Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-09 / 2. szám
MINTHA SAJKÁN RINGNA a bogarak. A tövét meg kell tisztítani a gyomtól, a fűtől, nehogy megfojtsa a nyúlni akaró vesszőt az aljnövényzet. A jó vessző az eredményes munka alapja, jó vessző nélikül aligha készülhet kifogástalan, szép áru. Sajnos, ma már egyre nehezebb beszerezni a nyersanyagot: nekem van ugyan itt, Bratislavában, meg a környéken is egy kis „telepem“, de egyre több az izgalom és a gond velük. Hajdanában még külföldi vesszőt is kaptunk, méghozzá remek minőségűt — igaz, akkor virágzott ez az ipar! — Azt kérdezi, kedveském, mi a legszebb ebben a nehéz munkában? Ne várja, hogy áradozni fogok az elkészült kis és nagy kosarakról, a formákról, a vesszőkről. A legszebb az, ha érzem, becsületes, tisztességes munkát végeztem, ha olyan árut adok a vásárló kezébe, amivel az talán élete végéig elégedett lesz. Kosarakat tizenhat esztendeje fonok rendszeresen: az eltelt idő alatt mindössze kétszer jött vissza a vevő áruval, az sem a mi hibánk volt egészen, az autóajtó megnyomorította a fogójukat, azt tettünk rendbe. A legszebb az, hogy naponta érzem: becsületesen, megbízhatóan, jól dolgozom. Egyforma lelkesedéssel készítem mindegyik kosarat: egyforma precizitással. A legszebb az, amikor évek múlva is jön ugyanaz a vevő, mert megtanulta, hogy Karolina Mihálová, az Ob- chodná utcai kosárfonó nem csapta be. 1977. I. 9. EGY ÖBÖLBEN Hetek óta készültem ebbe a kis kosárfonó műhelybe, a csend szigetére. Vásároltam itt a múltkor egy kenyér- tartó kosárkát: sok örömöm telik benne azóta. Egyszerű, fonott alkalmatosság, még az olyan apró asztalon is jól elfér, mint amilyen»a bérházak gyufásdoboz méretű konyháiba beszorul. Érdekelt, ki végzi ezt a mesteri munkát? De ami még jobban izgatott: a csend. Belép az ember a zajos utcából a kis műhelybe, és mintha kint felejtette volna a huszadik századot, a pirosán villogó stoplámpákat, tök- sárga irányjelzőket, a füstöt és a fülsértő zajt. Idős asszony ül "bent valamiféle padkán — amelyet azért gondosan beburkolt szövettel — körülötte fűzfavesszők, félig kész kosarak, néhány szerszám és nagy-nagy csend. Mintha a néni egy kis sajkán, magányosan ringna egy^ öbölben, nem érnek el hozzá a morajló tenger csattogásai. A műhelyben nincs semmiféle gép. Itt minden kézzel készül, az alkotás szinte a szemem előtt zajlik, és nincs is benne semmilyen titok: a vöröses vagy hófehér vesszőt hol vágják, hol sodorintják, hol átbújtatják két másik között: így készül a kosár. _ Hetek óta készültem ide, ám amikor belépek és előadom szándékomat — bemutatni az olvasónak a csend szigetén élő kosárfonó asszonyt —, mérgezett nyilak tömkelegé fúródik felém a levegőben: — Vagy ötven évet késett, kedveském, fölösleges rólam írni, nyolcvan éves vagyok már, miért nem jöttek akkoriban, amikor aranyérmeket nyertünk a férjemmel a dunai nagy vásárokon? — Azt látta volna, azokat az álomszép árukat, olyan tiszták voltak, akár a kristály, még a férjem is csak zokniban ült hozzájuk fonás közben, nehogy bepiszkolódjanak a fotelek, székek, gyermekágyak, lámpaburák! — Kit érdekel manapság a kosárfonás?! Járt itt a múltkor is egy iskolaigazgató, négy süvölvénnyel. Nem lehettek éppen kitüntetett tanulók, ha idekalauzolta őket, de nagyon fintorogtak, amikor szétnéztek nálam. Maga itt ül egész napokon által és csak dolgozik? — kérdezték. Itt hát, mi mást csinálnék? — válaszoltam. Mennyi a fizetése? — érdeklődtek izgatottan. Mondom, hogy mennyi. Elhúzták a szájukat és tovább- álltak, azóta sem láttam őket. — Nincs már ennek a mesterségnek becsülete! Vannak itt-ot; műhelyek, de fogyóban; lenézik az olyan szakmát, ahol az ember a két puszta kezével végzi a munkát, ahol nincs gép, ahol nem lehet lógni: itt annyi kosár készül el, amennyit a kezem megcsinál. Sem több, sem kevesebb, a munkát nem végzi el helyettem senki. — Későn jött, kedveském, késett egy fél évszázadot, előbb keltett volna betoppannia, de azért maradjon, ha kívánja, szívesen elmondok egyet