Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-13 / 7. szám
a Georg! Mise» * |]yi iszflmle os — Az államnak mindent tudnia kell — közölte a Statisztikai Hivatal tisztviselője. — Ha úgy kívánja, még a fűszálakat is megszámoljuk! __. A réten mentek, és a kaszálás után kisarjadt lágy, zöld fű alázatosan simult lábuk alá. Ahol jártak, lehullt az őszt harmat. A parasztok bocskora átázott — a disznóbőr átengedi a nedvességet — a statisztikus meg feltűrte nadrágja szárát, s előbukkant alóla sárga kockás, vörös nylonzoknija. — A vadállomány nemzeti kincsünk — magyarázta, mert érezte, hogy a parasztok figyelnek a szavára. — Az egyik újság azt írta, hogy ez hazánk élő aranya. És az államnak tudnia kell, milyen vagyonnal rendelkezik. Zengő, kellemes, mély hangon beszélt, az igazi szónok hanglejtésével, és ez nem téveszthette el hatását. Már régóta nem hallottak igazi szónokot, aki csak beszédeket mondott náluk, az mind vagy dadogott, vagy pedig egy papírlapról olvasta unalmas hangon a mondanivalóját. Ez a magas, szigorú arcú férfi szép szövetből készült, de szigorú szabású öltönyében, bár kissé nevetségesen festett feltűrt nadrágszárával, mégis tiszteletet keltett és a parasztok körülvették, és nem tágítottak mellőle. Mindegyik hálót cipelt a vállán. A szigorú férfi az esti autóbusszal érkezett és azonnal összegyűjtötte a vadásztársaság tagjait és a helybeli vezetőséget. Hosz- szan beszélt nekik, mielőtt összeállította volna a bizottságot, majd elfogadta a vadásztársaság elnökének vacsorameghívását és nála is aludt. Reggel, amikor megjelent a tanácsház előtt, a bizottság tagjai már várták. Tekercsekbe göngyölt hálókat hoztak magukkal, amelyek hatalmas orsókra hasonlítottak; egy fiatal férfi pedig, valószínűleg kezdő vadász, teljes vadászfelszereléssel érkezett — vállán kétcsövű puskával, barnásfekete kutyája kíséretében, amely most lábánál aludt. — Kész vagyunk? — kérdezte a statisztikus magas, bátorító hangon. — Mindenki jelen van — jelentette a fiatal vadász —, kivéve azokat, akik hiányoznak. Mindez azt mutatta, hogy nemrégiben szerelt le és még nem felejtette el a kaszárnyái szellemességeket. — Ki nincs itt? — kérdezte a statisztikus. — Cvetan — felelte a vadásztársaság elnöke —, az állatorvos. A statisztikus gyorsan megkérdezte, mesz- sze van-e a rendelő, megmondták neki, hogy a második utcában, és az egész bizottság oda indult. Az állatorvos a rendelő előtt állt, egy fához kötött lovat vizsgált. Az állat bal mellső lábán seb vöröslött, mintha most csepegett volna le a megsebzett fa kérge alól. Az állatorvos sötétkék folyadékkal telt szögletes üveget tartott kezében, megnedvesítette a vattatampont és a sebre nyomogatta. A ló a vatta minden érintésére ■összerezzent, lábán a bőr ráncokba futott össze és lánca meg-megcsördült. — Cvetan! — szólította meg a statisztikus. — Miben állapodtunk meg az este, és mit csinál most? Cvetan tovább dolgozott a tamponnal a kezében. — így nem lehet dolgozni, fiam — szólt a statisztikus. — Maga állami alkalmazott, teljesítenie kell a kapott utasításokat. — fiát nem látja, hogy dolgom van? — kérdezte az állami alkalmazott, s kiegyenesedett — Méghogy itt hagyjam a munkámat, és vizet hordjak a Dunába! — Ha nem jön velünk, jelenteni fogom — mondta a statisztikus, és ez, szemmel láthatólag hatott az állatorvosra. Bevitte az üveget a rendelőbe és visszajött, fehér köpenye nélkül, kezében kulcscsomót lóbált, ránézett a lóra, amikor elhaladt mellette, és csatlakozott a többiekhez. A bizottság végén az elemi iskola tanítója haladt. — Nincs mit tennünk, testvér — mondta az állatorvosnak csöndesen, s belekarolt. — Én két osztályt hagytam ott, felforgatják az egész iskolát, mégis el kellett jönnöm. — Majd behoznak néhány beteg állatot — felelte az állatorvos —, és ha nem találnak, panaszt emelnek ellenem. Mindig ' Fiatal bolgár prózaíró. Itt közölt elbe szélését a MATRIARCHATUS c. kötetéből vettük, mely magyarul ez évben jelenik meg a budapesti