Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-01 / 18. szám

A2 RUND ES A MEZŐGAZDASÁG A gőzgéptől a műholdig: kétszáz év • A fejlődési esélyek egyenlő­sége • Sorban állnak a fiatalok, mindenki munkát akar • Sri Lan­kában a falura gondolnak • Kalória, zsír- és fehérjefogyasztás 1977 márciusában • A fejlődő országok elrabolt vagyona r r 1977. V. 1. Az egyik amerikai futurológus, Her­man Kahn, a Hudson Intézet vezető­je a múlt esztendő végén, bírálva azo­kat a tudósokat, akik a holnapot bo­rúlátóan „az általános éhség korának“ nevezik, kijelentette: „A mi kutatóink azt a nézetet képviselik, hogy még nem értük el a növekedés határát, és nem is fogjuk a belátható időben elérni. Nincs semmi ok, ami meg­akadályozná, hogy a világ akár har- mincmilliárd embert tartson el a szükséges energia- és élelmiszer mennyiségekkel. Igaz, felbukkanhat­nak bizonyos problémák. A jelenleg használt nyersanyagok felhasználása, új eljárások bevezetése olyan válto­zásokat is hozhat létre a természeti környezetben, amelyekkel csak később találkozunk majd. De miért ne lehetne élelmet, tiszta vizet, tiszta levegőt, energiát és nyersanyagot adni a mos­taninál sokkal több embernek? Az a technológia, amely a XX. század vé­gén rendelkezésünkre áll majd, ele­gendő a következő kétszáz év vala­mennyi problémájának megoldására.“ Még mielőtt ennek az optimista nyilatkozatnak a részleteire gondol­nánk, érdemes idézni egy nyugatné­met író, Michael Jungblut néhány mondatát, amelyben a szerző a futu­rológusok által felrajzolt jövővel kapcsolatban arra emlékeztet, hogy kerek kétszáz esztendővel ezelőtt ké­szült el James Watt gőzgépe, és ak­koriban irta meg Adam Smith híres könyvét „A nemzetek gazdaságáról“, amely nagyon optimistán nézett a jö­vőbe. Jungblut azzal folytatja, hogy akkoriban, tehát két évszázaddal ez­előtt egyszerűen senki sem volt, aki arról mert volna álmodozni, hogy az akkor csodálatos újdonságnak tekin­tett gőzgép helyére automatikus gyá­rak kerülhetnek. „Éppoly kevéssé sejthette akkor bárki is, hogy az em­berek milliói rendelkeznek majd au­tóval — hiszen akkoriban még hin- tója is csak a gazdag keveseknek volt. A kétszáz év előtti kortársak egyike sem rendelkezett annyi fan­táziával, hogy megsejtette volna a számítógépeket, a műholdakat, vagy akár csak a telefont is... Jobb hely­zetben vannak korunk modern jöven­dőkutatói. ök gondolkodásra ösztö­nöznek — ám nagyon nagy baj len­ne, ha mindig komolyan vennénk őket. Ugyanis ha valaki kétszáz év­re előre találgat, annak nem kell tartania attól, hogy még életében megcáfolják.“ Mindezt abból az alkalomból emlí­tette a nyugatnémet szerző, hogy Maurice Guernier francia közgazdász, aki részt vett a „Római klubnak“ nevezett tudóscsoport legutóbbi éves jelentésének, az úgynevezett Tinber- gen-jelentésnek (Jan Tinbergen No- bel-díjas közgazdász volt a munká­latok vezetője) elkészítésében, rend­kívül érdekes, az eddigi futurológus­nyilatkozatoktól eltérő kijelentést tett. „Nem találtunk fel sem láng­eszű megoldásokat, sem varázsrecep­teket. A leglényegesebb különbség a hozzáállásban rejlik. Az új elgondo­lás, amelyről hosszasan vitatkoztunk, az, hogy nem búzát, traktorokat vagy autókat kell örökösen osztogatni a Bangladesh: anya, két gyermekével harmadik világnak, hanem meg kell adni neki a fejlődési esélyek egyen­lőségét ... Semmi értelme például an­nak, hogy Egyiptom megkapja az Asszuáni-gátat, amíg nem épít öntö­zőcsatornákat, amelyek lehetővé te­szik, hogy a parasztok hasznosítsák a vízkészleteket. Hasonlóképpen nem oldható meg India élelmezési problé­mája amerikai búzaküldeményekkel. A harmadik világ vezetőinek szembe kell nézniük élelmezési problémáik­kal, elsőbbséget kell biztosítani ezek számára, minden körülmények között földreformot kell végrehajtani, s az­tán rögtön oktatni is kell a paraszt­ságot — végül pedig világos, kidol­gozott terveket kell készíteni a jö­vőre. Ezek után és ebben kell segí­teni őket. Van egy másik, olyan vi­szonylag nem is régi gondolat, amely már gyorsan terjed a fejlődő orszá­gokban: semmiképpen sem lehet a fejlődés céljának egyes-egyedül a nyugati modellek, szokások, életfor­mák, módszerek utánzása és utoléré­se. Bizonyos, hogy nem lehet minden indiai számára biztosítani az ameri­kaiak mai étrendjét. Nem lehet, de nem is feltétlenül kívánatos — a fejlődő országoknak maguknak kell meghatározniuk saját fejlődési modell jeiket.“ Ezek az érdekes elgondolások, amelyeknek mind több visszhangja van a fejlődő országok közvélemé­nyében, annál is inkább megszívle­lendők, mert léteznek már olyan hoz­závetőleges számítások, amelyekből tájékozódni lehet arról, mit jelent az előbbiekben már említett perspektíva, nevezetesen az, hogy az ezredfordu­lón hat milliárd hatszázharminc mil­lió ember él majd a Földön. A következő másfél évtizedben megközelítően egymilliárd fiatalem­ber jelentkezik majd azzal, hogy munkát akar. Márpedig különböző nyugat-európai szakemberek kiszámí­tották, hogy egyetlen ipari munka- alkalom megteremtéséhez 50 000— 100 000 francia frank beruházás szük­séges. Teljesen világos tehát, hogy aki a fejlett ipari országok módsze­reinek felszámolásával az ottani iparfejlesztés elképzeléseivel próbál­ná keresni a jövendő útját a fejlődő országok akármelyikében, tévedést, valószínűleg helyrehozhatatlan hibát követne el. Az első és legfontosabb teendő: a mezőgazdaság munkafel­tételeinek megjavítása, ahogy szó volt róla, új termőterületek munkába ál­lítása és — erről mostanában már a legtöbb fejlődő országban nyíltan be­szélnek — a városba vándorlás meg­szüntetése, a nagyvárosok körül ki­alakuló iszonyatos nyomortelepek ki­alakulásának megakadályozása. A Világbank munkatársainak ki­sebb csoportja Mahgub ul Haq pakisz­táni közgazdász vezetésével kidolgo­zott egy úgynevezett „minimális szükségletek kielégítésére irányuló stratégiát“. Ennek az a lényege, hogy azokban az országokban, ahol a vi­lág legszegényebb milliárdjai élnek, a mezőgazdaság fejlesztésével az átla­gos élettartamot meghosszabítják, csökkentik a csecsemőhalandóságot és ugyanakkor erősen visszaesik a szü­letési arányszám, viszont megnő az írástudók száma. Ügy kell meggyor­sítani a fejlődést, hogy hamar érje­nek el ezekben az országokban egy olyan pontot, ahol a leglényegesebb emberi szükségleteket — ez pedig mindenképpen a terített asztalnál kezdődik — önerőből is fedezni tud­ják. Van érre már példa. A világ egyik legszegényebb országa Sri Lanka. Itt az egy főre jutó jövedelem pontosan egyötöd része a brazíliainak. Sri Lankában mégis alacsonyabb a lé- lekszám növekedése, jóval magasabb az írástudók aránya és jelentősen hosszabb az átlagéletkor, mint Bra­zíliában. A