Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-10 / 15. szám
ÚJ szó < 1977. IV. 10. Akkor hát a távoli Aranypartot választotta hazájának. Oly különös, mégis természetesnek látszó történet. Két ismeretlen, két, egymástól nagyon távoleső országból való fiatal egymásra talál és összeforrnak. — A fiú, Joseph Narch, eleinte sebészetet tanult. Aztán a lányommal együtt két évre visszajöttek, és ő is a ginekológiára specializálta magát. Hetvennégy szeptemberében tértek vissza Accrába. Tárcájából fényképeket kotor elő. — Két gyermekük van. Egy kilencéves kislányuk, Felicia. A fiúcska két évvel fiatalabb. Félix. A két nevet is különös hangsúllyal ejti, s egy pillanatra fény gyullad a szemében, mintha azt mondaná: boldogok — boldog emberek. — Nem ellenezte a házasságot? — Eleinte furcsálltám, aztán belenyugodtam: utóvégre is ő választotta, ő fog vele élni. — És a fia? — Az is megnősült. Nemesócsai lányt vett el, de nem tud egy árva szót sem magyarul. A gyerekek se. A fiú beszéli mindkét nyelvet, de otthon csak szlovákul szólnak egymáshoz. — És a lánya? — Az tud — nemcsak magyarul, de szlovákul, csehül, meg angolul is. — És Félix, meg Felicia? A fényképekre mutat. — Mindkettő keverékfajta. A bőrük világosabb, mint az apjuké. A fényképek csecsemőkorukban ábrázolják távoli unokáit. Nem látni rajtuk semmi különöset. Fejüket kötött sapka borítja; egyébként a szokásos gyermekruha van rajtuk. Csak alsó ajkukon látszik meg, hogy néger apától származnak. — Az unokáim — mondja szomorúan. de valami fájdalmas örömet is érzek a hangja mélyén. Nézem az arcát. Meggyötört, mégis nyugalmas, csaknem közönyös ember arca. Mindenét elajándékozta a világnak. Öröklött földjét a szövetkezetnek. A fiát egy asszonynak. A lányát egy ghanai néger fiúnak. Erejét a földnek és a bányának. Maradt az a falusi ház, és az a megfáradt kicsi asszony, aki megszokta, hogy örökké távol él. Talán van mégis valami öröme, gondolom magamban. Az ünnepek, mikor ütött-kopott Octáviájába ül, és hazahajt abba a távoli faluba, ahol egy új, vagy már nem új ház várja, és a felesége, akivel Gútán ismerkedett meg. — Szomszédos falu — mondta. Akkor még valóban falu volt, de vásárra, piacra oda jártak mostohaapájával. Meg rokonlátogatóba is. Egy nap, éppen búcsú napja volt és tánc- mulatság, akkor ismerkedett meg vele. Tánc közben. Egy évre rá megházasodott. És az a ghanai fiú! Lehet, hogy nemcsak asszonyt vitt el magával abba a távoli országba, hanem valami mást is, amit csak itt tanulhatott meg igazán. Nem Prágában szerzett tudományos ismereteire gondolok, inkább arra, hogy egy bányász okos, életre való leányát vette el feleségül. Egy leányt, aki Ghánában sem felejtett el magyarul! BÁBI TIBOR — ötvenben kezdődött a szövetkezet. Valahogy fölöslegesnek találták. Egy teljes évre bementem Komáromba, a hajógyárba. Voltam hajókovács, hegesztő, lemezegyengető. Közben megtanultam a traktorvezetést. Az év letelte után ötvenhét novemberéig maradt a traktorállomáson. Szántott, vetett, boronáit; télen a javítóműhelyben dolgozott. Nyáron fölvitte kétezer koronáig, de télen csak ezeregyszázig. A gyerekek erősen megnőttek. Géza fia már tizenöt éves volt. A leánya, Ilonka egy évvel idősebb. Jól tanult. Beíratta a gimnáziumba. A fiút inasnak adta. A gyerekek nőttek. A kiadás egyre több lett. Jobban fizetett munka kellett. Elment Ostravára. A bányában háromezerötszázat is megkeresett. Aztán Novákyval próbálkozott. Volt csillés, vájár; a hidraulikus támasztóoszlopokkal is dolgozott. Novákyból keveredett ide Cígelre. Elektromos vontatómozdonyt kezel. Harminc csillét kapcsolnak rá. Megrakják fával, vassal, szénnel. A második részlegen dolgozik. Elég hosszú útvonalat kell bejárnia. Eltart egy óra hosszat is, mire a munkahelyre ér. Nem, nem érzi magát magányosnak. Vannak a legényszálláson környékbeliek is. Csontos gútai. Kiss Gyurka bátorkeszi. Az asszony is megszokta, hogy távol él. Egyébként is, említette már, hogy van egy Octáviá- ja. Hetenként hazaugrík. — Hát a gyerekek? — Géza lakatosmesterséget tanult. Karbantartó a járási iparvállalatban. És a leányom?! Ráncokba fut