Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-03 / 14. szám
Itt érzem magam a legjobban — mondja Anna Papa- nová, a Váhostav üdülőjének vezetője Nem véletlenül kapta a Zilinától északkeletre fék vő gyönyörű hegyvidék a Vrátna nevet. A látogató a sajátságos Terchovából, Juro Jánosíknak, a szlovák nép legendákkal övezett hősének a szülőhelyéről sziklás hegyvidékre érkezik. Helyenként tényleg az a benyomás, hogy nyitott kőkapun halad át. Balra a megénekelt Rozsutec-masszívum, jobbra a Sokolie húzódik, szemben pedig a Príslop-., a Grűn- és a Chleb-csúcs, amelyet még tavasszal is hó borit. Amerre a szem ellát, a terep síziésre mindenütt kiválóan alkalmas. Így nem csoda, hogy a turisták tömegestül lepik el a vidéket. Nyáron is nagy a nyüzsgés. A látogatók karavánjai egymást követik. Stefanován keresztül a Rozsu- tec-hegyre kapaszkodnak fel, meg a Mal^ Fatrans- ky Kriváft hegyhátain túráznak. Azok, akik gondolkodnak, akik fegyelmezettek, természtesen a jelzett utakon járnak. Mások azonban le akarják rövidíteni útjukat, és így sok gondot okoznak a mentőszolgálatnak. Évente mintegy 500 ezer turista keresi fel Vrátna térségét, közülük, sajnos, több mint 100-at mentőautó szállít haza. A mentőszolgálat feljegyzéseiből Két évvel ezelőtt májusban történt. Nyugat-szlovákiai iskolás gyermekek egy csoportja a Rozsutec ormát mászta meg. Az egyik tanuló lemaradt a többiektől, letért a. kijelölt gyalogútról, de a csúcsot nem érte el. Egy magas szikláról lezuhant, azonnal szörnyethalt. Nemnég két vszetíni hegymászót a Rozsutec északi oldalán betemette a lavina. Hiába figyelmeztették őket korábban a mentőszolgálat tagjai, hogy ebben a térségben lavinaveszély fenyeget. Figyelmetlenségéért és főleg nem megfelelő lábbelije miatt az az NDK-beli turista is életével fizetett, aki télen férjével és 10 éves kislányával a Mai? Fatransk? Kriváft hegynyergére indult. Megcsúszott, mély szakadékba zuhant, s a túra tragikusan végződött. A mentőszolgálat egyik legtapasztaltabb tagja, Vladimír Kriío, aki már 13 éve dolgozik a mentő- szolgálatban, így vélekedik- — Sajnos már több turista életével fizetett azért, mert lebecsülte a ve szélyt. Pedig láthatják, hogy a térképen a drótkötélpálya alatt fények villognak, jelzik a lavinave szélyt, mégis azt hiszik, hogy ez rájuk nem vonatkozik. A kirándulók gyakran megváiltoztatják útirá nyukat, és amikor este nem térnek vissza, riadót kell tartanunk. Igen, riadót, méghozzá sokszor fölöslegeset. Például akkor is elkerülhető lehetett volna, amikor a mentőszolgálat tagjai tavaly márciusban a Vrátna hegyi szállóban elszállásolt külföldi házaspár keresésére indultak. Amikor azok estig nem tértek visz- sza, a mentőszolgálat azonnal intézkedett. Csakhogy a házaspár más utat választott, mint amelyet reggel a szállásán bejelentett, és így a mentők nem találták meg őket. Tizenöt férfi 14 órán át kereste hiába az eltűnteket. Csak másnap találták meg őket. A hegyekben hirtelen köd ereszkedett le, eltévedtek és egy tanya szénpadlásán kerestek menedéket. Bírságot semmi áron nem voltak hajlandók fizetni, azt állították, hogy nincs pénzük. Azzal érveltek, hogy oda mennek, ahová nekik tetszik. Meghűlt azonban ereikben a vér, amikor megmutatták nekik azt a jegyzőkönyvet, amely egy, a velük azonos útvonalon haladó turista tragikus esetét írja le. Az ezer korona bírságot csak később fizették meg, amikor az ügyet nagykövetségükön keresztül intézték el. — így emlékezik a német házaspár esetére Vladimír Kri2ko. Néha mulatságos esetek is előfordulnak. Persze, nem nevettek azok kettén, akik a Chlebre drótkötél- pályán jutottak fel, visszafelé azonban gyalog menVladimir Kriío megszokott kőrútjára indul (V. Knupp és V. Gabőo felvételei) tek. Egyikük azt állította, hogy jól ismeri a vidéket, és így lefelé nem gyalogolnak a drótkötélpálya mentén, hanem egy másik, rövidebb gyaltgösvényen. Egy szakadék szélére kerültek és útjukat sem felfelé, sem lefelé nem tudták folytatni. Segítségért kiáltoztak, egyikük egy hatalmas kőtömbbe kapaszkodott, a másik egy öreg fát ölelgetett, mégpedig annyira szorosan, hogy alig tudták elválasztani tőle. Az ottani mentőszolgálatnak nyolc hivatásos és több mint 100 öpkéntes tagja van, az önkénteseket csak komolyabb akciókra hívják össze. Természetesen, mindig és mindekinek segítenek. S nagyon örülnek annak, ha ilyen levelet kapnak: „Köszönjük Önöknek, hogy áldozatkész és hatékony segítséget nyújtottak sítanfolyamunk egyik résztvevőjének. Gyors közbelépésük tette lehetővé, hogy a bajba jutott velünk egy napon hazatérhetett.“ Ezt a levelet a slaviőíni Gépgyárból küldték. A megbízható mentők közé tartozik Bojar, a lavinakutya is, akivel gazdája, a 30 éves Marián Matu- sek már számos drámai akcióban vett részt. De nemcsak olyankor, amikor a lavina valakit betemetett. (Egyébként Vrátna térségében 49 kisebb- nagyobb lavinaomlás volt.) Bojár szaglása kitűnő, megtalálja a hegyi szállás gazdasszonyát is, aki húsvétkor az öntözők elől elbújik. Itt a hegyekben ugyanis ugyanaz a szokás, mint a közeli Tercho- vában, a férfiak a lányokat és asszonyokat húsvéthétfőn jeges vízzel öntözik meg. így nem csoda, hogy a kutya nem nagyon közkedvelt a fiatalasz- szonyok körében. % Tovább folytattuk volna a beszélgetést a mentő- szolgálat menedékházában, csakhogy jelentkezett a rádióadó. A szolgálatos Príslopból jelentkezett: Baleset történt, egy turistának eltört a bal lába. Mentőautót kérünk. A sebesültet kanadai szánon ügyesen leszállították a hegyről. Lent az úton már várta az autó. A bratislavai fiatal síző fél órával később már a íilinai kórházban volt. A szálló gazdasszonya A Sokolie orma alatti elegáns hegyi szállóban találkoztunk. A fákkal körülvett szép objektum a zilinai Váhostav tulajdona, ö itt a gondnok, a csapos, a könyvelő, a szakácsnő. Szereti a hegyeket, a sziklákat. Erről tanúskodik a szálló halijában kiakasztott hegymászókötél is. Már tíz éve él itt, Vrátnában. Nemrég még minden szombatot és vasárnapot fiatal sízők társaságában töltött az úgynevezett Szamárréten, ahol 6—7 éves gyermekeket sízni tanított. Volt védencei ma már kiváló sizők, és a többi fiatalt sem kell már tanítani, mert a Vrátna völgyébe érkező csoportokat szakképző oktatók fogadják. így minden idejét azok nak szentelheti, akik a Szállóba látogatnak. A 35 ágyas hegyi szállót évente több mint 2500 üdülő veszi igénybe. Milyen emberek ezek? Mindannyian azért jönnek, hogy pihenjenek? Mi érdekli "őket a túra, a sízés, a természeti szépségek megismerése? Vagy pedig ... Ezekre a kérdésekre Anna Papánová• így válaszolt: — Az emberek döntő többsége tényleg azért jön a hegyekbe, hogy kipihenje magát, csakhogy olyanok is akadnak, akik — ahogy mondani szokás — ki akarnak rúgni a hámból. A túrára ugyan elindulnak, de többnyire megfeneklenek a legközelebbi kocsmában. Olyanok is vannak, akik néhány nap alatt az egész vidéket, minden apró pontját látni akarják, lebecsülik a veszélyt, és több esetben mindez szomorúan végződik. Erről azonban már biztosan meséltek a hegyi mentőszolgálat emberei. Igen, meséltek. És azt is elmondták, hogy a Váhostav szálló üdülőivel nincs baj. Főleg azért nincs, mert Anna Papánová megtanítja őket arra, hogy a hegyek vidéke szép, de egyúttal veszélyes is, és megbosszulhatja magát az, ha lebecsülik a veszélyt. Megkérdeztük tőle, milyen felejthetetlen élménye fűződik a hegyekhez. Egy pillanatra elgondolkozik és ezt mondja: — Tizenöt évvel ezelőtt csehszlovák hegymászók egy csoportjával oxigénpalackok nélkül megmásztuk az 5660 méter magas Elbrust. Amikor leértünk, teljesen kimerültünk, nagyon jólesett, hogy szovjet hegymászó barátaink kitűnő vacsorával vár tak bennünket, és gratuláltak a teljesítményhez. Az Elbrus megmászására és a baráti találkozóra egész életemben emlékezni fogok. — A gazdasszony, az egykori kiváló hegymászó, szívesen emlékezik visz- sza magas-tátrai túráira is. Tovább folytatná élményei felsorolását, de a cinkék a balkonon izgatottan röpködnek. — Bocsánat — mondotta, és máris ment az éléskamrába, hogy apró darabokra vagdalt szalonnát adjon a madaraknak, akik nem sokkal később jólakottan továbbrepültek. Az asszony rövidesen visszatért. — Az éjszaka megjött a rókám is, és megette az ablak alá tett csontokat. Az erdőben etetőt állítottam jel az őzeknek. A beszélgetést azonban már nem folytatjuk, mert az üdülők egy csoportja éppen sízni indul. Azokat, akik a hegygerincre indultak még egyszer figyelmeztette: — Ne felejtsék el, hogy sohasem szabad letérniük a jelzett gyalogösvényről, és be kell tartaniuk a hegyi mentőszolgálat utasításait. Ezután ő maga is fogta a silécét és leballagott a meredek domboldalon a Szamárrétre, ahol most is ott voltak a gyerekek. Mielőtt elváltunk, azt mondta: — Nem is tudom miért, de nagyon jól érzem magam a gyerekek kö zött. Boldogságuknak, gondtalan életüknek én is örülök. Az én gyermekkoromban ez nem volt így. Képzeljék el, tízéves fiúknak 2000 koronás sífelszerelésük van. Csak a hegyek ugyanazok, amik voltak. Az emberek? Nézzenek csak arra a rétre. A sport- felszerelések és a sportruhák divatbemutatóját láthatják ott. * * * Látogatásunk napján — a hegyi mentőszolgálat tájékoztatása szerint — a sízők nyolc csoportja érkezett, a Vrátna lankáit több mint 2000 siző töltötte meg. A nappal nyugodtan lezajlott. Egy baleset sem történt, egyetlen akcióra sem került sor. Vladimir Kj;iZo azonban figyelmeztetett: — Várjunk, még nincs sötét. Ki tudja, visszatért-e az ösz- szes vendég a szállókba. A hegyekbe mindenféle ember jön ... Sajnos, ez így van. BÁTORI JÁNOS EMBEREK AIESYEKBEN 1977. i\r q ÚJ SZÓ Marian MatuSek Bojárral, az életmentő lavinakutyával
