre. A kigyulladt, lobogó falépcsőn rohant le. Azt mondják, négy vagy öt lány volt odafenn. Mindannyian megmenekültek- Az a férfi — állítólag ő a mesterük a falemezgyártó részlegen. Ű biztatta, bátorította őket. Aztán leszakadt a lépcső, s ottrekedtek, fönt, azzal a lánnyal. A férfi lekiált, a leány sikolt, aztán elnémul és rámered a reménytelenül alacsony létrára. Legalább kétszer akkora létra kellene, hogy elérje azt az ablakot. Toljuk, húzzuk, lökjük a fogat nélkül maradt fecskendőt, de ott azon a pocsolyán aligha jutunk át vele. Vékony fából készült kerekét szűk, éles abronccsal pántolták meg. Elől a szakaszveze.tő megmarkolja a tömlőt, hogy átgázoljon vele a tócsán. Ojra nekifeszülünk a fecskendőnek. Nem mozdul. Egy tapodtat se mozdul, pedig messze vagyunk még a tócsától. Egy pillanatra abbahagyjuk a hiábavaló erőfeszítést. Szemünk rámered a gidres-gödrös, kavicsos talajra, aztán a tócsáraHová lett? Hol az a szakaszvezető! Nem vettük észre, mikor tűnt el, csak a hiánya tűnt föl valamelyikünknek. — Beleesett. Azt hiszem beleesett! — mondja szorongva az egyik katona, és a pocsolyára mutat. Mindenki számára hihetetlennek tűnt, hogy ilyen pocsolyában eltűnhet, megfulladhat egy ember. Csak nem lett rosszul? Most döbbentünk rá, hogy valami baj történt. És nem vettük észre. Nem vettük észre. A fecskendő és saját erőfeszítésünk kötötte le minden figyelmünket. — Azt hiszem, rosszul lett. összeesett! — mondja a fiú, és csak akkor tett magának szemrehányást, hogy nem kapott utána, vagy nem hajolt le érte. Eszébe se jutott arra gondolni, hogy ilyen tócsa veszélyt jelenthet. Aggodalomtól indíttatva többen is belenyúltunk a lucskos vízbe, de felszisszenve visszakaptuk a kezünket. — Formalin! Formalinsav! — üvöltött felénk egy figyelmeztető hang. Valaki hosszú nyelű csáklyával rohant felénk. — Még egy csáklya kellene! Még egy csáklya! Előkerült a másik csáklya is. Csakhamar megéreztük, hogy kampós vége beleakadt valamibe. Csakhamar felbukkant a szakaszvezető katonaruhás alakja, kigördült a kavicsos, száraz partra. Elnyújtózva, ma- gatehetetlenül hevert ott. Arca, homloka, csukott szemhéja, kézfeje is megsápadt, halványra kékült. A nap irgalmatlanul, közömbösen bámult rá és ránk is, akik körülálltuk. A megkésett figyelmeztetést kiáltó ember beleveszett az ide-odamozgó emberek sokaságába. Der- medten álltunk ott, s a csillogó, formalinsavas tartályokra meredt szemünk. Alul, kivezető csövükből valóban valami folyadékféle ömlött. A patak felé lejtő parton vékony erekben csordogált a mélyedés felé, ahol tócsába gyűlt. — A formaiint valóban kiengedték! — Hogy föl ne robbanjon — magyarázta valaki. — Miért nem figyelmeztettek bennünket? Az egyik fiú lehajolt a szakaszvezetöhöz. Tükröt tartott az arca elé. A foncsorozott üveg közömbösen, ezüstösen megcsillant. — Orvost vagy mentőt kellene hívni! Az egyik fiú a mentőszolgálat sátra felé rohant. Ketten-hárman ottmaradtak a mozdulatlan test mellett. S mi többiek — nem, nem lehetett ezt elviselni! — megragadtuk a tömlőt, hogy átugorjunk vele a pocsolyán. Csak most vettük észre, már nincs is hová siet nünk. Az épület teteje, a padlás is bedőlt. Néhány katona és tűzoltó vízbe mártott celtbe vagy pokrócba csavarva most támolygott ki az épület ajtaján. Kihozták őket? Megmenekültek? Füstgomolyag takarta el a kilátást. Újra nekife szültünk a fecskendőnek. A közelünkben néhány deszkarakás már-már lángot vetett. Egy őrmester arrafelé terelt bennünket. — Ezt locsoljátok! Még egyszer az épület felé pillantottam. Ott már valóban feleslegesek