Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-03-13 / 11. szám

— örültünk, hát hogyne örültünk volna az új la­kásnak. Persze, sok szóbeszéd járta: „Hiszen meg­látjátok, alul szomszéd, felül szomszéd, balról szom­széd, jobbról szomszéd!... Na, bezzeg!“ A férjem csak mosolygott, én kissé elbizonytalanodtam. Az­tán minden, de minden másképp történt. Csengetnek. Éva asszony perdül, hogy ajtót nyis­son. — A postás volt. A szomszédéknak hozott valami csomagot, de nincsenek odahaza. Ilyenkor nálunk teszi le... Szóval, az én elbizonytalanodásom fél napig sem tartott. Ha látta volna, amikor hurcol- kodtunk! Egymás kezéből kapkodtuk a holmit, pe­dig csak éppen látásból ismertük egymást. így az­után a barátságok mindjárt az első napokban meg­köttettek. A bejárat mindenese Tóni bácsi lett. Egy hatalmas szerelőtáskával a vállán vizitelt le vala­mennyiünknél. Épületlakatos az öreg. Zárat, kilin­cset, vízcsapot, mindent megjavít, egy fillért se fogadna el. De már ismerjük a gyengéjét, kocsonyá­nak és jófajta vörös bornak nem tud ellenállni. Késő délutánba hajlik az idő. Mind sűrűbben búg fel a felvonó. — Reggel hattól úgy hétig, aztán ilyenkor nagyobb a jövés-menés. Már megszoktuk. A jobb szomszédunk egy mérnök, ő kel a legkorábban, ötkor szól az ébresztőóra náluk. Fél nyolc felé aztán a gyerekek is elindulnak az iskolába. Megvárják egymást lenn a bejárat előtt, csapatostól mennek. A nagyobbak átkísérik a kisebbeket az úton. Ismét csengetés. Két maszatos orrú srác érdek­lődik: — Éva néni kérem, a Tibiké lejöhet velünk ját­szani? — A Tibiké még nem jött haza. A lurkók tanácstalanul álldogálnak a küszöbön. — Tréning van ... — Ha majd hazajött, és megírta a leckéjét, le­mehet. De csak akkor! Addig menjetek szépen.. — Éva asszony még a szurtos orrú nebulók tanács­talanságán mosolyog, amikor megérkezik Tibiké. — Kerestek a barátaid. Ha elkészültél a leckével, le­mehetsz. Nem vagy éhes? Mit kaptatok ebédre? Rövid felsorolás következik: paradicsomleves, len­csefőzelék, fasírozott. Közben megtudjuk, hogy az Asztalos Robika lencsefőzelékje és a fasírozottjának a fele szintén Tibiké állítólag feneketlen bendőjébe vándorolt. Tibiké tehát pillanatnyilag nem éhes. — Élni sem tudnának egymás nélkül. Saját fut­ballcsapatuk is van, még mezt is vásároltattak ve­lünk. Az alsó szomszéd az edzőjük. □ □ □ Az alsó szomszéd negyvenes, tagbaszakadt férfi. Tekintetében valami megfoghatatlan kamaszos hun­cutság bujkál. — Hát szorulok is a kölykök miatt eleget. Igaz, a Tóni bácsinak nagy szíve van, tüstént beüvegezi az ablakokat, mégis szóváltással jár az ilyesmi. Én már többször felhoztam a lakógyűlésen, hogy ezt a problémát meg kell oldani. Mert hát hol játssza­nak ezek a szerencsétlen gyerekek, főleg a fiúk. Nem köthetjük meg őket. Nem mondom, szép dolog a parkosítás, füvesítés, rózsabokor, díszcserje, csak­hogy a gyerekeknek mozgásra van szükségük. Akad itt hely bőven, javasoltam hát, hagyjunk ki nekik egy „placcot“. A srácok el is gereblyézték. Tóni bá­csival kapukat is fabrikáltunk. Néhány nagyokos, akinek ugye már felnőttek a gyerekei, most azt fújja, hogy egy ilyen „placc“ nincs a tervben. Ha nincs, bele kell tenni, mit kell ezen annyit spe­kulálni! A lakónegyedben két játszótér, is van, de... — Ezek a játszóterek csak a legkisebbeknek fe­lelnek meg. Néhány hinta, mászóka, homokozó, pa­dok az anyukáknak! Egy kis focipálya kellene. Télen némi fáradsággal átalakíthatnánk jégpályának. Ha a többiek nem csatlakoznak, megcsináljuk magunk, már úgy gondolom az ötös bejárat. Aztán lesz, ami lesz! Mondtam is a bizalminak. □ □ □ A bizalmi szintén az ötös számú bejárat lakója. Megfontolt, higgadt embernek tűnik. — Másfél esztendeje költöztünk ide. Mintegy nyolc­van család. További két háztömböt a közeli hetek­ben adnak át. Fiatal lakónegyed még ez, most éli a kamaszkorát. Nem is csoda tehát, ha a különböző