Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-22 / 21. szám
ülöp Antal 1977. V. 22. N C/2 Rég-volt-Peti-Palival akadtam össze a presszóban. Együtt vészeltük át a kamaszéveket, majd — a sors örök talányaként — hajószerelést tanultunk, s egy hatalmas gyárcsarnok lármájában szőttünk azután bolond, szép álmokat. Csúsztuk- másztuk az épülő hajók acélját, kiteljesedő szépségük szolgáivá lettünk, azután hiú-fehéren mindig nélkülünk úsztak el. Egy csábító élet luxusát vittek magukkal, messze elvitték, s mögöttük, a rozsdaködben elvágyódással zúgtak föl ismét a pörölyök. De jött sietve értünk az ábrándvonat — húszévesek sem voltunk még —, ablakából út- közi megállónak tűnt fel a taposómalom, vagy inkább csak délibáb volt, s a moraja — furcsa vásári zene — még nem dermesztett át ezen az ablakon. Csak mélyen alant, a sejtelem mélységes legmélyén rezdült olykor egy sötétebb tónus: törpék árnyképe suhant el ott, tompa derengésben, amint .hajlongva verték a vasat, közönyük hidege időnként megcsapott. Ám e röpke borzadály — ó akkor! — még kéjesebben sziporkáztatta elénk az oly biztos „kiröppenést“. A legkevesebb, ami akkor számbajöhetett a nagy Pelé, no meg Gérard Philipe, majd a beathullám érkeztével egyszeriben négy gombafejű idol tündöklése volt, akik a legmeggyőzőbb rózsaszínnel futtatták be a jövőt. S varázslatos módon maga a zöld mundér is helyet kapott köztük, valamiképp általuk vált reményteljessé a behívó: „majd ott! ...“ Azóta jó pár év eltelt. Az egykori útitárs ismét föl-föltűnt a városban; délutánonként a tetőző rohanás dobta felszínre, néha, amint kis "nyáját — egy örökkön duzzogó asszonyt, s két ugrifüles kiskölyköt — „vezette“. Ö be sok volt a dolga! Ó be sok volt a gondja! A világ minden terhe az ő vállát nyomta. Ám otthonos volt már, ki is tűnt a jámbor erényben, minthogy egy díszpompás köntöst viselt. Sok ragyogó ábrándból végül e köntös kelméje szövődött, s mint párjanincs- tűrés sugarazva fénylett ki belőle. Mindenki meglátta, mindenki megcsodálta. Egy-egy fakó „Szevasz!“ mögött pirulva láttam én is, hogy Péti-Pali, lám ő már mindkét lábával e város aszfaltját járva, immáron emberré komolyult. Ahogy ő a sors jármát hordta, magamban olykor szobrot állítottam neki. De magában iddogált most, s a szemében köny- nyeden tüzelt már a szesz, amint a presszóba léptem, s ő merengéséből rám ocsúdott. A kezemet nyújtva léptem asztalához, s felzsibongtak bennem az emlékek: — Aggyisten, aggyisten! — mondtam. De lám kezet se adott, megvetés borongott fel tekintetében, amely rám, majd az egész presszóra, s azután a világ egyre nagyobb darabjára vonatkozott. — Mi köll? — azt mondja. Hát erre már leültem ... — Péti-Pali! — mondtam. — Az anyád! Én neked akkorát bekeverek. Hát kivel utaztál te ábrándvonaton?! — mondtam így, s a vállára csapva kérdeztem ezt-azt; hogy s miként megy a sora. Elutasító lett, gunyoros és fenyegető; mély megbántottsággal biggyesztette le ajkát. — Spiclivel nem tárgyalok! — vetette oda. Mintha doronggal vertek volna fejbe. Akkoriban éppen egy szállodát fűtöttem, ott a két jóságos, bumfordi kazán mellett jutott csak igazán idő elmerülni az irodalom mélytengerébe. Könyvtárból, néha-néha könyvesboltból hordtam össze ezt a tengert, s ugrottam bele védőöltözék nélkül, hogy majd Összeroppantott. Fényes írói babérok várományosaként, s mint jövendő messiás koptattam tucatszám a ceruzát, ott megvolt hozzá minden: egy nagy szabad magány. Igaz, hogy pénz... hát az nem sok járt a műkedvelő fűtőnek; fűtői oklevél nem volt a zsebemben, csupán törvénytelen viszonyban élhettem én a tűzzel; de kenyér és vaj mindig akadt. A fejüket csóválták, s hívtak el onnan a barátok; üres szobánkat s megkopott ruháit mutatva gyakran sírdogált nejem. Élhetetlen! — szidott a rokonság. Néha egy-egy borissza fűtő is beszagolt, állást keresve, hazudtam nekik fűt- fát, emésztő, aljas munkát, s ijesztőül a tüdőmet sípoltattam. Mert ott titkokról vallott Homérosz, elmondta, hogy Tróját is tíz évig ostromolták; mesélt Odüsszeuszról, aki végül mégiscsak hazaért. Ö óvott akkor is, hogy az első írásom megjelent, és föltűnt Kirké nimfa szigete; még várt rám a hosszú út... — Miket beszélsz, Péti-Pali?! — riadtam rá. — Te istennek elbúsult jószága! Pillantása bölccsé mélyült, ahogy ködökön át megpróbált a vesémbe látni. — Belőlem aztán nem szedsz ki semmit — mondta, s már ömlött is belőle a bús, zavaros panasz. Baggeros volt őkelme, s az a behemót bagger valahogy eltörött... Csúf gyanúsítás felhői gyü- lemlettek most a feje fölött. Szinte meggörnyedt alattuk, szinte poharába lógott az orra. A lucskos szavak áradatából egy titokzatos rémalak sejlett föl, aki ezt okozta, de annak „itt a haja szála se görbülhet...“ — Ide süss, Péti-Pali... — szóltam, hogy mondaná el szép sorjában a dolgot. Majd összedugjuk a fejünket, s ha egyszer mi ketten összefogunk ... — Tudom én, amit tudok — mondta a szavamba vágva —, ott szimatolj, ahol elszegődtél írónak! ... Ekkor aztán sötét burok zárult be körötte, s ő odabent valahol messze, messze vísszarévedt a bor pirosába. Otban hazafelé sokáig magam előtt láttam, ahogy ott ül, s kopasz fejebúbja virít a lámpafényben. TÓTH LÄSZLÖ A vers születése mindig csak egy bogárnyi rés melyen épp hogy átférhet a kis csápjaival matató mindig csak egy lobbnyi láng mi az arc árnyékát épp hogy rámázolhatja a falakra mindig csak egy karcolás hogy az eleven hús és eleven lélek fölfájjon Beteg poéta felebarátaihoz Jó szümtükkel látjátok: lám, önmagámon is átlátok. És szaporodnak, ím, félbehagyott dolgaim. Ajakamon nap mint nap, kék lángjával ki-kicsap a láz és a szesz. Bennem álnok kór neszez, s mit megállnom-megírnom rendeltetett, helyette megírhatnám ama rendeletet, a végső testamentumot. De már ez is köztudott. És unott. Az, kit... * Az, kit megütnek: megnyílik. Valahányszor szívéig fölhasad. Kúszik a havas domboldalon, kerülgetve csenevész cserjét, galagonyabokrot. Aztán leáll. Csak a szünetlen lüktető táj, a lefele-fölfele törvény. ZIIRIG ÄRPÄD Várom, hogy fölzengjen az ének fekszem a homokon előttem a folyó a szél neszeket sodor holdas hallgatag az est elgondolkodom lábamhoz verődik a hullám fodra várom hogy hozzon írt vízparti bajainkra fekszem már gúzsba kötve hegyek omolnak szél a múltat hordja mágikus meséket fakó esős partokon várom hogy fölzengjen az ének de hiába nincs más csak hangos szárcsa-lárma elalszom ébredéskor begázolok a reszketeg DUNÁBA * Virágot vivő kezed az utca tele sárral mégis fénytől remeg pihen a világ mint kit most teremtenek új arcod találd ki s várd a hetedik napot kezedben virág hidd el az úr is álmodhatott a kert ha volt gyümölcsöt nem terem hol élsz ott szarkák fészkelnek a szigeten a tárgyak szolgák talán a sziget is csak álom virágot vivő kezed vezesd végig végig az utcákon Molnár László; Emlék Kl A2 ABRANDVONATBOL