magyarázat az, hogy itt a vidék, a mezőgazdaság, a nagycsa­ládos parasztember igényei kaptak elsőbbséget. Megbízható statisztikai adatok szerint az elmúlt nyolc-tíz év­ben folyamatosan, de jelentősen csök­kentették Sri Lankában azokat a be­ruházási összegeket, amelyeket városi infrastruktúrára, utakra, kikötőkre, repülőterekre, gyárakra és nagymére­tű lakóépületek építésére fordítottak. Viszont ugyanebben az időben üte­mesen növelték azokat a kiadásokat, amelyekből az öntözési programok megvalósítását, a mezőgazdasági ku­tatást, a falvak lakosságának ingye­nes oktatását, a vidéki egészségügyi szolgáltatást, a szállítás biztosítását, és a vidéken forgalomba hozott élel­miszerek ártámogatását fedezték. 1956 és 1976 között a Sri Lanka-i adatok szerint a városba költözés le­csökkent és az általános mozgás egy százalékára esett. Kiszámították, hogy Sri Lanka erőfeszítései az előbbiek­ben vázolt célok elérésére évente és egy főre számítva 15 dollárba kerül tek. A fejlődő országok gazdasági szak­emberei joggal állítják, hogy az im­perializmus, a gyarmatosítás, a nyers­anyagtermelő országokra nehezedő nyomás a fejlett tőkésországok ré széről, az elmúlt évtizedekben a leg szerényebb számítás szerint is évi ötven-száz milliárd dollárjába került a fejlődő országoknak. Ennyit rabol­tak el tőlük a Londonban, Párizsban, New Yorkban központi irodát tartó nagy nemzetközi monopóliumok. Ennek az elrabolt vagyonnak csak tört részét adják vissza úgynevezett segélyek formájában, s az egyes tő­késországok ezeket a „segélyeket“ is politikai feltételekhez kötik. Amikor a fejlődő országok új gazdasági rend kialakítását követelik, teljes joggal nyújtják be a számlát. 1977 márciusában, amikor a FAO, az ENSZ Élelmezési és Mezőgazda- sági Szövetkezete összehasonlító sta­tisztikát adott ki 39 ország lakossá­gának napi élelemfogyasztásáról, újra kiderült, hogy a fejlődő országok gondjai az elmúlt esztendőkben újra növekedtek. Csökkent a kalória, a zsír és a fehérjefogyasztás Csádban, Nigerben és Jemenben. (A teljes igaz­sághoz tartozik a tény, hogy ugyan­az a helyzet Svédországban és Nagy- Britanniában is — itt azonban orvosi tanácsra csökkentették egyesek a zsírfogyasztást infarktustól, cukorbe­tegségtől való félelemből.) Az elmúlt esztendőkben a világ öt leggyengébben élelmezett országa az élelmezés kalóriatartalma szerint Csád, Niger, Sierra Leone, Jemen és Guinea. (Itt az átlagfogyasztás lako­sonként jóval alatta volt a 2000 ka­lóriának.) A legkevesebb fehérjét, napi 55 grammnál is kevesebbet Beninben, Guineában, Ruandában, Sierra Leoné­ban és Togóban fogyasztottak. A leg­kisebb zsírfogyasztás (napi 35 grammnál is kevesebb) Nigerben, To­góban, Jemenben, Elefántcsont-par­ton, Kínában és Ruandában volt. (Mint érdekességet említi meg a FAO- kimutatás, hogy a kalória szempont­ból Belgium és Luxemburg élelmezé­se a legjobb, itt az átlag 3713 kaló­ria naponta, a második helyen Len­gyelország áll 3514 kalóriával, har­madik az Egyesült Államok 3504 ka­lóriával.) A terített asztal alapvető probléma százmilliók számára: a fejlődő orszá­gok jövője az egész világ szempont­jából döntő fontosságú. A jövőkuta­tók legtöbbjének az a véleménye, hogy az ezredfordulóig sikerül meg­oldani az éhezők gondjait. G. M. Ebéd egy palesztinai menekülttáborban I

Next

/
Thumbnails
Contents