Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-02-06 / 6. szám
Moldova György TÓTH LÄSZLÖ 1977. II. 6. 11 Még él néhány legenda a régi riporterek nagy dobásairól. Sanyi bácsi az - 1936-os berlini olimpiáról tudósított mint „kiküldött munkatárs“, felszállt a nemzetközi gyorsra, aztán leszállt Kelenföldöh, Budaörsön volt ugyanis egy kis víkendháza, oda húzódott ki, elborozgatott, hallgatta a német rádiót, összeszedte a híreket, este aztán leballagott a faluba, és telefonon leadta színes riportjait. A lap persze tudta, de beleegyezett: hadd irigykedjen a konkur- rencia, hogy nekünk telik különtudósítóra. Sáfrány 1946-ban egy déli napilapnál dolgozott, öt küldték le a dorogi bányaszerencsétlenséghez. A vízbetörés elzárt egy fejtőcsapatot, nem lehetett tudni, élnek-e, halnak-e, a bizonyossághoz- még át kellett fúrni egy vastag sziklaréteget. A harmadik napon kilenc óra felé a fúrófej már mélyen behatolt a kőbe, talán egy óra múlva már át is töri, de Sáfránynak az már későn lett volna, fél tízkor volt lapzártája, ha nem adja le az anyagot, a reggeli lapok viszik el a szenzációt. Sáfrány gondolt egy nagyot és megírta a cikket: „Kiszabadították a dorogi bányászokat!“ — leírta, hogy segítik ki őket a keskeny résen, hogy örülnek a hozzátartozók, aztán letette a kagylót és rettegve várta, mi történik, ha a bányászokat holtan hozzák fel, neki is vége van. A riporterek védistene megsegítette, sikerült a mentés. Ezek, mondom, elmúlt idők legendái, a mai átlagos riporter nem „link“, nem „bra- his“, de a kezdeti évek lelkesedése után elszürkül, unja a mesterségét, nem vállalkozik többé küzdelemre. Záhonyban jártam, és az állomásfőnök irodájában az egyik pesti lap tudósítójával találkoztam, riportra jött. — Meddig maradsz? — kérdeztem. — Két napig, egy hétig? — A, két gyorsvonat van délután; szeretnék hazamenni a korábbival. — Nem értem, a 670 kilométert oda- vissza mindenképpen le kell utaznod — tehát a fáradság azonos. Itt vagy Európa legnagyobb szárazföldi kikötőjében, körülnézhetnél, és te hazamész egy óra múlva. Vállat vont, és hagyta magát végigvezetni a riporterek megszokott csapásán: az állomásépületen, a gépesített munkahelyeken, beszélgetett egy nyilatkozatra jól felkészült brigáddal, pedig isten látja lelkem, más is van Záhonyban. És még lehetne folytatni: tízperces „ta- nulmányutak“-kal, telefonon vagy tájékoz tató brosúrákból összeszedett riportokkal, de csak többet mondhatnék, mást nem. Ezért volt számomra különös meglepetés, öröm az a 12 nap, amit a montreali olím pián együtt dolgozhattam Szepesi Györyy- gyel. Első nap Bromontba mentünk ki az öt tusa-lovaglásra, lehet vagy száz kilométer re Montrealtól. A magyar rádiónak nem volt saját használatú gépkocsija, én kértem el a sógorom harmadik kocsiját, akkora volt, hogy egy repülőtéren is alig lehetett megfordulni vele. — Megvan a kocsi, hányra kell? — kérdeztem Szepesit. — Nézzük csak: a verseny kilenc óra kor kezdődik, az út egy óra, akkor ráérünk reggel ötkor indulni. — ötkor? — Miért? Szerinted késő? — Nem, nekem épp jó. Montrealból kifelé tartva eltévedtünk, a környék még aludt, csak az automata ben zinkutak működtek, még útbaigazítást sem volt kitől kérni. Szepesi, mondjuk meg nyíltan, tombolt, veszekedett Tar Lacival, aki a sógorom torpedórombolóját vezette. — De Gyurikám, így is odaérünk idejében. — Nekem