Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-22 / 21. szám

mert... — dünnyögte aztán halves?

;y, csak hangosan gondolkodtam — íjrakozottan és Dezsőre gondolt, aki én éppen az ellenkezője volt a fér- őban úgy emlegeti néha, sőt többen Szül. Egyszerűen így: a Krisztus — :ognak. Saját magát fogalmazta meg etszeleg ebben a minőségben a töb: apróra vágott hagymát rádobta a d a megmosott, s ugyancsak apróra is, melynek finom illata betöltötte rgatta egy ideig, majd ráöntötte a ; ajtók, ablakok recsegtek, a megva- ta őket. A súlyos, sötét felhőket rt egyetlen esőcsöppet sem hullat- gterített, s az apró asztalt a kony- ta, ott nem fenyegette a pókok ha- eát, fölszeletelte a kenyeret. Az el- a egyetlen pici pontocskája .a fehér, erített asztal volt.

óra — tűnődött a nő, de hangosan

t.

gy megkergült az idő. Gondoltam, a ő lett volna... — De a nő leintette: Igyszer rozstábla kell, máskor a futásoknak az ágy is megfelel, rozsnak és a füzeknek különös vaia nemcsak szeretkezésről van szó. izslatok másutt leledzenek.

szerelemben. Persze, ha megfelelő ajnos, ezt a fészket nem mindenki n.

idolsz, édes? eltaláltad.

lig a szívemet böködöd. ödöm. Ami nincs, azt nem lehet bö- szólt az asszony szomorúan, íremtés vagy.

a teraszra... A szél elült közben, sem volt, az égen a hold fénye ter- rizonton csak a hegyek sötétlettek itossággal. Egyszerre az otthoni lan- :be. Ott minden olyan egyszerű volt. iperfák, a gémes kutak, még a teme- iden olyan meleg, még ha nem sü- ilyen régen nem volt otthon, a tor- asmarokkal szorította össze. Otthon? Csak föld van, ahol megszületett és ben. Milyen távoli minden. Gyerek- ;em volt. Mégis ...

:a ... Nem a fővárosba, ahol a paak. Otthon, a patak mentén nefe- kukorica megsárgult levele zenél

ssel. Hajnalban a tehenek kolomp- is és vérbeli kakasok kukorékolása iza ... Nem tudna itt maradni. Nem férfi közeledését. Délután óta érik gondolata. A nagy koffer a szobában zavarni senkit.

iájában vetkezett. A nő gyorsan le- kabátját, a sapkáját a fejébe nyom- val a karján halkan becsukta maga A temetőkert mellett vitt el az út- srces fényt vetett a hold.

águldó világ

néptelenek, csendesek az új lakóte- ht az elhagyatott járdaszélen egy ko- egy gyermek. Valahol a toronyház leletén halka',i kinyílik az ablak, s a gtábla mögül elővillan egy kíváncsi, szempár.

:, természetesen, minderről nem vesz rása egyre követelödzőbben visszhangutcán. A ráncos arcba ültetett szemeltűnik, s egy pillanat múlva egy közeledik jürjecskeléptekkel a ko- >zör bátortalanul körülnéz, csak aztán i hintához.

tytak? — mozdít egyet a kocsin, iságteljes ringatózásba. kezd. A gy érit. Az öregasszony tanácstalanul áll; tatásra nem számított, szik, mégsem sír — motyogja kissé csalódottan megindul a toronyház lár a felvonó gombján az ujja, amikor i felsír.

árnyékban van. Az öregasszony így , hogy ott is megjelenik egy szempár llak mögött, de az még szinte gyer- ; és fiatal.

:ony egyszerre ér a kocsihoz, ilt szép tőled, gottdolja magában az Szerette volna legalább még egy- atni a kocsit.

sírjál — mondja a fiatal asszony mo- Megetetem, kiteszem az erkélyre, és nkába — fordul bocsánatkérően az wz, s szalad a kocsival át a széles sgasszony szótlanul néz utánuk. Üres látszik, nem sokat ért ebből a szán.

