Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-03 / 14. szám
( + u If 1977. IV. 3. 19 — .Ötszáz koronát kér ezért a papagájért, amely még nem is beszél?! — Igen, asszonyom, viszont sokat gondolkodik! — A lányod másodhegedűs? — Igen, az első hegedűjét összetörte. SZÖVEG NÉLKÜL (Krokogyil) — Két éve semmit sem ír a fiam — Miért írjon? Hiszen együtt laknak! — Igen, igen, csakhát ő novellista. • — Hull a hajam, doktor úr. Nem tudja, hogyan tarthatnám meg? — Egy dobozban ... • A táncestélyen egy férfi meghajol egy hölgy előtt: — Szabad egy keringőre? — Ö, nagyon szívesen! Csak kérem, nagyon lassan táncol junk, mert három hete halt meg a férjem. — Mi a panasza? — Bronchitisem van, doktor úr. — Honnan tudja? — Olvastam a horoszkópomban. Barátnők beszélgetnek: — Hogy érezted magad tegnap a bálban? — Csodálatosan. Nyolcán felajánlották, hogy feleségül vesznek. — S te? \ — Négy ajánlatot elfogadtam ... Az oktató ellenőrzi a kezdő gépkocsivezető ismereteit: — Képzelje el, hogy nagy se bességel robog, és közben leesik az egyik kerék. Mit csinál akkor? — Beletaposok a gázba, és igyekszem utolérni! — No látja, mester, mondtam én, hogy egyenes ez a fal... Elek Tibor rajza A fiatal skót a szüleihez: — Megnősülök, elveszem a szomszédunk lányát. — Ilyen hirtelen? De hát miért? — Mert szeretem! — Mióta? — A második találkozásunk óta. Tudjátok, meghívtam moziba, és kikötötte, hogy a saját jegyét maga fizeti. Szöveg nélkül (Cvorak) J. TRUHANOV: Makszim luanouies osztály- vezető reggel óta gondterheltnek és szórakozottnak látszott. — Makszim Ivanovics, miért oly gondterhelt ma? — kérdezte Szemiuhov, az egyik legszemfülesebb munkatársa. — Ma, a jéltizenegyes vonattal érkezik az édesanyám, de nem mehetek ki elébe, mert nyakig vagyok a munkában, és magánügyben nem szeretnék eltávozni. Talán telefonálok a feleségemnek, hogy ö menjen ki az állomásra. — Ugyan, Makszim Ivano- vies — nyugtalankodott Szemiuhov —, hagyjon csak itt nyugodtan mindent, és menjen ki az állomásra. Miért, már az édesanyját fogadni sem mehet az ember? Menjen csak nyugodtan, Makszim Ivanovics. Rég látta utoljára az édesanyját? — Hát, már van egy éve. — Egy teljes esztendeje?! Kész örökkévalóság! — ször- nyedt el Szemiuhov. — Nem, nem, én a magam és a munkatársaim nevében követelem, hogy menjen ki személyesen az állomásra! — Menjen csak, menjen, Makszim Ivanovics! — kerepel ték a munkatársak, akik érdeklődéssel hallgatták a beszélgetést. — Képzelje csak el, mennyire fog örülni az édes anyja, ha látja majd, hogy ön személyesen fogadja őt, mert vágyott utána. — Vágyom is — ismerte be Makszim Ivanovics. — De hát tudják, hogy kellemetlen itthagyni a munkahelyet. A fele ségem is fogadhatja a mamát. — Szó sem lehet róla! — kiabálták a munkatársak. Körülállták Makszim Ivano vies asztalát, és egymást túlkiabálva igyekeztek meggyőzni öt, hogy személyesen kell kimennie az állomásra. — Barátaim! — Makszim Ivanovics felállt, és könnyben úszó szemekkel nézett végig beosztottjain. — Nem tagadom, nagyon jólesik az irántam megnyilvánuló szolgálatkészségük és gondoskodásuk. Rendben van, elmegyek, de nem jogok visszaélni a jóindulatukkal. Gyorsan hazaviszem a mamát, s már jövök is vissza. — Ugyan, ugyan, ugyan! — hadonászott Szemiuhov. — Ezt mi sosem bocsátanánk meg önnek! Maradjon csak egész nap az édesanyjával. Már hogy képzeli — hazaviszi és mindjárt ott is hagyja?! — Maradjon csak otthon egész nap! — rikoltozták a munkatársak. — Hogy képzeli?! Hazaviszi, és otthagyja?! Ezzel nemcsak az anyukáját sértené meg, hanem minket is! Tíz perccel Makszim Ivanovics távozása után kiürült az egész ügyosztály. Egyedül Zina, a gépírónő maradt- ott telefonügyeletet tartani Szemiuhov megbízásából, aki kissé irigykedve nézett munkatársai után, amint ■ vigyorogva rohantak el, a szélrózsa minden irányában ... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása VASZIL CONEV: Hogyan lettem igazgató ? Ki tudja, lehet, hogy talán egész életemben csak igazgatóhelyettes maradtam volna. Nem azért, mintha nem lettem volna tehetséges és energikus, hanem azért, mert az igazgatóm még nálam is tehetségesebb és energi- kusabb volt, s jóval tapasztaltabb tőlem. Egy lehetőség maradt csak számomra: el kellett távolítanom őt. De hogyan? A névtelen levelek írása elavult módszer, nem vezet eredményre ... Ű meg csak irult-vlrult. Egyszer aztán egy fiatalember jelent meg a szobámban. ' , — Szerezz itt nekem valamilyen munkát — mondta. — Szerezz itt nekem munkát, s meglásd, igazgatót csinálok belőled! — Honnan tudod, hogy igazgató szeretnék lenni? — kérdeztem. — Anyádtól. — És ő honnan tudja? — Éjszaka beszélsz álmodban, ő elmondta az orvosának, az pedig az én bátyám. A szemébe néztem. Kiegyensúlyozottan, mosolyogva állt előttem. Egyből letegezett, és én tapasztalatból tudom, hogy az ilyenfajta emberek mindenre képesek. — Csak egy feltételem van — mondta. — Ha igazgató leszel, engem nevezel ki helyettesednek. Beleegyezőleg bólintottam. Én nem veszíthetek semmit, gondoltam. Munkába állása után egy hónapig csendesen dolgoz gatott, aztán működésbe kezdett. Egy értekezlet előtt, amikor az igazgató belépett a zsúfolásig telt terembe, felugrott a helyéről, és tapsolni kezdett. A teremben ülők először elcsodálkoztak, de amikor meglátták, hogy én is tapsolok, ők is összeütögették a tenyerüket. Az igazgató meglepődött, majd lecsendesítette a hallgatóságot, és megnyitotta az értekezletet. Néhány nap múlva, amikor az igazgató megbetegedett, a fiatalember ide-oda járkálva az épületben, leszidta az éppen nevetgélő alkalmazottakat: — Az igazgatónk beteg, ti pedig itt röhögtök?! , Ebédszünetben aztán mindenkinek tátva maradt a szája, amikor az üzemi rádióban híradás hangzott el az igazgató egészségi állapotáról. A dolgozók megtud ták igazgatójuk reggeli és esti testhőmérsékletét, az orvosok prognózisát, valamint két szakszervezeti aktivista nevét, akik virágot vittek neki. A rádióadás fel hívással fejeződött be: „... és hadd nyilvánítsuk egy emberként szeretetün- ket az igazgató kartárs iránt, kívánva neki mielőbbi gyógyulást és visszatérést kollektívája körébe! Bizottságot alakítottunk egy bizonyos pénzösszeg összegyűjtésére, ajándékvásárlás céljából. Az adakozás önkéntes, minimum egy huszas fejenként!“ Az igazgató sírva fakadt a meghatottságtól. Aztán a fiatalember játéka egyre inkább elvesztette tisztességes jellegét. Szobáról szobára futkosott, és egyszerűen terrorizálta a dolgozókat. — Miért növesztettél ekkora bundát a fejeden? — állt meg az egyik fiatal művezető mellett. — Ki akarod gúnyolni az igazgatót? Igen?! Mindenki régen tudta, hogy az igazgató kopasz, de hát senkinek sem jutott eszébe, hogy emiatt leborot- váltassa a fejét. A következő napon az igazgató gyermekkorától napjainkig terjedő életének és munkásságának szentelt, ünnepi faliújság jelent meg. Fölötte e jelszó díszelgett: JDLYANOK LESZÜNK, MINT ö! Ezzel aztán betelt a pohár. Egy minisztériumi bizottság figyelmesen tanulmányozta a faliújságot, kikérdezte a dolgozókat, majd rövid tanácskozás után az igazgatót szigorú megrovásban részesítette, és leváltotta. Az új igazgató én lettem. — Na és most — dörzsölgette a tenyerét elégedetten a fiatalember —, most már csupán alá kell írnod a kinevezésemet. — Nem! — válaszoltam eltökélten. — ön a felelős a volt igazgató körüli egészséges légkör megromlásáért. Ezennel ki van rúgval TENCZEL ISTVÁN fordítása majd megmutatod később. (Pourquoi Pás)-
