Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-02-20 / 8. szám

ALAN PATON

A Dél-afrikai Unió 1960-ban ünnepelte aranyjubileumát, s országos szenzáció lett, hogy a legjobb szobornak kijáró ezerfontos nagydíjat egy Edward Simelane pevű fekete művésznek ítélték oda. Munkája, az Afrikai anya gyermekével, Dél-Afrika fehéreinek nemcsak a csodálatát váltotta ki, hanem a lelkiismeretét, a szívét, vagy más ilyen szervét is megmozgatta, s úgy látszott, hogy a művész hírneve más országokba is el fog jutni.

A munka figyelmetlenség révén került a pályaművek közé, hiszen a kormány politikája szerint minden ünnepélyt és versenyt szigorú faji alapon kellett volna lebonyolítani. A szobrász zsűri bizalmas dorgálásban részesült, amiért puszta hanyagságból a „csak fehéreknek“ jelszót kifelejtette a föltételekből, ám egy igen magas rangú személyiség úgy vélte, hogy amennyiben Simelane munkája „minden kétséget kizárólag a legjobbnak bizonyult“, a művész megkaphatja a nagydíjat. A zsűri mindezek után úgy döntött, hogy a díjat a többiekével együtt kell majd átnyújtaniuk a művésznek, azon a nyilvános szertartáson, amely az ünnepségsorozatnak ezt a sajátos mozzanatát lesz hivatva lezárni.

Ehhez a döntéséhez a zsűri a fehérek közvéleményétől meglepően élénk támogatásban részesült, ám bizonyos hangadó körök nagy lármát csaptak, mert a bizottság eltért az ország „hagyományos politikájától“, s elhangzott a fenyegetés, hogy sok díjazott fehér művész meg fogja tagadni a díj átvételét. A válság azonban elmaradt, mert a szobrász „mély sajnálatunkra nem tudott megjelenni a szertartáson“.

— Úgy éreztem, képtelen vagyok megtenni — mesélte nekem Simelane mosolyogva. — A szüleim, a feleségem szülei, a papunk mind úgy látták, hogy képtelen vagyok rá. Végül magam is bé- láttam. Persze, Majosi, Sola meg a többiek mind azt várták, hogy menjek, vegyem át személyesen a díjamat, de én csak azt mondtam: fiúk, én szobrász vagyok, nem tüntető. \

— Nagyszerű ez a konyak — mondta —, pláne ezekből az öblös poharakból. Először iszom ilyen pohárból. Az is először történik meg, hogy ilyen lassan szopogathatok egy pohár tömény italt. Orlandóban az ember vassá edzi a torkát, aztán hátrahajtja a fejét, és magába önti az egészet, nehogy a rendőr rajtacsípje.

Később még hozzáfűzte:

— Ez a második konyak életemben. Meghallgatná, hogyan jutottam hozzá az elsőhöz?

Ismeri a Von Brandis utcában működő Alabástrom Könyvesboltot. Nos, a pályázati díjak kiosztása után' azok kérdezték meg, nem állíthatnák-e ki az én afrikai madonnámat. Kapott a szobrom egy teljes kirakatszekrényt, kapott hozzá fehér bársony háttérfüggönyt, ha vön egyáltalán fehér bársony, továbbá egy két figyelemkeltő mondatot.

Nos, a helyzet úgy alakult, hogy egyszer se tudtam a kirakatot megtekinteni. A pályaudvarról a Herald szerkesztőségébe olykor arra vitt az utam, s jó érzés volt látni az ott ácsorgó embereket, de én csak a szemem sarkából pisloghattam abba az irányba.

Egy este sokáig dolgoztam a Herald- oan, s amikor kiléptem az épületből, alig lézengett egy-két ember az utcákon, ezért arra gondoltam, hogy szemügyre veszem a kirakatot, s engedélyezek magamnak egy két zsongító emberi érzelmet. Alighanem jól belefeledkeztem géniuszom csodálatéba, mert egy fehér fiatalembert találtam az oldalamon.

Megszólított:

— Mit szólsz hozzá, barátom?

ün is tudja, hogy az embert nem mindennap titulálják „barátoménak.

— Nézegetem — feleltem.

— Itt lakom a közelben — magyarázta —, szinte minden este eljövök, gyönyörködni benne. Ugye, tudod, hogy a srác, aki csinálta', közületek való? Nézd, úgy hívják, hogy Edward Simenale.

— Igen, tudom.

— Gyönyörű munka. Nézd az anya fejét. Szereti a kicsit, de közben csupa éberség. Látod-e benne ugyanezt? Mintha

' őrködne valami fölött. Ez a nő tudja, hogy a gyermek élete nem lesz köny- nyű.

Félrehajtott fejjel nézte a szobrot, hogy jobban lássa.

— Ezer fontot kapott érte — mondta. — Tenger pénz ez egy magadfajta srácnak, de járjon szerencsével. Ugye, te nem vagy ilyen szerencsés? — Bizalmasan hozzáfűzte:' — Barátom, nem innál meg valamit?

Istenemre, nem volt valami nagy kedvem az iváshoz, az estének ebben az órájában, egy fehér bőrű idegennel meg egyéb hasonló dolgokkal, ráadásul egy vonattal, amelyet el kell még érnem, hogy Orlandőba jussak.

— ön is tudja, hogy nekünk, feketéknek tizenegyig el kell hagynunk a várost — vetettem oda.

— Nem tart sokáig. Az én lakásom itt van mindjárt a sarok mögött. Beszélsz-e afrikaansul?

— Gyerekkorom óta feleltem afrikaans nyelven.

' — Akkor majd úgy beszélgetünk. Az

én angolságom csöppet se fényes. A nevem Van Rensburg. A tied?

Nem árulhattam el, ki vagyok. Azt mondtam, Vakalisa vagyok, és Orlandóban élek.- Vakalisa, igen? Sose hallottam még ezt a nevet.

Már indult is, magam pedig nem valami lelkesen, de követni kezdtem a fiatalembert. Nagy baj, ön is látni fogja hamarosan, hogy nem tudok megszakítani egy találkozást. Nem léptünk egy vonalban, de előttem se haladt. Nem volt a viselkedésében semmi kényszerű. Nem kapkodta a fejét ide-oda, hogy lássa, figyeli-e valaki vagy sem.

Azt kérdezte:

— Tudod-e, mit szerettem volna csinálni?

— Nem.

— Szerettem volna egy könyvesboltot, olyat, mint az ott. Amióta eszemet tudpm, mindig erre vágytam. Kisgyerek koromban volt egy üzletem. — Fölkacagott. — Persze, volt egy két igazi könyvem is, de néhányat magam írtam. De balszerencse ért. Mielőtt befejeztem volna az iskolát, a szüleim sorra elhaltak.

Később felém fordult:

— Te tanultál? _

— Igen — szóltam kelletlenül, majd az ötlött fel bennem, milyen ostoba vagyok, hogy a kérdést nyitva hagytam.

Már kérdezett is:

— Egyetemen?

— Egyetemen — szóltam megint csak kelletlenül.

Most merész ugrás következett:

— Tudományos fokozat?

— Igen.

— Irodalomtudomány?

— Igen.

Tüdejét mélyen teleszívta, majd egy hosszú „ááá“ következett. A keresett épülethez értünk: Majorca-féle bérház volt, nem luxuspalota. Örömmel állapítottam meg, hogy a bejárati folyosó nép%

télén. Bent tele voltam szorongással. Mindig szorongok, ha ilyen helyeken kell megfordulnom, úgy is, ha barátok védelmeznek, márpedig ez a férfi idegen volt. A felvonó a földszinten állt, rajta a figyelmeztetés: Csak fehéreknek. Whites only. Siegs vjr Blankes. Van Rensburg kitárta a kabin ajtaját, s maga mellé intett. Hogy volt-e benne valami kényszeredett vonás? A mai napig sem tudom. Amíg arra vártam, hogy megnyomja a felvonó gombját, hogy kimozduljunk, hogy elrugaszkodjunk a földszinttől, egy ideig még állt, ujját a gomb fölött tartotta, s egyfajta önzetlen, becsületes irigységgel bámult.

— ön szerencsés ember — mondta. — Irodalom, ezt szerettem volna művelni magam is.

Megrázta fejét, lenyomta az indítógombot, s nem szólt, míg meg nem álltunk odafönt a magasban. De mielőtt még kiszálltunk volna, hirtelen hozzám fordult:

— Ha lett volna könyvesboltom, magam is adtam volna egy kirakati szekrényt annak a srácnak.

Kiszálltunk elindultunk egy ragyogó betonfolyosón, az ember dél-afrikai kifejezéssel stoepnek mondhatná, verandának, ha nem húzódna olyan borzasztóan magasan, nevezzük hát nyitott folyosónak. Egyfelől a fal vonult, tömérdek friss levegő, messze lent pedig a Von Brandis utca. A falban ajtók, személytelen ajtók sora, az ember hallhatta a rádiókat, a lakók beszédét, de sehol egy lélek. Nem szeretnék ilyen fönt élni; mi, afrikaiak földközelben érezzük jól magunkat. Van Rensburg az egyik ajtó előtt megállt, s hozzám fordult: — Egy pillanatra magára hagyom.