Európa Kiadónál. így történik, bárhová teszem is ki a lábamat. A statisztikusnak jó hallása volt és odanézett a két pusmogó felé, majd kijelentette, hogy bármit mondunk is, mindig nehezebb az értelmiségiekkel együtt dolgozni. — Én megszámoltam az eperfákat, a szőlőtöveket és a cseresznyefákat — magyarázkodott a tanító. — Eddig már vagy tíz bizottságban vettem részt. Fiatal tanító volt, de máris tucatnyi bizottság tagja. — Az államnak mindent kell tudni — jelentette ki újra a statisztikus, és kifejtette gondolatát a rét fűszálairól. Mentek a füvön, amelynek színét kiszívta a nyári nap, és vállukat verdeste a hálók súlyos tekercse. A statisztikus legelöl lépdelt, bőrtáskájának fogója alig hallhatóan csikorgóit. Szeptember végére járt az idő, már lehullt az első dér. A mező már tarkállott, megcsípte az éjszakai fagy lehelete, sárgán ríkított messziről a kukorica megszáradt kórója, a szekérutak mentén liláspi- rosan égett a cserszömörce gyümölcse, és a vadszőlő levelei között ott feketéllett a bodza csillagfürtje. A jegenyék elsőnek búcsúztak el leveleiktől — hosszú törzsükből a nedvek a legkorábban húzódtak visz- sza gyökereikbe. A lágy őszi sárga ragyogás között, a halványzöld és kávébarna színeket csak a rét egy pontján törte meg a káposztaföldek sötétkék, acélos színe. A bizottság megállt a mezsgyén, ahol a káposztaföld kezdődött. — Itt gyűlik össze a legtöbb nyúl — szólt a vadásztársaság elnöke. — Ha szerencsénk van, elkapunk néhányat.. — Csak el ne kiabáljuk! — vágta rá a fiatal vadász. A parasztok máson törték a fejüket. — Nézzétek csak, milyen káposzta termett! — mondogatták. — Pedig alig két hónapja ültettük, árpaaratás után. Mindezt a víznek köszönhetik, állapították meg, miközben szétgöngyölték hálóikat. Hogy ne álljon munka nélkül, a Statisztikai Hivatal embere kinyitotta táskáját, megszemlélte papírjait, plombáit és ceruzáit — az egyiknek kitört a hegye, azt figyelmesen meghegyezte. Minden a helyén volt, munkához láthattak. — Ki kellett volna hívnunk a filmeseket a híradótól — jegyezte meg a tanító. — Láttam a moziban egyszer egy filmet, azt mutatták be, hogyan fogták a nyulat valahol Burgasz környékén. Nagyon érdekes volt. — Üres időtöltés! — morgott az állatorvos, miközben arra gondolt, vajon mi történik a rendelőben. A brigádvezető bizonyára elvezette a sebesült lovat, de nem hoztak-e közben valami más beteg állatot? ... Egyszer ugyanígy elhívták a városba egy értekezletre és azalatt répalevéltől felfúvódott bivalyt kísértek a rendelőhöz. Egész éjjel répát legelt és felfújódott, mint egy léggömb. Akkor is felfordul, ha professzorhoz viszik, mégis, anfikor megdöglött, őt vonták felelősségre és ki kellett fizetnie a bivaly értékének egyharmad részét. — Elengedjem a kutyát? — kérdezte a fiatal vadász. Ledobta magáról kabátját és övén ott mosolygott a töltényekkel teli vadonatúj tölténytár. — Engedd el — hagyja rá a statisztikus, és a kutya eliramodott, mihelyt észrevette, hogy a szíj nem húzza a nyakát. Aztán belevetette magát a káposztasorok közé, és szinte belefúrta Orrát a földbe. Gyorsan futott, és hamarosan már a káposztás másik végén látták, de nem ugatott. — Vajon semmit sem szimatol? — kérdezte a statisztikus. Azt várta, hogy a vadász megvigasztalja, de az azt mondta, hogy a nyulakat nem olyan könnyű megtalálni, mint ahogyan azt egyesek elképzelik. Egész nap járhatja a határt az ember, és már majd ösz- szerogy a fáradtságtól, és még egy satnya apró nyulat sem látott. Bár még újonc volt ezen a vidéken, a vadász nem volt túlzottan optimista. — Hát, igen — szólt a statisztikus elgondolkozva. Reggeli kiváló hangulata most kissé megcsappant. Amíg a faluban jártak, minden nagyon egyszerűnek és könnyűnek látszott. Kifeszítik a hálókat és a nemzet élő aranya magától az ölükbe hullik. No de ez a faluban volt, ahol minden utcát könnyen elkeríthettek és még a verebeket is meg tudták fogni. De itt, az utak és csatornák szelte mezőn, a zizegő bokrok és vetések