a homloka: — Azt taníttattam. Prágában végezte el a ginekológiát. Aztán férjhez ment. — Valami prágai ismerőséhez? — Hát igen, ott ismerkedtek össze, de nem prágai. Accrái fiú volt. Néger. Hirtelen érthetővé vált szavainak különös .hangsúlya, mikor regensbur- gi hadifogságát töltötte, és négerek őrizték. — És itt élnek Prágában? — Dehogyis. Ghánában. A toronymagas épület legtetején, a hatodik mennyezet alatt bukkantam rá Lénárt Gézára. Egymagában üldögélt az üres szobában, s szótlanul nézte az ablakon át bekandikáló még üresebb eget. Vállas, magas termete még így ültében is akárkitől megkülönböztette volna. Mikor betoppantam hozzá, kissé értetlenül rám bámult. Nem várt senki idegent, s bár a késő esti műszakra készülődött, pihenőidejét nem akarta céltalan sétával eltölteni. Inkább itt üldögélt a jól fűtött, meleg szobában. Arcán észrevettem, hogy jólesik néki ez a tűnődő magány. Haján olykor megcsillant az ablakon át behulló fény, s ha eredetileg nem lett volna szőke, bárki észrevehette volna fején a deresen csillanó hajszálakat. — Látom, maga is legényember — mondtam neki a bemutatkozás után, hogy mosolyt csaljak az arcára. — Itt legényember, Nemesőcsán házasember — mondta, s valóban elmosolyodott, bár kényszeredetten. Nem valami nagy öröm tölthette el őt, hogy ilyen távolra vetődött szülőfalujától és feleségétől. — Igaz, hatvanöt óta minden héten hazaugrok. Akkoriban kéz alatt megvettem egy ócska Octáviát. És már nem is tart sokáig ez a távolélés. Kiderült, hogy ötvenhárom éves, és ötvenöt éves korában nyugdíjba megy. — Van ott Nemesócsán egy házunk. Kétszobás, tízszer tízes ház. Hatvanöt után építettük, mert a régit elmosta a víz. Egy pillanatra felrémlett előttem az a szerencsétlen nyár, a Dunától a Vágig eláradó tenger. Észrevette arcomon a tűnődő, komor vonásokat, s mintha meg akart volna vigasztalni, tárgyilagosan keserű szavakat ejtett ki: — Talán jól is tette az a víz. Régi házunk ott állt a fala legvégén. Egy udvarban a mostohaapám házával. Nyári konyha volt valamikor, meg egy kamra. A feleségem hozományából hozzáépítettünk egy szobát. — Gútai lányt vettem el feleségül — mondta. — Negyvennégyben, szeptember nyolcadikén tartottuk meg a lakodalmat a leány szüleinél. Mostohaanyja volt szegénynek, nekem meg az apám volt mostoha. — Anyám férjhez ment a gútai Tóth Jánoshoz. Két évvel apám halála után. Nyolcéves voltam akkor. Tóth János bejárt Komáromba, esztergályos volt. Anyám meg én a földön dolgoztunk. Három hektár maradt ránk apám után, és tizennyolc éves koromban az árvaszék nekem ítélte. Hangjában nem volt se keserűség, se panasz, csak józan tárgyilagosság. — Anyám hatvanhatban halt meg. Mostohaapám hetvenben. — Azt mondta, egy udvarban éltek. — Egy udvarban. Nem voltunk se jóban, se rosszban. Éltünk. A feleségem is örökölt egy darabka földet. Azt eladtuk. Az árából építettük meg a szobát. Aztán tyúkot, kacsát, luda- kat neveltünk. Két évre rá már volt egy pár ökrünk is. Gazdálkodtam volna, csakhogy negyvennégyben bevonultattak katonának. Győrbe. A kiképzés után Regensburgig vezényeltek bennünket. Ott estem fogságba. Néhány pillanatig némán a falra bámult. Mikor újra megszólalt, különös hangsúllyal ejtette a szavakat: — Négerek fogtak el. — Nem bántalmazták? — Dehogyis. Tisztességesen bántak velünk. Már amennyire lehetett. Elektromos vontatómozdony Csendélet a legényszállás éttermében Eleinte a földön háltunk. Aztán barakkokat ácsoltunk. Mindent fertőtlenítettek. Az ágyakat, pokrócokat, bennünket is. Negyvenhat március végén kelt útra Regensburgból, és április első hetében vetődött haza. Míg odavolt, az asszony a szomszédok segítségével művelte a földet. Vermes Ferenc volt a legközelebbi szomszéd. Jóravaló ember. Tóth Ignác pedig felesége unokatestvérének a férje. Azokban megbízhatott. — Úgy látszott, minden rendben lesz — mondta, és elkomorodott, mintha súlyos csalódás érte volna. — Magyarba nem kényszerítettek, de aztán jött Csehország. Mire hazavetődtünk, minden odaveszett. A bútor, a baromfi, a malac. A tehén is. Csak legyintett, mintha mi sem történt volna. ISMÉT A lEGÉNYSZAUASON