s mást. — Tavaly töltöttem be nyolcvanadik évemet, szegény férjemet tavasz- szal temettem el; kár, hogy őt nem ismerte és nem látta dolgozni: mestere volt a szakmának, mondhatom. Ö szlovák ember volt, én meg a Kro- méríZ-környéki Morkvicéből származom; Bratislavában a vásárlók kedvéért megtanultam a német és a magyar nyelvet. Apámnak, aki — mondanom sem kell — szintén kosárfonómester volt, öt lánya és öt fia pusztította a kenyeret, közülük kettő folytatta a hagyományt: a bátyám és én. A tiz gyermek közül kettő él már csak, én és a nővérem, aki kilencvenkét esztendős. A férjem bal- szerencsésen kezdte az életet, az első világháborúban súlyosan megsebesült, amputálni kellett a lábát. Amikor a frontról hazaküldték, még három és fél évet töltött egy budapesti kórházban, de aztán hazatért, és kitanulta a kosárfonást. Amikor munkához látott, böngészte 'a lapokat, hol tudna jó minőségű vesszőt vásárolni. Az egyik lapban rábukkant a bátyám címére, elutazott hozzá, elpanaszolta sorsát: elmondta, szívesen megnősülne, ha hozzámenne valaki, de az a valaki lehetőleg ' olyan legyen, hogy jól főzzön, mert az neki, a hadirokkantnak nagyon fontos. Van nekem egy húgom, ajánlott be engem a bátyám, próbálj esetleg nála szerencsét, tját így alakult ki a mi közös sorsunk. Nem sokkal ezután eljöttünk Szlovákiába, és megkezdtük a birkózást az élettel, sokszor egész éjszaka dolgoztunk, hogy megkapaszkodjunk, de az évek folyamán egyre megbecsültebbek lettünk, amit a kiállításokon szerzett elismerések és érmek egész sora is bizonyít. Két gyermekünk született, mindkettő tovább tanult, de mindkettő elsajátította a kosárfonómesterséget is. — Nem is gondolná, kedvesként, milyen fontos, hogy az e'mber jó minőségű vesszőt kapjon a fonáshoz! A fűzfadugványokat — legyenek legalább húsz-huszonöt centiméter hosz- szúak — a földbe szúrják. A föld ne legyen mocsaras, de ne legyen száraz sem, mert a vessző akkor nehezebben hajlítható, és töredezik. Amikor tavasszal megnőnek a dugványok, a szó szoros értelmében learatják őket, és egyenként, éles kés segítségével lehántják a bőrüket. Igen, éppen úgy, mint ahogyan a íűzfasípot csinálják. Tudja, milyen türelem kell ahhoz, hogy minden egyes vesszőt pontosan, szépen lehántsanak? Ha tavasszal gyengébb volt a termés, ősszel és télen is kell vesszőket vágni; ezekről persze nem lehet lehúzni a „bőrt“, hanem főzni kell őket egy óriási katlanban, hogy megpuhuljanak. Az ilyen vessző vöröses színt kap, nem habfehér, mint a tavaszi. Persze nemcsak „aratáskor“ van gond a fonáshoz szükséges nyersanyaggal. Időnként öntözni kell, megpermetezni, megspriccelni, nehogy megráglak A tudósok állítása szerint bolygónk, a kék planéta a fiatal égitestek közé sorolandó. E kamasz-planéta egyik őslakója a fa. Talán azért is van, hogy a fát olyan magunkhoz közelállónak érezzük, s a belőle áradó hangulatot, melegséget semmi mással nem pótolhatónak. Ogy tűnik, mintha a műanyag-korszak nálunk is leáldozóban volna; a tagadhatatlanul praktikus, de mégis rideg használati tárgyakat, melyeket milliószámra ontanak a futószalagok, kiszorítja a fa. Aki teheti, nem tapétával, hanem fenyővel burkolja lakása falait. Aki hozzájut, inkább fából készült sótartót, kenyértartót vásárol. Nem hiszek abban, hogy az ember — állítólag már a közeljövőben is — tablettákba sűrített ételkoncentrátu- mokat tesz majd étkezéskor asztalára — gőzölgő levesek, pirosra sült illatos húsok, ínycsiklandozó saláták, hamvas gyümölcsök helyett. Nem hiszek abban, hogy a műanyag háttérbe szorít minden mást, csak azért, mert praktikus. De hiszek a fában, ebben az ősi társban. A fonott kosarakban hiszek. Azokban, amelyeket Karolina Mihálová készít az Obchodná utcában, a kicsi műhelyben, a csend szigetén, mintha egy öbölben, sajkán ringna és nem hallaná a dobhártyát bántó zajokat, nem látná a ribizlipiros stoplámpák, a töksárga irányjelzőket. BATTA GYÖRGY Kis kosarak, nagy kosarak (Prandl Sándor felvételei) A kis műhely bejárata az Obchodná utcában Készül a kosár