PEARL S. BUCK

Az áradásból kiemelkedő szárazföld peremén, ameddig a szem ellát, megmentett holmikból álló kis halmok láthatók, amelyek egy hajótörés maradványaihoz hasonlítanak. A halmokban fapadok, durván gyalult asztal, kis konyhaszekrény és egy füsttől megfeketedett vasüst, mely egy kivájt agyag- darabon áll. De az üstök mindenütt hidegek már hetek óta, mert nincs tüzelő. Az áradás mindent elvitt.

A parasztok otthonából csak ezek a megmentett holmik maradtak. Minden egyéb víz alá került, a bevetett, de már le nem aratott terméssel együtt. Minden egyes halom körül emberek lézengenek, egy férfi, egy nő, gyermekek, talán egy öregasszony vagy öregember, de ezekből nagyon kevesen maradtak. A csoportokat nagyrészt apák és anyák alkotják gyermekeikkel. Olykor, halk, elfojtott veszekedést hallani az anyák és apák között, de többnyire szótlanok. Vajon miért ez a veszekedés?

Az egyik csoportban egy fiatal földműves mogorva tekintetet vet feleségére. Biztos, hogy nagyon fiatalon házasodtak ösz- sze, mert bár mind az öt gyermek az övék, a legnagyobb köztük nincs több nyolc évesnél. Az apa huszonhat-huszonhét évesnek látszik, az anya még fiatalabb. A férfi barna és erős csontú, de most nagyon sovány. Ű is csak egy a sok vidéki közül, akik szeretik a földjüket és büszkék a jól szántott parcelláikra, az érett, sárga gabonájukra és egyéb terményeikre. Mint parasztember, ő is büszke munkája gyümölcsére és arra is, hogy takarékos meg ügyes. Arca komor és kemény, de mogorvaságában is jóságos, szeme becsületes, bár most leírhatatlan kétségbeesést árul el.

Az anya csak titokban néz rá és rögtön elkapja róla tekintetét. Kerek arcú csinos falusi lányka lehetett valamikor, lábát — a kínai szokástól eltérően — nem nyomorították meg, és teste, ha nem volna olyan sovány, jó formájú és erős lenne. Die szeme beesett, fekete haja elhanyagolt és kócos a széltől, hiszen már napok óta nem fésülködött. Ajka szürke és száraz, bár nyelvével gyakran megnedvesíti.

Nagyon elfoglalt szegény. Állandóan a gyermekeit őrzi. Kettő mindig vele van. Az egyiket a mellén tartja, amely most alig több összezsugorodott bőrdarabnál. Mégis a kis sápadt teremtés, akit magához szorít, megvigasztalódik az aszott emlővel is és mintha egy ideig halkabban nyöszörögne. A másik gyermek egy kislány, vékonyka, fonnyadt kis jószág, csendben, mozdulatlanul fekszik édesanyja ölében. A többi három gyermek nem sokat mozgolódik, de ha valamelyik egy kicsit is távolabbra kúszik, vagy a víz széléhez közeledik, anyjuk rájuk kiált, és nem nyugszik addig, amíg maga mellett nem tudja őket.

Különösen éjjel nyugtalan. Jóformán semmit sem alszik, gyermekeit szorosan maga mellett tartja. Gyakran felriad szendergéséből és sebtiben végigtapogatja őket: megvan* A történet a régi Kínában játszódik le, egy árvíz idején

nak-e mindannyian nem hiány- zik-e valamelyik. Hol a kislány? Igen, itt van — megvannak mindnyájan. Ha az apa túl sokat mozgolódik, élesen rászól:

— Mit csinálsz? Mi a baj?

Néha az ember keserűen szidalmazza az asszonyt, az asz- szony tudja jól, hogy miért. Nem felel szidalmaira, csak még szorosabban öleli magához gyermekeit a sötétben és minduntalan számolgatja őket.

Ha megvirrad, olyan sürgölő- dést visz végbe, mintha a sok étel elkészítésével volna elfoglalva, pedig csak egy kis folyóvizet merít, amit egy kivájt tökben egy kis maradék liszttel összekever. Megpróbál vidámnak látszani, mikor megszólal:

— Sokkal több lisztünk van, mint gondoltam, sok, nagyon sokáig elég lesz még!

