Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-20 / 12. szám
Szurkolók. Az Értelmező Szótár szerint a szurkoló: „Mérkőzésen kedvenc csapata vagy versenyzője győzelméért izguló, a játékosokat vagy a versenyzőket biztató személy.“ Lehet-e azonban egyáltalán definiálni a sportesemények nézőit, szurkolóit, drukkereit, akik az értékes látnivalókért képesek ázni, fázni, verejtékezni, akiket sem eső, sem hó, sem fagy, sem sár, de még az elkeseredett feleség szidalma sem tarthat vissza a pályától, kedvenceik biztatásától? Azt hisszük, hogy nagyon nehezen akadna olyan tudós, aki maradéktalanul, tökéletesen meghatározná a szurkoló fogalmát. *• Már csak azért is kételkedünk, mert tökéletes szurkoló nincs; egyszerűen csak szurkolók, drukkerek, nézők léteznek. De milyenek is ezek az emberek, akik hétről hétre izgulják, harsogják, trombitálják, éneklik végig a sporteseményeket, főleg a labdarúgó- és jégkorong-mérkőzéseket? Miért van az, hogy néha a legszelídebb családapa is kivetkőzik emberi mivoltából, ha átlépi ' a stadion kapuját és szurkolni kezd kedvenc csapatának? Miért van az, hogy apró, kis, vézna emberek súlyos sportszerűtlenségekre biztatják a játékosokat és többrendbeli becsületsértést vágnak a bírók, az ellenfél futballistáinak és szurkolóinak a fejéhez? Miért? Miért? Miért? A SZNOBOK NEM ÉRTIK... Minden további elemezgető fejtegetés helyett egyszerűen kimondhatjuk a tételt, a szurkoló hangja, jelenléte éppúgy alkotóeleme a sportversenyeknek, elsősorban a labdarúgásnak és a jégkorongnak, mint a pálya, a jég, a két fehér futballkapu és a „vasketrec“, a labda és a korong. Ahogy közönség nélkül, taps nélkül nincs igazi színház, úgy fullad érdektelenségbe, áll meg a fejlődésben annak az országnak labdarúgása, jégkorongozása, ahol passzívak, közömbösek a nézők, a szurkolók, az emberek. Mert közönség nélkül megszűnik az élsport, a futball, a jégkorong. Olyanná válnak, mint a könyv olvasók nélkül: holt értékké. A festő sem azért dolgozik, hogy csodálatos képe egy sötét, elhagyott pince mélyére kerüljön. A sportoló sem az üres lelátók előtt szeret játszani... Igen, a közérdeklődésre számot tartó sport és a nézők fogalma szorosan összetartozik. A versenysportok ma már nemcsak feltételezik, hanem egyenesen megkövetelik a nagy nyilvánosságot, mert például a labdarúgás és a jégkorong általános társadalmi jelenséggé változott. A sznobizmus nagyképű művelői előszeretettel hangoztatják, hogy a közönség nem rúghatja be a labdát a futballista helyett a hálóba, tehát mire jó az értelmetlen szurkolás. A felületes szemlélő számára ez nagyon szépen és logikusan hangzik. De voltak-e focimecs- csen ezek az ellenszurkolók. Ha igen, akkor behunyt szemmel, fülvédővel kellett ülniük a tribünön, mert ellenkező esetben észrevehették volna, hogy a lelátók szerepe, a közönség magatartása, a szurkolók biztatása egyáltalán nem közömbös egy-egy találkozó kimenetelében. Talán sokan emlékeznek közülünk olyan hazai vagy nemzetközi összecsapásokra, amelyeken a drukkerek hangorkánja szinte befújta a labdát az ellenfél kapujába, ahol a szurkolók lelkesedésének nem állhatott ellen még a leghalvérűbb játékos sem, amelyeken egy-egy addig szárnyasze- getten vergődő csapat a megújuló haj- rázástól visszanyerte szárnyait. Tehát nem a sportszerű szurkolás értelmetlen, hanem ellenkezőleg: a labdarúgás veszti értelmét a hangosan, lelkesen, sportszerűen biztató szurkolótábor nélkül. De mi játszódik le a szurkolók egy részének lelkivilágában, hogy bizonyos pillanatokban, bizonyos körülmények között szinte bűnözővé válnak, és gyakran a fizikai erőszakot is igénybe veszik „igazságuk“ magyarázása érdekében, annak ellenére, hogy a civil életben még a légynek sem ártanak? AZONOSUL A KLUBBAL Ha az alcím előtti mondatra nagy általánosságban akarunk válaszolni, elő- rebocsáthatjuk: ilyen jellegű megnyilatkozások nemcsak a sportversenyek szurkolóira jellemzőek, hanem bármilyen más emberi tevékenységre, bármilyen nyilvános fellépésre és összejövetelre. Itt mindenütt kifejezésre jut valamilyen formában a szurkolás; identifikálásra, azonosításra kerül sor az egyén és a tömeg között. A sportban ez úgy nyilvánul meg, hogy például a Slovan-szurkolők azonosulnak a Slovan-klubbal. És ez az azonosulás leggyakrabban olyan méreteket ölt, hogy az egyén szívesebben viseli el saját értékének veszélyeztetését, saját maga ócsárlását, mint a klulét, az embercsoportét, amelyért lelkesedik. A maximális azonosulás tipikus példája az anya azonosulása gyermekével. Az anya például sokkal fájdalmasabban viseli el gyermeke sikertelenségét, mint a saját magáét. Senki sem vitatja az egyesületek és a szurkolók viszonyának, azonosulásának létjogosultságát, de azért vannak bizonyos határok. Ha ezt átlépik, számtalan negatív megnyilatkozásra kerülhet sor. Tulajdonképpen miért is mennek ki a szurkolók a sportpályákra? Még el sem kezdődik például a futballmérkőzés, már fütyülnek, igyekeznek egészségtelen légkört teremteni az ellenfél számára. A fütyülés ugyan nem azt jelenti, hogy semmi szükség az ellenfélre, menjen haza. Nem. A legfanatikusabb szurkoló is tudja, hogy a mérkőzéshez két csapatra van szükség. így adják tudtára azonban, hogy ők más, „ellenséges“ csoporthoz, klubhoz tartoznak. S itt már beszélhetünk eleve eltökélt szándékról, mert a szurkoló bizonyos elképzelésekkel megy a mérkőzésekre, mindent meg akar tenni csapata győzelmének érdekében. Ez magában nem is lenne baj, ha az elhatározásba nem vegyülne sok-sok agresz- szivitás az ellenféllel szemben. Ez az agresszivitás más sikertelenségekből is fakadhat. A nézőnek családi és más jellegű problémái vannak, s ezt az egyéni, belső nyugtalanságot kompenzálhatja a sporteseményen, olyan környezetben, ahol esetleg részese lehet kedvenc csapata sportsikerének. A szurkolók örülnek annak, hogy szabad idejüket sporteseményeken tölthetik, mert a sport tényleg lehetőséget nyújt számukra, megnyitja előttük a szabadság és az elmélkedés tágas birodalmát, a „fizikai és szellemi erők szabad játékát“ — szemben a munkanap fáradalmaival és gondjaival, a munka szférájával. A sport teszi számukra lehetővé, hogy szabad elhatározásuk szerint valakivel és valaki ellen legyenek, hogy saját hajlamaik szerint az egyik csapatnak vagy sportolónak szurkoljanak, a másiknak nem, hogy ezt ki is nyilvánítsák, és ez által valamit és valakit lelkesítenek, egy másikat pedig ne. A néző a maga nézeteit, gondolatait szabadon fejezheti ki, a társadalmi öncenzúra mértéke a lelátón minimális. Sőt, némely esetben a nézetek túl is mennek az adott jogi és társadalmi normák határain, és a normák megsértőivel szembeni szankciók rendszerint igen hatástalanok. A szurkoló a nézőtéren képes olyan kijelentésre vagy cselekedetre, amelyet egy gyárban vagy egy más emberi közösségben, egy moziban, egy vendéglőben soha nem tenne meg. A nagyobb személyes szabadság mértékével és érzésével arányosan nő a kötetlenség és az anarchizmus érzése, leomlanak a társadalmi viszonyok emelte gátak, az egyén kiszabadul azokból a megszokásokból, amelyekre a társadalom állandóan kényszeríti, lehullanak a morális „mimikrik“, s gyakran csak a sajátos jellemek és szenvedélyek belső magja marad. GYŐZELEM ÉS PÉNZ A drukkerhadsereg tragédiája abban rejlik, hogy a nézők nagy többsége nem sportvetélkedést, hanem egyszerűen győzelmet, kedvenc csapata győzelmét akarja látni. Az ilyen szurkolókat nem elégíti ki a játék szépsége, a sportküzdelem. Ez talán azért van így, mert ezek a nézők képtelenek megérteni a sportversenyeik szépségeit. Vagy a rohanó élet következtében kevésbé vagyunk megértőek a vereségekkel szemben? Nemcsak a sportpályákon ... És itt vagyunk a sporterkölcsnél, amelyet úgy értelmeznek manapság nemzetközi viszonylatban is, hogy az szociális és pszichológiai tényező. Ezen a téren nem valami rózsás a helyzet. Hiányzik az erkölcsi háttér. Napjainkban a csapatok a legtöbb esetben előnybe részesítik a pillanatnyi sportsikert az erkölcsi kritériumok rovására. Ha a pályán nem tartják be a sportszerűség elveit, akkor ezt nehezen kérhetjük számon a nézőktől, akik különböző okoknál fogva mennek ki a mérkőzésekre. Amint már említettük, sokakat a felgyülemlett agresszivitás levezetésének a gondolata vezérel a sportpályák nézőterére, ahol szinte gátlástalanul levezetheti ösztöneit, mert ugyebár a lelátón mindent szabad. Azonban tegyük rögtön hozzá: az élsportolás alapja a versenyzés, és ez a maga módján nagyon közel áll az agresszivitáshoz, s a szabályok adta lehetőségek csak fokozhatják a küzdelmet. A ma sportjában fontos szerepet játszanak az anyagi tényezők. Ahol a sport a jövedelem forrása lett, ott a vezérlő eszme, a pénz áll az első helyen. Ezért keresik mindenáron a győzelem eszközeit. A győzelmet fizetik. Ebből világosan következik, hogy nem is annyira a játékon van a hangsúly, hanem a győzelmen, mert a siker anyagi haszonnal jár. Az indítóok a legtöbb esetben kizár minden olyan gesztust, amely valaha, a sport hőskorában kisérő jelensége volt egy-egy mérkőzésnek. Manapság gyakran szenved vereséget a sportenkölcs. Amikor például az edzőnek választani kell a sportszerű vereség és az erkölcstelen győzelem között, rendszerint az eredményt pályázza meg, nem nagyon törődve az erkölcsi veszteséggel. Ezzel nemcsak az egyének, a szurkolók vannak így, hanem bizonyos helyzetekben embercsoportok, falvak, városok, nemzetek. Az aktivitás egyik fő területe lett a sport! Ez a felfogás az egész világon virágzik. Jellemző ez főleg a kis nemzetekre, amelyek a sportsikerekben látják az érvényesülést. Pedig nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a sportból csinált nacionalista propaganda milyen káros lehet egy-egy nemzet számára. Talán eleinte nem is tűnik annak, de amikor szertefoszlanák az álmok, és a történelmi valóság kegyetlenül kijózanítja a mellveregetőket, akkor ébrednek rá, hogy milyen kárt is okoztak hazájuknak. A szurkoló is hazamegy a meccsről, és „normális“ emberré válik. Lehet, hogy az egészet elfeledi. Lehet, azonban az is, hogy néha valahol ott dobol életében egy vasárnap. Lehet, hogy a fodrásznő, villamoskalauznő vagy a háztartásbeli feleség már elfeledte ezt a vasárnapot mindjárt a rákövetkező hétfőn, de a szurkolónak, aki úgy szereti, ha magával ragadja őt a modern sport drámai feszültsége, e nap hangulata még sokáig ott élhet tudata küszöbe alatt. Miért győzött vagy kikapott imádott csapata, amelyet jobban szeret saját magánál is. És szurkol neki. Mert szurkolni jó, szurkolni szép, szurkolni szükséges. Csak a határt lépik gyakran túl, és megfeledkeznek, hogy a szurkolás módja mindenképpen visz- szahat a sportolókra. TOMI VINCE ú i SZÓ Index: 48 097 Kiad a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága. Szerkeszti a szerkesztő bizottság. Főszerkesztő: Df. Roboy Zoltán CSc. Helyettes főszerkesztők: Szarka István és Csető János. Szerkesztőség: 893 38 Bratislava, Gorkého 10. Telefon: 169, 312-52, főszerkesztő: 532-20, titkárság: 550-18, sportrovot: 505-29, gazdasági ügyek: 506-39. Távíró: 092308. Pravda — Kiadóvállalat Bratislava, Volgogradskó 8. Nyomja a Pravda, az SZLKP nyomdavállalat — Pravda, 2-es Nyomdaüzeme, Bratislava. PRÖBANYOMAS. Hirdető- i-'arlo: Vajanského nóbrezie 15. II. emelet, telefon: 551-83, 544-51. Az Üj Szó előfizetési díja havonta — a vasárnapi számmal együtt — 14,70 korona. Az Üj Szó vasárnap i szamának külön előfizetése negyedévenként 13.— korona. Terjeszti a Postai Hirlapszolgólat. Előfizetéseket elfogad minden postai kézbesítő. Külföldi megrendelések Ph'S — Ustredná expedíció tlaöe, Gottwaldovo námestie 48/VII. A SÜTI regisztrációs száma: 5/2. MUK anil fl m mfi 7 ■■■■■■■Hi ■