tervek, elképzelések időnként keresztezik egymást. Egy valamiben azonban mindannyian megegyezünk: otthonossá, kellemessé akarjuk tenni környezetün­ket. Érdekes megfigyelni, hogy ez együttélésnek eb­ben az első szakaszában bejáratokra oszlik meg a közösség. A legkisebb közösség a „bejárat“. Tíz- tizenkét család alkotja. Itt a legkönnyebb közös ne­vezőre jutni. A szomszédnak egyébként igaza van a „placc“-ügyben — mosolyog önkéntelenül is a bi­zalmi. — Tudom, önzetlenül harcolt, hiszen fiai sincsenek, két lánya van. Mindene a foci, meg a srá­cok! ... Sokan, főként az idősebbek rózsaligetről, selymes pázsitról, árnyat adó szomorúfüzekről áb­rándoznak. Ez is kell, de „placc“ is, hogy a szom­széd szavával éljek. Persze, nem kevésbé fontos kérdés, vajon mikor készül el az élelmiszerbolt. A bölcsődét és óvodát ugyan hamarosan átadják, viszont jó lenne valami kis klubhelyiséget is szorí­tani a fiataloknak. A gyűléseket se tarthatjuk örökké a lépcsőházban. Minden probléma nem oldható meg egy csapásra. Ezt meg kell érteni. Még Tóni bácsi­nak is meg kell értenie, akit mindannyian valóban szeretünk. Tóni bácsi tulajdonképpen mindent megért. Illet­ve... — Hátha mindenütt, minden úgy klappolna, mint a mi bejáratunkban, tehát az ötösben, nem is lenne hiba. Ezt tessék nekem elhinni. Mi csak olyat aka­runk, amit lehet. Ha jól megfigyelte, az ötös bejárat előtt nem látott falhoz támasztott kerékpárt. Csi­náltunk állványt. Előttünk is összegyűlt a víz a gyalogjárón, elvezettük. Ha fát ültetünk, ez ugyebár régi szabály, ütünk mellé karót vagy ügyeskedünk köré valami kerítést. Nem is döntik ki a gyerekek! A mi szemétládáink környéke tiszta. Tiszta, mert nem rakjuk tele feleslegesen papírosokkal. A papí­rost a gyerekek szívesen elviszik a gyűjtőhelyre, csak szervezés kérdése. Szóval, sok minden van, amit meg lehetne „addig is“ oldani. Mert, ha meg­lehet az ötösben, akkor miért ne lehetne a hatosban meg a hetesben meg mindenütt. A mi bejáratunkban lakik egy elektromérnök, kérem. Ért a televízióan­tennához is. Többször felajánlotta, hogy magánszor­galomból karbantartja a közös antennát, csak ne nyúljon mindenki hozzá a saját szakállára ... mert ugyebár az a legrosszabb, ha ... □ □ □ — Antennaügyben már volt némi összezördülésünk. A mi bejáratunkból lehet ugyanis megközelíteni. Én valóban vállaltam, hogy gondom lesz az anten­nára. Az ötösben be is állítottam valamennyi lakó készülékét. Viszont az antenna az egész tömbnek szól. Előfordul, hogy valakinek rossz a készüléke, és az antennában keresi a hibát. Ilyenkor aztán el­manipulálja az egészet, napokig is eltarthat, amíg ismét jó a vétel. Pedig igazán egyszerű lenne, hiszen kéznél vagyok, ez a szakmám. A mérnöknek valami az eszébe jut, hangos neve­tésre fakad. — Sokszor valóban bosszantó helyzet alakul ki az antenna miatt, úgy látszik eltart egy ideig, amíg a lakótársak belátják, jobb, ha nem nyúlnak hozzá. Viszont határozottan mulatságos esetek is előfordul­nak. Rám egyszer felfigyelt a rendőrjá'rör, amint a kedves lakótársak kérésére és sürgetésére egy hold­világos szombat este pizsamakabátban a háztetőn ügyködtem. Tóni bácsi tisztázta, persze a maga mód­ján, hogy nem kóros tünetről, hanem társadalmi munkáról van szó. — A mérnök nevet, hogy a köny- nyei is kigurulnak, majd egyszeriben komolyra for­dítja a szót. — Akárhogy is vesszük, nagy dolog, ami itt történik. Ügy értem, nagyon komoly dolog, hogy mindenki a sajátjának, a magáénak érzi, vall­ja ezt a lakótelepet. Előfordul, hogy a túlzott ügy­buzgalom a visszájára fordul. A szándék viszont őszinte, a köz javát célozza. □ □ □ Bealkonyodik. Elérkezett a lámpagyújtás ideje. A lépcsőházban emeletről emeletre Ínycsiklandó il­latok váltják egymást. Anyukák, apukák feje jelenik meg az ablakokban, csemetéiket hívják vacsorázni. Elcsendesül az ötös számú bejárat is. Az ablakok­ban immár a