Ügy ügyeskedik, hogy a legr nagyobb adag az apának jusson, rettegve csitítgatja a két idősebb fiú követelőzését, miközben a férfira tekinget, aki mindannyiukra oly komoran és szótlanul néz. Az anya része a legkisebb, bár nagyon igyekszik hangos szürcsöléssel eltitkolni ezt. Ha lehet, semmit sem

eszik, azt hazudja, hogy egyáltalán nem éhes, és belső fájdalomra panaszkodik. Ha a férfi egy pillanatig hátat fordít, az asszony sietve teletömi a két kicsi száját.

De az apát nem lehet becsapni. Ha észreveszi mesterkedéseit, rákiabál:

— Nem engedem, hogy éhen pusztulj, még az ő életük árán sem. Az ember addig néz rá, míg az asszony szájához nem emeli a csészét. Lassan, élvezetet mímelve kortyolgat, hogy soknak tűnjék, amit elfogyaszt.

De hiába ügyeskedik szegény, a férfi tudja, hogy milyen kevés élelmük van és a gyermekek milyen keservesen követelik a magukét. Sokszor már nem törődnek anyjuk csitltga- tásaival sem és a két fiú jajgatni kezd. Erős és pirospozsgás gyerekek voltak nemrég és mindig megvolt az ennivalójuk, nem tudják felfogni, honnét jött a víz és miért árasztotta el a földjüket, és úgy érzik, hogy apjuk kötelessége megoldást találni szenvedésükre.

A férfi a víz széléhez megy, leül és kezét fülére tapasztja, hogy ne hallja fiai jajveszékelését. Ilyenkor az anya arca megmerevedik a félelemtől és suttogva könyörög a két kisfiúnak:

— Ne keserítsétek el apátokat. Legyetek csendben, kérlek, legyetek csendben!

Látván anyjuk kétségbeesett arcát, megrémülnek. Elcsendesednek, érzik a veszélyt, ha nem tudják is pontosan, 'hol és hogyan leselkedik rájuk,

A csendes, kétségbeejtő veszekedés ismét folytatódik az apa és az anya között. A liszt napról napra kevesebb a kosárban és az árvíz nem apad. Az anya csak számolgatja minden éjjel gyermekeit a sötétben.

De alvás nélkül nem lehet élni. Eljön az éjszaka, amikor kiéhezett teste már nem bírja tovább, és örökre elalszik. Karjait még álmában is védelmezőén tartja gyermekei felett. Alszik és nem tud róla, hogy az apa megmozdul és valamit suttog a két csendes kislánynak, akik bizalommal követik őt egy kicsit távolabbra. Kis idő múlva visszatér egyedül, lassan, botladozva és lefekszik a sötétben. Mélyen, keservesen sóhajtozik; nem, nem is sóhaj- tozás már ez, hanem fájdalmas nyögés.

A hajnali derengésben az anya hirtelen felriad és kétség- beesés lesz úrrá rajta, mikor rájön, hogy elaludt. Gyermekei után matat. Hol van a két kicsi? Sikoltva, szinte hihetetlen erővel felugrik. Férjéhez rohan, megrázza és üvöltve kérdi:

— Hol van a két kislány?

összekupórogva ül az apa a

földön, lábát felhúzva, fejét térdére hajtva. Nem válaszol.

Az anya magánkívül van. Vadul zokog, rázza a fejét és eszelősen kiabál:

— Én vagyok az anyjuk ... én vagyoki

Sikoltozása fölveri a többi családot is, de mindenütt néma csend uralkodik. Mindenki tudja már a veszekedés okát, ez a fajta veszekedés gyakori közöttük. Az anya szívtépő jajgatásba kezd, és keservesen nyögve formálja szavait:

— Egy anya sohasem volna képes ily szörnyűségre! Csak az apák! Miért nem szeretik gyermekeiket, és még az ételt is irigylik tőlük.

Erre már mozdul a hallgatag ember is. Felemeli fejét térdéről, szomorúan rátekint az asszonyra a reggeli szürkületben és akadozva mondja:

— Azt hiszed, én nem szerettem őket? — Elfordítja a fejét, úgy folytatja: — Nem éheznek többé. — Hirtelen sírás rázza meg, és ahogy az anya megpillantja fájdalomtól összetört arcát, ő is elcsendesedik.

PERTL ETELKA fordítása

Gyurák Eva: LÁNYOK (tollrajz, 1976)