között, minden másképp történt. Másképpen. Ezek a kétségek bukkantak fel tudatában, de gyorsan elnyomta őket, mivel szokása szerint semmiben sem kételkedett, és erre igen büszke volt. — Kezdjük? — kérdezte, amikor a parasztok kiterítették a hálókat. — Elkerítjük először az alsó végét és „zsákot“ csinálunk. — Várjatok — szólalt meg az egyik paraszt. — Az alsó végén nagyon lejt a talaj. A hálót a dombon kell kifeszítenünk, mert a nyúl mindig a dombnak fut. Soha nem szalad lefelé, mivel hátsó lábai hosz- szúak és legurulna. „Legurulna? — gondolta magában a statisztikus. — Mintha guriga lenne. Inkább hempereg.“ Kihúzták a hálót a domboldalon, ketten ott maradtak, hogy tartsák, a többiek pedig elindultak és belegázoltak a káposztásba. — Kukkantsatok a nagyobb levelek alá! — kiáltotta az elnök. — Lehet, hogy ott lapulnak! A sorok között mentek, t työrésztek, kiabáltak, a stc a táskáját ütögette. Kutya sima és fényes táska volt gött, mintha valami öreg, b kantana. A parasztok le-leh gyökét keresgéltek és magi őket. A göröngyök szétmáll ben, a poros föld ráhullott veleire, akár az esőcseppe meg a vetőkhöz hasonlító zsák hiányzott a vállukról. Amikor a másik mezsgyé dász elhatározta, hogy kipi rét. Csőre töltötte és elsütő A dördülés hangja szinte talmas térségben. — Ne pazarold a puskapi Cvetan, az állatorvos. Zseb zel ment a parasztok közö és nem dobálta a göröngy — A kutyámat hívom — a vadász. — Eltévedt, és 1 lövést, ídetalál. Kisvártatva a kutya valót bűntudattal szűkölt. Átvitték a hálót följebb, szélére. Ezúttal a statisztiki mellette, azzal a kifogással tier nem boldogul vele. De értették, hogy a ruháját fél! — Ügy kiöltözött, mint eg mögte Cvetan, mihelyt elé] tek, és a statisztikus nem jegyzését. — Ki látott ilye angol szövet ruhában járk ban? Micsoda piperkőc! — Lehet, hogy nincs ross vetette közbe a tanító. — hogy micsoda fizetést kapn — Kétszázat! — vágta rí — Legalább kétszáz üti a n — Ugyan már! — kételk tűk haladó paraszt. — És t ja? — Nem is régiben! — év tan. — Nem a földet túrja t A kukoricásban haladtak, rugdosták a göröngyöket, r fütyörészésre és csak rúgták fel nem tűnt a kukoricatál nem értek a hálóhoz. A háló üres volt és meg Gyenge szél fújdogált, de a ta meg, mert a hálószemek voltak és simán átengedték — Hiábavaló munka! — ji ra Cvetan. — Semmi értein jünk haza! — Ha egyszer elkezdtük, mondta az egyik paraszt. - punk érte. — De hiszen ez kidobott te közbe a tanító. — Nem jöttem én hívás tant fel a paraszt és elkon — Ha hívnak, fizessenek is. — Magától értetődik, ho szólalt meg a statisztikus t érte őket. — Azt hiszem, 1 munkaegységet számítanak kevés. Másutt sem keresnét igen? — Ezért nem jön soha re daságunk — dohogta a tani feneke olyan, mint a rosta kihullik belőle. — Talán maga a könyvel dött a statisztikus. — Tanító vagyok. — Mire tanár leszel, sok értesz — vigasztalta az állt — Úgy beszéltek, mintha a fejlődésben — vetette sz tisztikus. — A kételkedés számú ellenség. — Kételkedj mindenben tan —, ezt nem én találtam A parasztok összenevettek a beszélgetés. Máskor is hí amelyeket az állatorvos a v kel folytatott. Értett az il senkitől sem félt. Az egész volt kívüle más állatorvos ná az állatokat, ha őt élt Lám, a tanító megfontoltabt vei a járási székhelyen tan dik és a falvakban túl sok ; — Ugyan már, hagyjátok — szólt közbe a vadásztárs Inkább keressünk egy árn> nézzük meg, mit raktak a tarisznyánkba. Délre járt az idő — a na —, és elérkezett a tariszn) ültek egy vadkörtefa alá, 1 nivalót, pálinkát ittak, sza és lefeküdtek pihenni, egyik kedve újra nekivágni a me; tyüljön és dobálja a görönj Még a kissé becsípett sti beszélt a feladatról, nem en sem, és mindnyájan tudtál nyúlszámlálás is véget ér, oly sok vihar elvonult mái lőtt. Csupán az őszi reggel e meg, a harmatos rétek, és ciklámenszínű villogása, a 1 égszínkék foltja és csak i emlékeznek a kihalt mezőr kenderhálókra, amelyekké nyúlszámlálásra indult. KARIG Kopócs Tibor illusztrációja