legalább három óra kell, amíg felkészülök. Végig kell járnom a pályát, meg kell néznem az akadályokat, össze kell szednem az adatokat — az órájára nézett —, a fene egye meg, most csak két órám maradt, ilyen készületlenül még nem közvetítettem öttusaversenyt az olimpiáról. Kint Bromontban feltette a szemüvegét és eltűnt, ezentúl legalább nyolc példányban nyüzsgött a pályán: beszélgetett a versenyzőkkel, mivel a lovakat nem tudta kifaggatni, megkaparintotta a jegyzéket, melyben felsorolták a lovak tulajdonságait, átnézte félelmetes mennyiségű jegyzetét, amelyekben a neveket csupa nagy betűvel írta, a neveket sohasem szabad eltéveszteni, készített egy előzetes interjút Nagy Imrével, az öttusacsapat kapitányával, ivott egy kávét, bókokat mondott egy hős tessnek, beszélt ötven tudósítóval —.és általában mindenkivel, igyekezett adatokat, poénokat kiszedni a környezetéből. Ripor téri technikájának alapelvei közé tartozik ugyanis, hogy minden bejelentkezést egy hatásos mondattal kell kezdeni, ha negyvenszer kapja meg a szót, akkor negyven „sláger szöveg“-et készít el magának. Szepesi csak ezután ült le a helyére, idegesebben és bizonytalanabbul, mint bármely kezdő, aki tegnap csúszott át a „Riporter kerestetik“ selejtezőjén. Aláhúz egy szót, krákog, bátorításért ránéz valakire — lehet az illető körszakállas rendező vagy skót vénkisasszony, mindegy, csak legyen a szemében valami jóindulat, ne kételkedjen abban, hogy ő ezt a riportot meg tudja csinálni — aztán kigyúl a zöld fény, és Szepesi megszólal. Igen, gyakran hallani, hogy Szepesi stílusa, lendülete, önkívületben felhangzó kiáltásai fölött eljárt az idő, a jövő a higgadt, bölcs elemzőké. Lehet — bár látnám már ezeket a higgadt, bölcs kommentátorokat, de egyelőre több a fapofa, a majdnem unatkozó, blazírt hang. Csak félve említem meg: hátha nem az idő járt el, hanem a nagy magyar sportsikerek tűntek el, melyek hitelt adtak Szepesi közvetítéseinek, viharos vizek fölött csapongó stílusának. Egy nyolcadik helyezésbe csakugyan nem illenek a felsőfokú jelzők, és nincs mit lelkendezni azon, ha egy hosz- szútávfutónk fél órával a mezőny után ér a célba. Ha Szepesi ezen az olimpián nem a magyar csapat szereplését közvetíti, hanem, mondjuk, az NDK harminc-negyven aranyérmét, biztos vagyok benne, hogy a mennybe megy, itthon a szurkolók kifogják a lóerőket a kocsijából, és a vállukon viszik tovább. Tizenkét napot dolgoztunk együtt Szepesivel, láttam, hogy dőlt neki a falnak, mikor a magyar párbajtőrcsapat kikapott a svédektől és nem került a döntőbe, láttam, hogy írta meg előre köszöntőjét Kancsal áhított ezüstérméhez, és hogy tépte el, mikor öttusázónk messze a vert mezőnyben végzett, de legjellemzőbb emlékként a magyar—kanadai vízipóló-meccs közvetítését őrzöm meg. A meccset egy városszéli uszodában rendezték, a rádiós közvetítőállásokat a nézőtér utolsó sora mögött helyezték el, talán tíz emelet magasságban, ahonnan igen jó rálátásunk lett volna a medencére — ha egyáltalán láttunk volna valamit ilyen magasról. A magyar csapat tagjai közül csak Faragót lehetett megismerni, mert utána egy méter haj úszott a vizen. Szepesi idegesen pislogott, szemüvegét leengette az orra hegyére: ez nem megy. Kért egy ív papírt, egy függőleges vonással kettéosztotta, egyik oldalra öklöm- nyi betűkkel felírta a magyar csapat összeállítását, túloldalra