— Belépett, az ajtót nyitva hagyta, s hallottam a bentről kiszűrődő hangokat. Tudtam, most mondja el, ki áll ide- kint. Egy-két perc múlva visszajött, kezében két pohár vörös borral. Kedvesen rám mosolygott.

— Sajnos, tömény szesz nincs a háznál — mondta. — Csak borunk van.

Egyáltalán nem vártam, hogy a verandán kell majd vele koccintanom. Nem azt éreztem, amire ön gondol, hanem arra gondoltam, hogy ez vagy az a személytelen ajtó bármely pillanatban kinyílik, s valaki meglátja, hogy egy „fehér“ épületben vagyok, s Van Rensburg társaságában éppen az ország szesztörvényeinek a megszegésén ügyködöm. A düh kimenthetett volna zavarba hozó helyzetemből, de ön tudja, hogy nem egyhamar gurulok méregbe. Akkor is nehéz lett volna megharagudnom erre a furcsa emberre, ha képes lettem volna rá. El akartam tűnni, de képtelen voltam. Anyám, ha valami fehérelle- neset mondtam, mindig azzal hűtött le, hogy „fiam, ne beszélj így, beszélj te csak a magad módján!“ Anyám rögtön megértette volna, miért fogadtam el az italt attól az embertől, aki a folyosón kínált vele.

Van Rensburg megkérdezte:

— Nem ismeri ön véletlenül azt a fic kőt, azt a Simelane-t?

— Hallottam már róla.

— Jó volna találkozni vele — tűnő dött. — Jó volna beszélni vele. — Ma gyarázatképp még hozzáfűzte: — Tudja hogy kiöntsem előtte a szívemet.

ötven körüli hölgy lépett ki a hátső szobából, s egy tálcán kétszersültet ho zott. Mosolyogva biccentett. Vettem egy kétszersültet, de semmi pénzért sem mondtam volna, hogy dankie, my nooi sem a visszataszító dankie, missust, közben angolul sem akartam szólni, mert ő afrikaans anyanyelvű hölgy, volt, ezért vállaltam a kockázatot, s kiejtettem a mevrou szót, holott ezért az udvarias fordulatért sok afrikai fehér ember képes leütni egy feketét, ennek ellenére ugyancsak mosolyogva és bicentve, afrikaansül válaszoltam: — Ek is u dank- baar, Mevrou.

Nem ütött érte senki meg. A hölgy mosolygott és biccentett. Van Rensburg pedig idegen, a semmiből érkező hangon ezt mondta:

— A mi hazánk gyönyörű ország, nekem mégis a szívem hasad meg érte.

A hölgy kezét az ifjú ember karjára tette, s rászólt:

— Jannie, Jannie.

Aztán egy másik hölgy és egy másik férfi, nagyjából azonos korúak, jöttek elő, s álltak meg Van Rensburg háta mögött.

— Az irodalomtudományok doktora — mutatott rám Van Rensburg. — Mit szóltok ehhez?

Az első hölgy mosolygott és újra biccentett, Van Rensburg pedig, mintha különösen fájón érintené a dolog, bejelentette:

— Töménnyel kínáltam volna, de csak borunk van.

Az új hölgy közbeszólt:

— Tudok valamit, Jannie. Gyere csak.

A hölgy visszament a szobába, s a

fiatalember követte őt. Az előbbi hölgy hozzám fordult:

— Jannie jó ember. Különös lélek, de csupa jóság.

Magam pedig arra gondoltam, hogy ez az egész egy nagy őrültség, s meghaladja az erőmet, én, a fekete bőrű idegen, aki bemutattam ajánlólevelemet a ház ifjú tagja előtt, és ők, a fehér bőrű idegenek, akik csak álltak és bámultak a folyosón, mintha, te jó ég, szerettek volna megérinteni, de nem tudták, hogyan, én viszont láttam a mosolygó és biccentő hölgy súlyát, s azt feleltem:

— Igen, Mevrou, látom.

— Minden áldott este lemegy, és nézi azt a szobrot — magyarázta a hölgy. — Azt mondja, csak az Isten alkothatott ilyen gyönyörűt, ezért az Istennek kell lakoznia annak az embernek a lelkében, aki ezt a szobrot létrehívta, s ő találkozni akar vele, hogy kiönthesse a szívét előtte.

A hölgy a szoba felé pillantott, sut- togóra fogta a hangját, úgy folytatta:

Gyurák Eva illusztrációja