Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-03 / 14. szám
r v * M egállunk a romba dőlt kastély előtt. Farkasszemet néz, — így építették, — a határt alkotó hegygerinccel. — Odaátról lőtték szét? — kérdem. Nem csodálkoznék, ha igennel válaszolnának, hiszen Libanon legdélibb csücskében járunk, ahol évtizedes a nyugtalanság, s ha nincs is napirenden a lövöldözés, nem telik el hónap katonai akció nélkül. Äm a válasz így hangzik: — A kastély Kamal Asszad tulajdona volt. Mint a falu, meg az egész környék is. Évszázadok óta minden az ő családjáé. Nem tudom, ismerik-e Európában a földesuraknak azt a jogát, hogy az újdonsült asszo nyoknak az első éjszakát vele kell tölteniük? — Csak a középkorban ismertük — mondom. — Nos, ez a jog a legutóbbi időkig megillette a libanoni parlament elnökét, övé volt ugyanis a kastély. A parlamentben demokráciáról szónokolt, itt pedig úgy élt s úgy kellett élniök a tulajdonában lévő falvak lakóinak is, mint három, vagy ötszáz évvel ezelőtt. Most már nem lep meg, senkit sem lephet meg a tulajdonképpeni kérdésre végül is megfogalmazott válasz. — Nem az izraeliek lőtték szét a kastélyt, hanem a falu, Taibeh népe robbantotta fel a polgárháború alatt. — És mi lett a földdel? — kérdem. — Szétosztották? — A parasztok megvásárolták — hangzik a válasz. Ha keresek sem találok jobb bizonyítékot arra, hogy Libanonban nemcsak az ismétlődött drámaibb és véresebb körülmények közt, mint ami korábban, vagyis nem egyszerűen újabb palesztinellenes leszámolási kísérlet történt. Kevesen akarták tudomásul venni, hogy tulajdonképpen két Libanon létezik. Az egyik az üvegfalú betoncsodák metropolisa, ahol nem marad el Párizstól a divat, amelynek kaszinójában az olajsejkek milliós tételekben játszanak s amely bankjaival, neonfényes üzlet- negyedeivel alig különbözik bármelyik nyugati nagyvárostól. Chamoun láthatóan nem most fogalmazza nézeteit. — A felosztás terve már idejét múlt. Nincs rá szükség. Én viszont a svájci típusú konto- nizálás mellett vagyok. Libanon számára ez lenne a legjobb megoldás. Anélkül, hogy véleményt for málna arról a konföderációs elképzelésről, amely Szíriát, Jordániát, Libanont és esetleg a palesztinokat fogná össze, átmenet és fenntartás nélkül dicsérni kezdi a szír kormány Libanon érdekében tett lépéseit. A jobboldal másik vezére, Gemajel nézeteiről nem tudtam személyes benyomást szerezni. Nem fogadott, mert pártja éppen kongresszust tartott. Kongresszusi beszédéből viszont — ezt ugyanis leközölték a lapok — két alapvető tény világosan kitűnt. Gemajel a palesztinokra hárít minden felelősséget. S véleménye szerint a palesztinok megszegték a kairói megállapodást, ezért a libanoni kormánynak sem kell megtartania ezt. Egyidejűleg leszögezte: mindenfajta, külföldről importált ideológia ellenében a végsőkig folytatja a harcot. Azt hiszem, néni: kell magyarázni, mit ért Gemajel a külföldről importált ideológián. De ha így is fogalmaz, s ha fogadkozik is, ezeknek az eszméknek a terjedése, továbbélése nem a falangista milíciák (A szerző felvételei) A másik Libanon a hegyi falvaké. Ezeken az isten háta mögötti településeken továbbéltek, fennmaradtak a középkori szokások és tulajdonviszonyok: S e falvak gazdái — a keresztények és a mohamedánok is — úgy osztozkodtak a hatalmon, a miniszteri tárcákon és a kormányhivatalokon — és csak ők osztozkodtak ■—, mint a hegyvidéki falvakon s e falvak fiatalasszonyain ... Ezért robbantották fel Tai- behben a síita Kamal Asszád, s mint Damurban is láttam, a maronita Chamoun kastélyát. Camille Chamoun, amikor azzal kezdem a beszélgetést, hogy kíváncsi lennék véleményére, milyennek látja a helyzetet a polgárháború után, felcsattant: — Libanonban nem polgárháború folyt! — Miért? Excellenciád minek tartja? — Mindenki tudja, hogy Dzsumblatt alig vett részt a hadműveletekben, mindent a palesztinok csináltak ... — magyarázza. A tizenkilenc hónapos libanoni dráma nem a világtól elzárt helyen, a nyilvánosság kizárásával zajlott, s ha vannak is homályos részletei, a nagy indulatok s a meghatározó lépések közismertek. De Chamoun maga is érzi, hogy kicsit elvetette a súlykot, mert azonnal magyarázkodni kezd: — Természetesen, mi is törekszünk bizonyos szociális változtatásokra. Szükség van az Libanoni banán a hegyekben Közel-Kelet öregek, a munkanélküliek támogatására ... — Hallhatnék erről részletesebben is? Nincs válasz, bizonyára terv sincs. Helyette a palesztinokról kezd beszélni. — Valaminek történnie kell a palesztinokkal is — mondja —, de nem a mi rovásunkra. Az általános rendezés keretében kell megoldani problémájukat. Felteszem végül azt a kérdést, amely az elmúlt hónapokban oly sokszor foglalkoztatta a közvéleményt? — Mi a véleménye Libanon felosztásáról, és arról a konföderációs tervről, amelyet mostanában emlegetnek? Kantonizálás? Középkori szokások A ius primae noctis katonai fellépésén múlik, s nem függ össze a polgárháború lezárásának körülményeivel sem. Miből lehet erre és csak erre következtetni? Ha kiindulópontnak vesszük az erőviszonyokat a polgárháború végén, okkal tételezhettük volna fel, hogy ezek az erőviszonyok kifejezésre jutnak majd a háború utáni hatalmi képletekben. Egészen világosan: ha nem is a jobboldal vezéralakjai foglalták el a kulcspozíciókat, hanem a politikai csoportosulásoktól többé-kevésbé távol álló tech nokraták, általános volt a feltevés, hogy a szakemberek a jobboldal politikai árnyékából jöttek elő. Hogy szimpatizálnak a jobb oldallal, az vitathatatlan. Ezt a célt szolgálta a cenzúra bevezetése s e cenzúra jellege, ezt a látszatot keltette bizonyos lapok betiltása s a jobboldal po litikai mozgásszabadsága is. Nyilatkozat a televízióban Mindezek ellenére sem egészen az történik, amit Chamoun, Gemajel s egyáltalán a maronita jobboldal várna. Az új vezetés .rendkívül szűkszavú. Nem szívesen nyilatkoznak, de míg Bejrútban tartózkodtam, a kormány elnökhelyettese, egyben külügyminisztere mégis a televíziós kamerák elé állt s ha röviden is, de beszélt elképzeléseikről. Butrosz legfontosabb megállapítása az volt, hogy a tegnapi Libanon nem térhet vissza. Sok mindent bele lehetne magyarázni ebbe a megfogalmazásba, de azt hiszem, nem szabad. Viszont átsiklani sem lehet felette. Az tény, hogy Chamoun és Gemajel a tegnapi Libanont, a feudál-kapitalista politikai és gazdasági szerkezetet képviseli. S mint Fuad Butrosz kifejtette, a h.v orú — amit ugyan ő sem nevez polgárháborúnak — ezt az álmot, — vagy illúziót — eltemette. S tulajdonképpen nem kis dolog, hogy ha a polgárháború romjain hatalomra került nem politikus politikusok ezt a véleményt képviselik. Olyan friss még az indulás, hogy nincs sok tény, ami ezt az elképzelést bizonyíthatná is. De mindenképpen ezt látszik igazolni, hogy a rend első szakaszának a nehéz- fegyverek begyűjtését jelölték meg s erre nemcsak a haladó erőket és a palesztinokat kényszerítették, hanem a jobboldalt is. S nem kevésbé jelentős, amit az eddig családi, vallási összefonódáson alapult közigazgatási apparátus átszervezése terén ígértek. Romba dőlt légvárak és illúziók A realitás iránti érzékre utal az is, hogy az új kormány — a jobboldallal ellentétben — tudomásul vette Libanon földrajzi helyzetét s ezért az arab lakosság arányának megfelelő külpolitikára törekszik. A kormányfő — csak ezt az egy példát említhetném — nem Nyugatra indult segélyt kérni, hanem az arab világba s az a minisztertanács, amelynek döntéseiről a kormányfő hazaérkezése után valamennyi bejrúti lap hírt adott, elhatározta, hogy Libanon valamennyi arab tanácskozásra elküldi képviselőjét. Sok minden, épületek, lakóházak, légvárak és illúziók romba dőltek a tizenkilenc hónap alatt. S az élet újrakezdése nem könnyű. De mindenképpen érdemes figyelemmel kísérni, figyelni a politikai és emberi romokból formálódó s talán valóban megújuló libanoni ábécét. ÖNODY GYÖRGY 1977. IV. 3. N W A libanoni „vidék“ uj tmm 4B&£