a kanadai csapatét. Megkért egy magyarul tudó vízipóló edzőt, hogy kövesse a játékot, és mutasson rá a papíron a imák a játékosnak a nevére, aki épp magánál tartja a labdát. Így hangzott a közvetítésben: ~> — Kedves hallgatóim, a magyar csapat éri el a labdát — gyors pillantás a papírra: a segítő ujj Horkai nevére mutat —, Horkai kezdeményez, bejátssza a labdát kö- * zépre — megint a papírra néz, az ujj Sárosi doktor nevére bök —, Sárosi dók tor elé, aki továbbadja — a papíron az ujj Sudár neve alatt húz egy vonást — Sudárnak... Ültem Szepesi mögött a lépcsőn kuporogva, kicsit elhúztam a szám, de arra gondoltam, hogy egy rádióriporter felelősséggel tartozik, így vagy úgy, de meg kell oldania a rábízott feladatot, de azért valami mélyen nem tetszett. És egy szabadabb pillanatban Szepesi megszólal: — Kedves hallgatóim, be kell vallanom, ebből a magasságból nem tudom megkülönböztetni a játékosokat, egy papírra írtam fel a nevüket, és itt áll mellettem X, a kitűnő vízipólóedző, aki mindig rámutát arra, aki a labdát épp a birtokában tartja .. . — Ez igen — gondoltam magamban —, egyszerre bevallani emberi és riporteri gyöngénkét: rövidlátásunkat és a közvetítés megoldhatatlanságát. Le a kalappal, uraim! Mikor Szepesi kilépett a körből és letette a fülkagylót, rám pislantott. — Nagyon rossz volt? — Szerintem jól sikerült. Tudod, mit írt rólad Csurka? — Nem, nem hallottam. Nagyon rosz- szat? — Azt írta: Szepesinek egyetlen méltó témája lett volna a világtörténelemben: a Nagy Francia Forradalom. — Gondolod, hogy meg tudtam volna csinálni?! — és csak úgy viccből, magának próbálgatja — kedves hallgatóim, most Robespierre lép a guillotine alá, minden tudására szükség lesz, ha ... Élet raj z helyett: játék és lóm: elindulsz, kelsz-jársz, társakkal meg társtalanul. Mondják: rest vagy te. Pedig poste restante küldemény csupán. Mit föladtak egykor, s útban visszafelé pázsit zölded most körülötted. Mint az asztalt, körülülted. és verset írsz. Ugyan kinek? Idehaza asszonyod mireg morog, háborog, Wroclawban meg Geras úr vodkát hozat: vigaszúl, Dzsambullal meg asztalodra komisz kumisz kerül nyomba'. Tengsz-lengsz csak országnak párkányán, nem fog rajtad jószerencse s ármány, innen-onnan is szélen, élen. Tépi már Tépi, földből kitépné a madár: gyökerét. DÉNES GYÖRGY Boldogtalan-boldog vámszedök Fölöttem ellebegnek mind, ahány arc érintett tekintetével, tört aggastyán vagy virgonc kedvű lány itt köröznek egy álombéli égen, róm-rám nyitják a pillanat-időt az időtlenség kósza árnyai, ó, boldogtalan-boldog vámszedők, egy egy sóhajt még visszahallani. s egy-egy kacajt a benső táj napos partjairól, ahol o képzelet bolyong s bolyongván harmatos mezők során, már fájóbb s fényesebb a sors, a sorsom, melyben ott nyüzsög, ami elszállt és ami örök. Z1RIG ÄRPÄD Megtértem magamhoz Kőkatafalk: átszalad rajta egy megriadt menyét. Kis kép, betücserékkel Szikár lóember, a teljes lapfogyatkozósban: lázam építem szorgosan. A némaság: egyetlen szál világom, s minden kín és rend, mi benne van. megtértem magamhoz arcomon messzi csillagok illata megunásig szeretlek ha kevés költözz haza fejünk felett madarak vérükben úszik- az alkonyat míg eső esett lemosta arcunkról a halottakat póklábak szövik az éjszakát körülöttünk zümmögnek a fények gyapjas testű hajnalokon mégis felzubog értünk az ének Karéj jansa rajza