Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-30 / 5. szám

\

mimül faburkolatú bá- s kiszolgáló elé, mint , tárt karokkal rohan

egy nő után, kerget ' l. Sajnos bolond — r, és mielőtt szeretet- lályozná, hogy meg- íhér köpenyes kiszol- és elvezeti Emánuelt. ér — mondja Keserű thérkőpén/esnek, a harmadik két deci — Gyerekkoromban ezőn, ott a város szé- elep van. Megfogtam tam, hogy szegények ingednek ki az orrúim. Most meg semmit, \ztán ott van az asznd úr •- és Keserű a — Nézze, Itt van ez tutaztak hozzánk ide g a pesti rokonokhoz, iket. Egészségünkre! a mosolyogva a po- úrba karolva, miközibe néz és szája elé ró egérfogaival a széaondja Blind úr és a hiszi, hogy ott áll a yűjtöttük a tücsköket, semmit. Ahogy Keserű csigákkal, úgy van az Isak, ha rájuk süt a

vág közbe Keserű. — t terén sok felfedezni írtam a Zsíros utcai t ott egy lány. Egyip- pedig eszküszöm, sóit se tudta, mi a mű- r is azt hitte a főnö- láltam ki, mert ahogy i mindig valami szen- i maga, újságíró vagy azt válaszoltam, hogy igám, mintha egy cso- irú cirkuszlovat kelle- [sértődött és átrakott folyton vidéken va- halljak valamit a vá- ődő emlékek ... el kellene indulnunk, gérfogú lány és kihúz- d fehér botra támasz kicsit még ismerked- nég vonat, amivel eli

tan Keserű —, talán - és most ő is a szá- niközben mereven az z. — Nagyszerű kilá- ott zegzugos utcákat tesen sehol a világon, irosok és vannak ma- i magyar város, ind. — Ez egy tipikus íthatom magam is. a borozóból az utcára, lellett a várdomb felé felülről is megnézzék izsonyi lány azonban, folyó túlsó partjára, csillagoknak hiszi az ablakában viliózó féN

em tudtam elaludni — ez az idősebb emberek keserves sorsa. Hirtelen légnyomásváltozás állt be, esni kezdett. Hasogatott az ízületeimben, zúgott a fejem. Éjszaka fél kettő felé járt, s az agyam még egyre működött. Hánykolódtam az ágyban, minden lehetségesei kipróbáltam, ezerig számoltam, aztán újra kezdtem, de hiába. Megpróbáltam valami kellemesre gondolni, a tengerparti nyaralásra, a fiamra meg a hajdani feleségemre (ez már nem volt olyan kellemes), de semmi sem segített. Aztán eszembe jutott Olga. A legfrissebb problémát jelentette számomra.

Ugyan nem Olgának hívták, az első darabom hősnőjéről neveztem így. Régen volt, sok évvel ezelőtt, azóta kissé megszürkült a haja, a szeme körül ráncok jelentek meg, nekem pedig a fejem búbján majdnem az összes hajam kihullott.

Akkor másképp volt — ő fiatal kezdő színésznő a helyi tájoló színháznál, én kezdő drámaíró, a járási lap szerkesztője. Ma mindketten kissé híresek vagyunk, kissé ismertek, de hogy ez bármelyikünknek is különösebb örömet jelentene, egyikünkön sem látszik. Az akkori évek optimizmusa, vidámsága, lelkesedése elmúlt.

Tegnap a színházban találkoztam Olgával, a dramaturggal volt találkám, egy új darabomat készítjük elő. Amolyan különös történet, komédia egy öregedő íróról meg a feleségéről. Szomorúnak és szentimentálisnak indult, aztán megváltoztattam, mert tulajdonképpen rólam szól. Miért kössem az emberek orrára, hogy ez a hattyúdalom?!

Amikor írni kezdtem, azonnal Olga jutott eszembe. Az első pillanattól fogva neki szántam, magam előtt láttam, amint az első darabomban játszik.

Visszagondolok rá, hogyan mentem be a színházba, izzadt markomban szorongattam a kéziratot. Nem tudtam, kihez forduljak, attól féltem, kidobnak. Egyesek méregettek, mit bámészkodik itt ez a szerkesztőcske, gondolták.

Ofga éppen kilépett az öltözőből, az új Vampilovot próbálták, akkoriban Vampilov futott, hiába, nagyon tehetséges. Tüstént megismertem OTgát. Addig csak néhány epizódszerepet játszott, de nekem feltűnt a lelkesedése és a tisztasága, ahogy végigment a színpadon és elmondta a néhány mondatát. Egyszer nagy színésznő lesz belőle, vélekedtem. De mindössze egy éve van a színháznál, a nagy lehetőségre várt.

Nem is tudom, miért, megállítottam: — Nincs kedve játszani a darabomban? — kérdeztem. Meglepődött.

— Én? Miért éppen én?

— Csak! — Nem ‘tudom, hogyan szakadt ki belőlem: — Magának írtam. Csak maga látszhatja Olgát — és átnyújtottam neki a kéziratot.

— Rendben van, elolvasom, ha azt állítja, hogy nekem írta. — Hirtelen elcsodálkozott. — Azt mondja, hogy nekem? De hát nemcsak egy szereplője van a darabnak! Csak az enyém volna? Másvalakinek is játszania kell benne, nem?

— A költőnek — mondtam megszégyenülve. — