Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-01 / 18. szám
Gyűljenek be öregasszony hajt egy lovas szekeret. Nagykendőbe burkolózva gubbaszt á bakon, mint a szegényekről szóló mesékben az anyóka a hideg kemencénél. Az autóból: elsuhan, a szekérről: hátrazötyög a falu, melynek elfelejtettem megnézni a nevét. Megyünk ki a Bodrogközből, Nagyka- pos felé. — Ez már nem Bodrogköz, ezek már a vízmegesiek. Arra vannak a „kócos“ faluk: Vajkóc, Mátyőc, Ves- kóc. Megtalálják — mondja a középkorú férfi. Kényelmesen átveti lábát az ülés fölött. A pedálon ledörzsöli talpáról a sarat. Még két órája sincs, hogy elharangozták á delet. Kerülgetjük a víztócsákat, mintha nem is lenne aszfalt az úton. Szombat van. Errefelé jöttünk- ben nem találkoztunk egy autóval sem. Az biztos, hogy az ország legcsöndesebb vidékeinek egyikén járunk. Az eldugott, apró falvak — bár nem esnek messze a központoktól — „zajmentesen“ élik a maguk életét. Legalábbis ez az első benyomása az embernek. Mi van a csönd mögött? Milyenek itt az emberek, a vágyaik, a hétköznapjaik? És milyenek a lehetőségeik? Attól kell megkérdezni, aki itt él. De ki legyen az? Az első ember, akivel találkozom? A falu vezetője? Vajkócon már két órakor csukják a kocsmát. Ajtaján sildes sapkájú férfi lép ki. Megállítjuk egy szóra. — Kié az az új, nagy ház? — Az enyém. — Nem hívna be bennünket? — Dehogynem, csak visszaugrom sörért. Aztán bemutatkoztunk. — Engem nem lehet zavarni — mondja utólagos szabadkozásunkra Csalfa János — mert nőtlen vagyok. Tessék csak, jöjjenek be. Az üres helyiségekben visszhangzik minden lépés, minden sző. A még nyers betonon meg-megcsikordul a cipőtalp. Az egyetlen lakható szobában telepszünk le. — Tudok én kérem szlovákul is, csehül is. Aétól Homonnáig bejártam az országot. Meg szlovák iskolában is tanultam, az elsőtől a harmadikig, aztán magyarban. Most itt vagyok sofőr a vajáni Slovnaftban. Tudja, gyakran járok fel Bratislavába, meg évente legalább kétszer Prágába. Úgyhogy össze tudom hasonlítani a városi életet a falusival. Mert mit csinál a sofőr a hosszú utakon? Gondolkozik. Vagy dudorászik, hogy el ne aludjon, de aközben is csak gondolkozik. Falun is szívesen szórakoznánk úgy, mint városon. De hát ott élni _ Me rt laktam egy nyáron a főváros közepén. Nem tudtam megszokni a nagy zajt, éjjel is felriadtam. Az ablakot pedig a meleg miatt nem lehetett zárva tartani. Itthon viszont ismerek minden követ, kutyát meg macskát. Az emberekről nem is szólva. Van kire támaszkodni. A háznál is úgy volt. Eljöttek a barátok segíteni. Étel, ital van, no, szép is lenne, ha olyankor nem lenne! — Látom, néha vágyik a város után, de a falut nem tudja elhagyni. — Igen, ideköt minden. Emlékszem, gyermekkoromban lefutót játszottunk, gomboztunk meg márványoztunk. Tavaszkor versenyeztünk, hogy ki az első mezítlábas a faluban. Később sok színdarabot is játszottunk. Volt itt egy Terebesi Laci bácsi nevű ember, az tanított bennünket. Most meg? Tényleg csak a kocsma van. Apáink is csak ott szórakoztak, a háborús emlékeikkel. — Mit kifogásol még a falujában? — Mennyi lehet itt, vagy hatvan ház? A lakosok nincsenek háromszázan se. Hát ez kisközség-kategória, ide nem adnak semmit. Van egy kis bolt, húst már Kapósra járunk vásárolni. Zöldséget, gyümölcsöt szintén. Én szerintem megállt itt a fejlődés. Látja azt utat is, csak olyan cigányaszfalt van rajta. — Azt mondta, csak a kocsma van. Sokat isznak a faluban? Csalfa János — Kinek mi a sok. Én is szeretem a pálinkát, inkább mint a bort, de iszákos nem vagyok. A faluban is szeretik, nem maradnak el az itteni, a keleti normától. — Filmvetítés vagy más szórakozás csak akad? — Itten? Mozi? Kaposkelecsénybe szokott a falu lejárni. De mindezt jobban el tudja mondani valamelyik vezető ember. — Jól keres? — Háromezer háromszázat tisztán, tehát nem panaszkodhatom. Jártam már kiskocsival is, de ha kell, öt- ventonnás darut kezelek. Traktorosként kezdtem. Keveselltem a pénzt, akkor mentem el. A plzefti Skodába. Idegenben jött a pénz, ment is a pénz. Hetventől vagyok itthon. Vettem egy ócska autót is. De csak ócskát. — A nagy házból nem hiányzik a család? Gondoltam, váratlanul éri a kérdés, de nem. Sokszor meghányta-vetette magában a dolgot, úgy beszél, mint aki tudja mit tesz. De azért kissé félszegen, mint ahogy az ember a magánügyeiről szokott az idegennek. — A koromhoz már illenék megnősülni. Minél öregebb valaki, annál jobban meggondolja. Kicsit kényszeredett, amolyan „eső után köpönyeg“ mosollyal hozzáfűzi: — Ha megint húszéves lennék, azonnal nősülnék. Mert akkor még csak szerelemből választ az ember. Aki negyven felé jár, már számításból is teszi. Ha nekem van, legyen az asszonynak is, mondja. A fiataloknak van idejük rá, hogy szerezzenek. Nálam a fő dolog, a ház, már megvan. A berendezéssel egyelőre nem gondoSzalontay István lók. Én is azt tartom, ha úgy adódik, akkor hozzon az asszony is. A szüleivel él, velük együtt építkezett. Idős emberek, nagyon örülnek a háznak. Most már több idő jut mindenre, hogy jobban törődjön saját magával is. Lefelé menet az emeletről benézünk a helyiségekbe. Friss mészszagot árasztanak a csupasz falak. Meleg otthonnak készültek. Búcsút veszünk Csalfa Jánostól. A kapuig kísér bennünket. Pöttömnyi, dühös kis kutya kapdos felénk. Utánunk ered, majd a hívó parancsra megtorpan az út közepén. Elindulunk Mátyócra, hogy felkeressük a hnb elnökét. — Tessék már mondani, hol lakik a hnb elnöke, Szalontay István? Aki a bíró? A falu elején, amerre jöttek, a második házban. Nem volt nehéz megtalálni. — Csak így vagyok — mutat magára —, van egy kis dolog a kertben. Szabadkozom hát én is, hogy alkalmatlan időben zavarunk. Bár tudom, errefelé nem veszik komolyan, hiszen azért jöttünk, hogy bemenjünk. Ő is így gondolja. — Csak tessék beljebb, gyüjjenek be. Amióta összevonták a két falut, Mátyóc Vajkóc a neve. Mátyóc a nagyobb, van egy mellékutcája is. A lé- lekszám 538. Szalontay István öt éve elnök. Egyszemélyes nemzeti bizottság az övék, bár hetente kétszer bejár egy asszony segíteni neki a papírmunkában. — Igaz-e, hogy .Vajkócon megállt a fejlődés? — így nem érvényes. Sok a gond. a hiba, az való. De a fejlődés nem állt meg. A lakosok is ludasok. Ha társadalmi munkáról van szó, nem szakadnak bele a nagy igyekezetbe. Tekintetbe veszem azt is, hogy csak a szombat és vasárnap jöhet számításba, akkor vannak otthon. A két falu lakosainak nagy része a környező ipari üzemekben dolgozik, az álla mi gazdaságban mindössze hatvanan. — Az üzletekkel mi a helyzet? — Építettünk egyet Vajkócon. Elkelne még egy húsüzlet, tejbolt, de hát nincs rá kenet. Viszont született egy határozat, mely szerint a Jednota mozgó húsboltja köteles kijárni. Eddig még egyszer sem jöttek. Mátyócon sem sokkal jobbak a körülmények. Ami a szórakozást illeti, javulás várható. A hnb mellé egy művelődési házat építenek, a régit ifjúsági klubnak és könyvtárnak rendezik be. Mindez nem segít a vajkóciakon. Rossz a közlekedés, nyáron még csak le lehet gyalogolni a két-két és fél kilométert, de télen, rossz időben, és csak azért, hogy művelődési otthonban legyenek, aligha fogják megtenni. Inkább a tévét nézik. — Iskola van a faluban? — Mátyócon van egy ötosztályos magyar iskola, Vajkócon megszűnt, mert csak nyolc gyerek jelentkezett. Ok is inkább Nagykaposra járnak tanulni. „Ide köt minden“ -— mondta Csalfa János, az értelmes munkásember, aki bejárta a' fél országot. Talán ebben az egy mondatban benne van a keleti ember életfelfogása, ez szabja meg életformáját. Életforma. Az ország nagy részén a községekben ma már sokkal jobb a közellátás, kedvezőbbek a szórakozási és művelődési lehetőségek, mint itt. A falu egyre jobban közeledik a városhoz — halljuk és mondjuk magunk is számtalanszor. Itt ez a közeledés mintha ólomlábakon történne. Természetes, hogy szép üzleteket, egészségügyi központokat, iskolákat, vízvezetékeket és így tovább, a nagy, több ezres községekben építenek. De «léggé odafigyelünk-e arra, hogyan élnek az apróbb falvakban az emberek? Hiszen, ha összehasonlítjuk egy csallóközi faluval Mátyócot, Vajkócot és még tovább is lehetne sorolni, akkor a már említett szempontok alapján — ellátás stb. — majd akkora különbség mutatkozik két falu között, mint a város és falu viszonylatában. „Ide köt minden.“ Erős az emberekben a szülőföldhöz való kötődés. Olyannyira, hogy csak ezért és csak ők vállalják a kis falu életének hátrányait. Zártabb közösséget alkotnak a szokásosnál. Megoldást kell és lehet is találni. Társadalmunknak az a célja, hogy mindenütt egyformán részesüljenek az emberek a becsületes munkával kitermelt javakból. Itt pedig becsületes, dolgos emberek élnek. Jóakarattal, segítőkészséggel nagyobb problémákat is megoldottak már a járásban. Éppen ezért nem lenne szabad, hogy gondot okozzon egy mozgó húsbolt vagy a zöldségellátás. Feltéve, ha igazán akarják. MALINAK ISTVÁN (Gyökeres György felvételei) 1977. V. 1. ÚJ SZÚ