voltunk. Már két fecskendő is megközelítette. A vízsugarak nyomán mintha még több füst szállt volna fel a fedél nélkül maradt falak közül. Füst és pára. Egész párafelhők. Mielőtt följöttünk volna ide a földszinti helyiségből, Befío elvtárstól megkérdeztem a férfi és a leány nevét. A szakaszvezető nevét is. Nem emlékezett egyikre sem. — Felmegyek az irattárba — mondta. Csakhamar visszatért. Kezében apró papírlapot tartott. Halkan felolvasta a rárótt neveket. Nem árultak el semmit viselőikről, csak az lapult mögöttük, amit láttam. Annak a napnak az emléke. Keserű szégyenérzet fogott el: a szakaszvezető nevét is csak most tudtam meg — huszonöt év eltelte után. Igaz, nem a mi századunkkal vezényelték ki. A mérnök letette a telefonkagylót. — Nálunk elég gyakoriak a tűzesetek — mondta, és homlokán töprengő, mély ránc jelent meg. — Értem. A fűrészpornál finomabbra foszlatott fa rendkívül gyúlékony. A kátrány is. Ha jól tudom hetvennégyben az impregnáló részlegen pusztított a tűz. — Ott is. És hetvenötben a fűrészgépeket sorolta ki. Befto elvtárs szerint rövidzárlat okozta a tüzet. És mégis — rápillantok a kezemben tartott zöld brosúrára — az előző évekhez viszonyítva a nyers- termelés értéke akkor szökött a legmagasabbra. A pontos számadat is megragadt emlékezetemben, s most ki is mondom: ötszázhatvanhárom millió. A mérnök elmosolyodik: — Már a nyolcszáznál tartunk, és a hatodik ötéves terv végére meghaladjuk az egymilliárdot. Nem tudok elképzelni annyi pénzt egy rakáson, csak a számot látom: egy egyes és mögötte egész sor nullát. Azt is nehéz elképzelni, de még nehe^ zebb lenne megszámlálni azt a rengeteg villany- és távírópóznát, a különféle préselt falemezek sokaságát, deszkát, parkettet, bútoralkatrészt, ami a szám mögött rejtőzik. A szám egészen pontos és érthető, ami viszont mögötte van, eléggé homályos számomra. Ki akarok törni ebből a homályból s a mérnök arcára tekintek: — Saját magáról is mondjon valamit. — Saját magamról? Eszébe jut egy Losonc környéki kis falu. Mladzo- vo. Ott született. És eszébe jut a család nyomorúsága. Hárman voltak testvérek, és hármuknak csak egy pár cipő jutott. És mégis tanult. Ott, Losoncon, abban a kis városban érettségizett. S aztán jött a főiskola, és az első fizetett állás a járási pénzügyigazgatóságon. Közben — igen, végigharcolta a fel kelést. A reguláris hadsereggel. Szakaszvezető volt. Végül is a hegyekbe szorultak, s akkor jött a csatakos ősz. Két helységnév jut eszébe. Biely Potok! Cremoáno! Ott betegen kidőlt a sorból. Azt hitte vége. Nem! Volt aki gondját viselte, hazamentette. Bujdosó magyar katonák jutnak eszébe. Elszakadtak saját csapataiktól. Szöktek a németek elől is. Aztán elszéledtek. Két név is eszébe jut. Ózdiak voltak. Varga. Igen, Varga és Seres László. Nézem az arcát; nem idős ember még, de... nem is fiatal, ötvenhat éves és huszonkilenc éve itt dolgozik a fűrésztelepen. Még négy év és ... Ugyan mire gondol? Mire gondol? — Ügy tájékoztattak, hogy termelésük zöme a villany- és távírópóznák sokasága. És a vasúti talpfák ... — Ez volt — mondja —, de nem maradhatunk meg a hagyományos elképzeléseknél. Emeljük a forgácsból és a foszlatott fából préselt falemezgyártást, ugyanakkor a bútorgyártásra alkalmas falemezek előállítását is. Néhány pillanatra eltűnődik, aztán kiegészíti — összefoglalja előbbi felsorolását: — Általában a nagy felületű falemezgyártást. Szemem előtt egy pillanatra elmosódik a mérnök arca. Kibámulok a négyszögű ablakon. Nem látok mást, csak az üvegtáblákon át betóduló eget. BÁBI TIBOR A fűrésztelep
