Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-27 / 9. szám
Leonyid Martinov Ady Endre egykor így sóhajtott fel: Szegény fiúk, kiknek hallanotok Csak megvénült könyveinkből lehet, Mit súgnak az éji Szajna-habok. Mire gondolt, amikor így szólt az ifjúsághoz? íme: Az élet él, újul, győz és szalad, / És nektek hát tudhatni sem lehet: Milyen szép volt, milyen tágas, szabad. Csak megvénült könyveinkből lehet, Csak őrködő emlékünkből szabad Kisejteni a volt szebb éveket. Igaza is volt, nem is. Keserű igaza mellett egyszersmind örömteli módon tévedett is. Igaza volt abban, hogy a következő nemzedékek értékeit a letűnt korok gondolkodóinak és költőinek könyveiből ismerhetik meg. De tévedett, amikor a bölcsek és látnokok műveit „megvénültnek“ tekintette, hiszen a jó könyvek az elfeledett könyvtárak porától, a szorgos kézről kézre járástól, az olvasással járó kopástól válnak avíttá, de csak papírtes- tük és nem hallhatatlan lelkűk öregszik! Ilyenek Ady alkotásai is, amelyek nemcsak azt teszik lehetővé a fiatal nemzedékek számára, hogy „kisejtsék“, hanem hogy meg is ismerjék a múltat, ami a jövő építése szempontjából teljességgel nélkülözhetetlen. E gondolatokat forgattam fejemben íróasztalomnál, melyen Ady verseinek időtől megsárgult, kopott őskiadványai feküdtek. Ady fenti sorai jutottak eszembe Párizsban is, Ady szeretett Párizsában, amikor alkonyaikor a parton állva hallgattam, mit súgnak a Szajna-habok. És ugyanezeket a sorokat ismételgettem magamban, amikor a Duna túlsó partján, a budai magaslaton, az Ady Endre utcában bolyongtam. A pannoniéi part meredélyein Ady Endre iobb és szomorúbb napjait idéztem emlékezetembe. A költő élete az idillhez, költészete a pásztorénekhez távolról sem hasonlítható, habár onnan, a budai magaslatról a tér és idő különleges élességgel villantotta fel Ady első pillanatra szimbolikusnak tűnő látomásait. Mintha a maga valóságában állott volna elém Ady egyik legkifejezőbb hőse, a magyar pásztorlegény alakja: „Kunfajta, a híres magyar Hortobágynak. De ha a piszkos, gatyás, bamba társakra nézett, eltemette rögtön a nótát: káromkodott, vagy fütyörészett.“ •' Adyt egyesek szimbolistának tekintették, de le- het-e valóságosabb valami ennél a nekikeseredett legényénél, az 1905-ös év ifjúnak eme szuggesztív képénél? Ezen elmélkedtem Pannónia magaslatairól Pestre tekintve, miként egykor Ady Endre Pánhoz, Pannónia legendás urához tivornyás mulatóhelyek vendégeit rémítgette, arra emlékeztetve az élet dúskáló urait, hogy valahol Újpesten, fenyegető ébredése előtt álmodik a nyomor. Valahol Újpesten! * A moszkvai Hudozsesztvennaja Lityeratura kiadásában megjelent Ady-kötet előszava. A pompás Pest és ennek szánalmas külvárosa. Újpest. Azért, hogy a mai fiatalok ne csak „sejtsék“, hanem tudják is, mi volt Magyarország, amíg az Osztrák—Magyar Monarchia létezett, hogy érezzék, miként bűzlött „Hunnia úri trágyadombja“ és mit jelentett „Bécs, babona, gróf-gőg, irigység, keleti- ség, zsandár, alázat.“ Ady nagyon is magyar költő volt! De, mint minden valódi költő, együtt érzett az egész szenvedő emberiséggel, világosan érzékelte, hogy „nép-óriások, századok, világok és trónok és ősi álmok remegnek.“ És bármiről írt is — akár a tavaszi viharról, akár a perzselő őszi virághalomról —, mindaz kapcsolódott a közelgő események pezsdítő érzékelésével. Szivárvány ragyog a földmívesek feje felett: „Adjon Isten békét, kedvet asz- szonyoknak, embereknek, sok örömet mindenkinek, pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.“ De íme a szivárvány elvesztette ragyogását, „A vén nap leesett mosolygón, föllélegzett egész világ: nem valók az izzadt mezőkre eféle bolond és nagyszerű, szent, égi komédiák.“ ... Meghalt a szivárvány! Ez már az 1909-es év. És íme „A rémnek hangja“: Bús gőzösök nyínak s kutyáim Üvölinek: ez az éjjel rendje, Sokasodott hadak és vadak Hozzák őket gerjedelembe: Mert a hadak megsokasodtak, Mert a vadak elsokasodtak. De hogyan végződik mindez? Ezt Ady már a világháború előtt két évvel tudta. 1912-ben írta azt a költeményét, amely a következő szavakkal zá rul: S rohanunk a forradalomba. Ezt látta meg Ady, akinek szeme, tekintete régi fényképek tanúsága szerint olyannyira emlékeztet Alekszandr Biok tekintetére. Mellesleg Biok is, Ady is szinte azonos életkort ért meg, mindketten alig haladták meg negyvenedik életévüket. Ady Endre életéről kortársai, honfitársai, költészetének értékelői, különböző országok irodalomkutatói, köztük a mieink is, sokat írtak. Az érdeklődőknek Oleg Rosszijanov könyvét ajánlom, mivel nem akarom elismételni mindazt, amit már megírtak Adyról, az elszegényedett magyar nemes fiáról, aki teljes joggal mondhatta magáról: „Dózsa György unokája vagyok én, népért síró, bús, bocskoros nemes.“ Nem beszélek Adyról, a zilahi felsőosztályos gimnáziumi tanulóról, Kun Béla kisdiák repetitorá- ról, majd a debreceni egyetem jogi karának hallgatójáról, sem Adyról, a publicistáról, aki cikkeiben az 1905-ös orosz forradalmat köszöntötte, sem pedig Adyról, a költőről, aki annyira szerette, oly szépen megénekelte gyönyörű Lédáját. Nem akarom verseit prózába ültetni, ehelyett inkább arra törekszem, hogy az erőm és lehetőségeim által megszabott korlátok között elvégzett orosz nyelvű fordításomban Ady saját versein keresztül ismertessem meg az olvasót a költő viharos és szomorú életének történetével. Erőm és lehetőségeim mértékében! Az e kérdésre vonatkozó esetleges értékeléseket megelőzendő, csak egy dolgot szeretnék jelezni: nem ámítom magam azzal a gondolattal, hogy Narcissus patakjához hasonlóan, tükörszerűen sikerült volna újrateremtenem Ady alkotását. Bármennyire is igyekeztem volna és bármilyen felmérhetetlen segítséget is kaptam magyar barátaimtól, értő tanácsadóimtól, Kun Ágnestől és Hidas Antaltól, természetesen nem akarom elhitetni az olvasóval, hogy sikerült Ady Endre megismételhetetlenségét megismételnem. Mert ő valóban megismételhetetlen. Sőt utánozhatatlan volt a magyar nép- és klasszikus költészet hagyományai követésében megmutatkozó büsz- kén-önálló magatartása tekintetében is. A nagy Petőfinek korántsem utánzója, hanem őszinte folytatója volt. De egyedülálló volt Ady az új európai —, különösen a francia költészet tekintetében jelentkező eszmei kölcsönviszony vonatkozásában is; meglátásom szerint például Arthur Rimbaud Részeg hajó című verse talált visszhangra az új kormányost váró hajóról írt kifejező, elégikus 'költeményében. Ezt az új kormányost Ady számára a szocialista forradalom jelentette. És ha 1907-ben prófétikusan a csillagok csillagáról, a keleti ég vörös csillagáról írt, kilenc év múlva egész leikével köszöntötte a forradalmak beköszöntő korszakát. Közelgő halála előtt, a háború alatt írta azt a valójában végrendeletét tartalmazó költeményét, amelyben kijelenti, hogy az igazi költő az ifjú szívekben és a mindig előretörő életben él tovább! Örök virágzás sorsa már az enyém, Hiába törnek életemre, Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény, De virágzás, de élet és örök. Pór Bertalan: ADY (1939) 1977. II. 27. Ágh István A száraz föld öregek bőréhez hasonlít; csontokra horpad, szőrzete megfakul, ősz lesz és sárgásvörös. A száraz föld előtűnik a növények alól, így könyörög, zöldjei zsugorodásával esdekel, kiszáradt tüskéivel és torzsaival mered fölfelé: esőt! esőt! Fölszállna az égbe, de kőnehéz, s az ég elhagyott maga is: a nap fehér sivataga. A földműves föltöri a csonthéjat, vaksárga csírákat talál, öngyilkosságra visszafordult csúcsokat, s újra ültet szomorúan. A palánták kis földfészke, mint a beton, elalél benne a paprikacsecsemő. Erőlködik a kukacért járó madár, csőre kicsorbulva visszapattan, nem bújik ki zsákmányért a vakond, hogy a gilisztát hátára illesztve ebédelni visszabújjon. Mi meg, fehérbőrűek, áldjuk a fényt. Száraz zöldövezetbe vágyakozunk. Hallgatjuk az időjárás híreit, melyekben csak a mi ügyeinkre várunk feleletet: elmossa, vagy nem mossa el... S a földműves, maga a föld, néz az esők kapuja felé, északnyugatra, a hegy északi válla iránt. Esőre gondolunk, s két táborra ' oszlik a világ: egyik felén a kenyértermelők, a másikon, akiknek a kenyér természetes. Ezt a megosztottságot kiskorom óta érzem. Kiszakadásom egyik jele volt. Legtöbbször nem akkor akartam, amikor apám. Óhajunk sem egy cél miatt találkozott. Én a pihenés miatt vártam. „Eső lesz“ — mondtam örömmel. Jólesett egy fél délutánt tartó szünet is, még jobban a hetes eső. „Jó hetes eső, jól megáztatja a földet“ — mondták. „Jó hetes eső, lehet aludni, olvasni, barátokhoz járni“ — gondoltam én, mert bűn lett volna kimondanom. Vézna gyerekkarjaimmal kellett kaszálnom, normában kévét dobálnom, s borral itattak, hogy bírjam. Éjjel félálomban hánykolódtam, úgy folytattam a meghajlást, karnyújtást, húzást tovább. Esők nélkül mi lett volna velem? Kiszáradtam, megszakadtam volna én is. Ázzanak be, csírásodjanak ki búzakeresztjeim, befülledve penészedjenek meg a boglyák! Sokat aludni, elolvasni hosszú regényeket, vizes réten futballozni — ezt hozta az én drága esőm. Hozta, bár jött mennydörgéssel. Vasszerszámaimat eldobva kellett menekülnöm a legközelebbi házig, vízözönben, bőrig ázva, esendő- sen, mint a bevizelt kisgyerekek. De elvonulása után ránk hagyta a megmosdatott világot, s a nagy láthatárt a Bakonytól az Alpokig, nyugaton a Fehér hegyig, ahonnan százkilométerek távolából szikrázott a hó. Megláttatta velünk, milyen magas az ég: elfoszlott felhők közt végtelen. Roppant uralkodásától reszkető idegeinket szivárvánnyal nyugtatta meg, rózsaszín gilisztákkal, ezüstnyomú csigákkal, gőzölgő fürjekkel és nyulak- kal népesítette be útjainkat. Fölszabadított, érzékeny lettem és szabad. Esőben csak egyszer dühöngtem igazán. Az az eset a parasztok és az én gondolkodásom közötti különbség legpontosabb kifejezése volt. A Horváth Jóska okozta az egészet. Jött a vihar, kévéket adogattam a szekérre, füstölgőit már a Ság-hegy, aztán sötét rojtú függöny mögé került tájaival. Jól tudtam, még egy búzakeresztet föladogatok, és nyakunkon a víz. „Csak még egy keresztet! Csak még egy keresztet!“ hallottam fölülről, aztán a szekeret is lekötöztette velem a jégverésben. A kévék eresze alatt összegörnyedve hajtotta a lovakat, ahogy épp mászni tudott. Én meg rohantam a legelső ház felé. „Csapna a szekeredbe a villám, Horváth Jóska!“ — kívántam gondolatban kiabálva. Most szeretném ezt a repedezett földet, ezeket a szomorú virágokat akkori dühömmel megváltani. 1 \\\\\^ || in I in Ilii mi mi |||||| !|||||||| in mi Hill |jJ|| juj l^ I HI I HI || lllllll |||| jjj| t ||
