Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-20 / 8. szám
-■DMITRO PAVLICSKO Az idő Ha a kor zászlóit, barátom, Clj szelek fújják, ne feledd: Változtatni valamit a világon Neked is kell egy keveset. Te. aki sötét, kérges tenyerekben Láttad, mi a kötelesség s a jog. Aki, ha erős voltál: szerelemben, S szíved semmit sem átkozott. Ki a tárnákból a napot hozod fel, Ki láthatatlan-égő tűzben állsz,' S a hamisat úgy érzed ösztönöddel. Mint a szarvas, hogy les rá a vadász. Dalod: mint ha menyasszony szövi tiszta Vásznát - s bevonná vele az eget. Te, aki ezt a nevet: kommunista - Nem esernyőként: zászlóként viszed. E száraz völgyben a kezek Kérgesek, nehezek, Mint a gondolatok, Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején indult, „hatvanasokéként ismert ukrán költőcsoport sokszólamú, sokszínű plejádja az utóbbi néhány évben hirtelen megfogyatkozott, majd lassan, szinte észrevétlenül átalakult, és — azt is mondhatnánk, hogy — meg is szűnt. Törekvéseikről, reményeikről, harcaikról, vereségeikről és győzelmeikről verseik vallanak; jelentőségüket, hatásukat — és helyüket az ukrán lira fejlődésében — majd az irodalomtörténet mérlegeli. A közös múlt szenvedélyes, izzó emlékeiből azonban ma már legtöbben, amikor úgyszólván mind „benn vannak a férfikor nyarában“, sem fegyvert, sem ekét nem tudnak és nem is akarnak kovácsolni maguknak. Mintha a „hatvanasok“ közössége az ifjúkorhoz tartozott volna, és annak elmúlta után vele együtt tűnt el álmai között. Mégsem véletlen, hogy most néhány verssel a „hatvanasok“ egykori jelentős képviselőit szólaltatjuk meg. Ezt a két ukrán költőt sok minden köti össze az első szárnycsapások indultán, összhangzásán kívül: elsősorban az őket ösztönző és mozgató szándék, az alkotó akarat, az elvek hasonlósága. A megvalósítás különböeik és különbözhet, a szóba zárt pillanat azonban ugyanazt az üzenetet hordozza. A részletek eltérhetnek, a lényeg azonban, amely minden gyökerüket táplálja, azonos: akár a Ballada a vödörről, akár Az idő ars poeticáját vallatjuk. „A mai ukrán költők — köztük Pavlicsenko és Dracs — szintén visszamennek, térben és időben a „forrásokhoz", de már nemcsak Sevcsenkóhoz, hanem Antonicshoz is, hogy vele „együtt énekeljék a napfény, az élet, az ember dicséretét“. Pavlicsko és Dracs az ukrán költészet egén, számos csillagzat között, ikerbolygóként halad, „pontosan, szépen“; hangjuk kihallatszik a többieké közül, és emberi meleget áraszt: egymásnak felelnek, egymás ellenpontjaként. Kihalljuk belőle ugyanazt a dallamot, és rácsodálkozunk: hogyan veszik át egymástól a szólamot, hogyan variálják tovább a maguk hangszerén. Mert csak a hangszer más, a zene ugyanaz. S hangszerelésük, hangerősségük néha megtévesztő, mert minden visszafojtottsága, fegyelmezettsége, klasszikus formatisztelete ellenére Dmitro Pavlicsko költészete voltaképpen a dinamikusabb, sőt — a szenvedélyesebb, és Ivan Dracs oly sokszor vad, sodró, szikrázó lendülete ellenére is a gyengédebb, a líraibb; míg Pavlicsko derűs, Dracs világát mindegyre elborítja a kétség, a félelem a világban pusztító gonosztól. Affinitásuk más képzettársításokat is ébreszt: egy huszadik századi ukrán Shelley és Byron költői és emberi, kettős arcélét idézte emlékezetünkbe. KARIG SÁRA Az álmok, A szavak. De te - nyughatatlan! - újjávarázslod Az időt. Te magad. Nem az időtől fakulnak az évek S rozsdásodik a szív, a hang, a toll. Az idő csak az, ami másoké lett S élhetnek vele! S nyughatol. Az idő: nem az ősz haj, nem a ráncok - Munkában és csatában van jelen. És csak akkor érzed, ha a hazának Adtad szép örökléted névtelen. Szerelmem, csak te vagy, belátom. Múlhatatlan megújulásom! Naponta újjászületek Tőled, s mindig más lehetek. Kavicsáról lelkem tavának Hozol fel új s új kámeákat Képmásommal . . . Ö, Istenem, Formálj engem, de ne legyen Ihleted puszta élvezetté, Mely sorsom ravaszul nevetné S formálná - mintha álmain! - Idegenné vonásaim. Élek én szívem igazából, Hogy kígyó nem válhat madárból, Hogy álarcot bármely lakáj Ölthet, hisz neki - minden áll! Én nem születtem szolgaságra, Hogy idomuljak, mint a párna. Puhán, ravaszul! - Más, de más Illik hozzám! Kő-arcvonás. Formálj hát, Csoda, véglegesre. De igazsággal s rám figyelve: Hogy vak ne, süket ne legyen Az új formában szellemem. TANDORI DEZSŐ fordítása IVAN DRACS Ballada a vadőrről Én a cinkforma vagyok. Tartalmam: meggyszemek fekete-tüzes, porlepte golyók, kiket rőt csillagok itattak tele fent, s akik idegördültek csitulni, szenderegni. A cinkforma vagyok. Tartalmam: körték, nappal versengő kert-mécsesek, édes nedvország küldöttei, perdítve ide lepedőről. Nyesett kúp vagyok. Tartalmam a végtelen-véges. Mindegy, mi kerül belém, Dinnye vagy sugárküliőjű torma, vagy csak fényrostú répalevél. Formám cinkforma. Tartalmam tőlem hogyan is függne. Az idő szolgája vagyok, szükséglet szerinti tartály. Vannak mit sem akaró napok. Nyugszom olyankor égbolttal színültig telehintve. HÉRA ZOLTÄN fordítása 1977. II. 20. Kongresszusra készülve írta: Pavel Koys Ha a költészetről tűnődöm, az számomra pontosan annyit jelent, mintha az életemről gondolkodnék. Életem — kortársainkhoz hasonlóan — ezer szállal kötődik a társadalomhoz, előrehaladásához. A fejlődés forradalmi. Napról napra, látszólag szürke, ám mégis jelentős munkával gazdagítjuk életünket, fejlesztjük szocialista társadalmi rendszerünket. A költészet nemcsak az élet tükre, bármilyen szép és életszerű. A költészet csodálatos kép, a költészet lágy muzsika, a költészet csodálatos szivárvány az élet folyama fölött, mégis és elsősorban életünket, érzéseinket ábrázolja. Milyen lenne az életünk költészet nélkül? A költészet lényegét, küldetését, sajátosságait az új nemzedékek újra és újra fölfedezik és munkájuk révén gazdagítják értékeinket. A költészet olyan finom homok s az ismeretlen virágpak olyan illata, amelyet sokszor szavakkal, meghatározásokkal ki sem tudunk fejezni. Mégis tény azonban, hogy a költészet felfedezés, megismerés is, út a világ és az élet alaposabb megismeréséhez. Ezekről a kérdésekről gondolkodunk mi is, akiket néhány éve közép- nemzedékként tartanak számon. Talán jó, hogy kevesebbet foglalkozunk elméleti kérdésekkel, és inkább alkotunk. Tettekkel, művészi alkotásokkal jelentkezünk — ezek az első, néha bátortalan lépéseink a társadalmi megrázkódtatások után. Nem vagyok híve az olcsó dicséreteknek, a közhelyeknek, nem szeretem, ha életünket és költészetünket elsózzák, avagy túlédesítik. Ennek ellenére azonban az a véleményem, hogy a szlovákiai költészet helyzete a hetvenes évek derekán semmiképpen sem mondható rossznak. A középnemzedékhez tartozom, s kortársaim nevében is elmondhatom, hogy nem szeretnénk középszerűek lenni, a költészet kitaposott, ezerszer körüljárt útjait járni. Ha visszatekintek az elmúlt évek költői termésére, megállapíthatom, hogy költészetünk sokat fejlődött, terebélyesedett, sokszínűbb és sokrétűbb lett. Persze, jelzőkkel, néhány szóval szinte lehetetlen ezt a fejlődést értékelni. Jó érzéssel olvastam Feletek, Mihalkoviö, Simonoviő és Stacho újabb verseit. Rúfus és Turéany alkotásai is a szlovák irodalom tárházát gazdagítják. Nincs lehetőségem arra, hogy most valamennyi költőről és minden kötetről akárcsak említést is tegyek. Örvendetes, hogy költészetünkben új hangok jelentkeznek, s még pezsgőbbé teszik művészeti életünket. Stráíay és Kondrót ugyan 'már nem a legfiatalabbak, de költészetük most válik igazán éretté- Chuda, Ciimárik, Stilicha, Kantorová és mások versei egyre meggyőzőbben igazolják, hogy költészetünk tovább gazdagodik, töretlenül fejlődik. Irodalmi életünk nem felhőtlen. E téren sem fejeztünk még be minden küzdelmet győztesen. Ezt a küzdelmet egykor Nouomesky, Kosira, Pláv- ka kezdte, mi folytatjuk, s tulajdonképpen ez az erőfeszítés sohasem ér véget, mert állandóan célunk költészetünk eszmei és művészi színvonalának növelése. Nincs semmilyen jogom osztályzatokat adni, fejlődésünkről végleges értékelést nyújtani. Meggyőződésem azonban, hogy költőink a Szlovákiai Írók Szövetségének III. kongresszusára nem mennek üres kézzel. Eredményekről, fejlődésről adhatnak számot. A kongresszus után az lesz a legfontosabb, hogy költőink tudatosítsák, mi a legfontosabb mai világunkban. Mik a veszélyek és mik a költészet reményei, lehetőségei, mik a költők feladatai. A szocialista és majd a kommunista társadalmi rendszernek nincs szüksége megalkuvókra. képmutatókra. Ezek a rendszerek céljaikból adódóan tehetséges embereket igényelnek, akik meggyőződésből vállalják a nép, .a humanizmus, a szocialista demokrácia ügyének szolgálatát és minden erejükkel a jövőnkért dolgoznak. Ez az erőfeszítés, ez a munka nem köny- nyű és nem is egyszerű. Ellenkezőleg. Ennek a harcnak a költészete azonban felemelő, magával ragadó. 11 Csejtey Béla felvétele