televízió kékes fénye dereng. Pihen­nek, szórakoznak az emberek. Egy nap ismét eltelt. Egy egészen közönséges nap — örömeivel, gondjai­val. Tóni bácsi egészen a kijáratig kísér. Kezében kulcs. — Ilyenkor már zárjuk az ajtót — jegyzi meg. — Ha valaki netán elfelejtette a kulcsát, hát csak hoz­zám csenget. Nekem a legközelebb, a földszinten lakom. BALOGH P. IMRE 1977. III. 13 [Most, hogy már összegeztem be­szélgetésünket, egyszerre rám zúdul Pancisyn DuSan mondatainak, gondo­latainak súlya. Az orvos jelleme, akit napokig ismergettem, most végre egésszé, egységes kerekké áll össze előttem.I „Mikor ötlik fel az emberben, hogy mit is tesz majd, mi lesz belőle, ha felnő? Nem tudom, ki hogyan van ez­zel, de én sokszor álltam már apró elemista koromban is válaszutak előtt. Minden pálya, amiről halvány sej­telmem is volt, megfordult a fejem­ben. Minden szakmát megízleltem — gondolatban —, leéltem a munka egy-egy mozzanatát. Végül, úgy az is­kola vége felé azon kaptam rajta ma­gam, hogy egyre többet járt az eszeim ben a gyógyítás gondolata. Orvos! ... Ötlött fel bennem. Mi lenne, ha va­lóban ezt a pályát választanám? — kérdezgettem magamtól, ismerőseim­től, szüleimtől. És szinte mindenkitől egyértelmű választ kaptam: „Ezt ne­ked kell eldöntened!“ Én pedig gyorsan döntöttem!“ I Pancisyn DuSan Kosicében született, ott végezte iskoláit is. Most, hogy a felejthetetlen diákévekre terelődik a szó, közösen idézzük e kedves város utcáit, iskoláit. A keze gyakran ma­gasba lendül, és a levegőbe képze­letbeli vonalakkal rajzolja, vázolja jel azt, amiről beszél.) „Az egyetemi évekről röviden csak annyit: tanultam, meg tanultam! Rit­ka eset volt a lazítás. Elmaradt min­den szórakozás, üres időtöltés, ami a gimnáziumi évek alatt még megen­gedhető volt. Én úgy érzem a hat év alatt, hogy az, ami a tankönyv sze­rinti tananyagot képezi, nem lehet elég, amikor az iskolából kikerülve odaállok a beteg elé. Nem azt aka­rom ezzel mondani, hogy nem kielé­gítő az egyetemi tananyag, hanem sokkal inkább azt, hogy most, ami­kor nem múlik el nap, hogy ne hoz­zon valami lényeges vagy kisebb je­lentőségű újdonságot az orvostudo­mány, figyelemmel kell kísérni a sza­porán megjelenő szakirodalmat: köny­veket, folyóiratokat. És látod, mégis volt bennem némi feszültség, amikor a levoöai kórházban szembekerültem az első beteggel. Aztán fokozatosan, amint napról napra egyre jobban si­került megnyernem a betegek bizal­mát, tudatosítottam, éreztem át való­jában, hogy mennyire fontos volt a sok éjszakázás, az új és új Ismeretek naponkénti magamba »gyömöszölése«, elraktározása.“ I Pancisyn Dusán, a velem szemközt ülő szimpatikus, határozott megjele­nésű fiatalember egyenruhát visel, ugyanis most tölti tényleges katonai szolgálatának negyedik hónapját, tisztjelölt tizedesi rangban, amelyet a napokban kapott. Az alakulat SZISZ-szervezetében egyébként a sportfelelősi tisztséget vállalta.) „Huszonöt éves vagyok, és a mai huszonévesek hangját teljesen a ma­gaménak érzem. Ezért is vállaltam itt az alakulatnál, hogy a sportren­dezvényeket én szervezem. Úgy is, mint orvos, és úgy is, mint sportot kedvelő ember nagyon fontosnak tar­tom a rendszeres testedzést. Erre pe­dig itt a hadseregben nagyszerű le­hetőség nyílik, a sport szinte minden válfaja űzhető. A legközkedveltebb sportok közé tartozik a labdarúgás, asztalitenisz, úszás, atlétika, sakk, kulturisztika, mini-foci. Szinte min­den katonát bevonunk valamibe.“ (Miközben beszélgetünk, figyelmes leszek az asztalon elhelyezett vaskos orvosi könyvekre. Egyiket a kezébe veszi, lapozgat benne. Minden oldala tarka lapszéli jegyzetektől, aláhúzott, kiemelt soroktól.) „A jobb áttekinthetőség kedvéért sokat jegyzetelek. A katonaságnál is a szakmámban maradtam, gyógyí­tok, és persze tanulok, böngészem a szakirodalmat...“ ZOLCER JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents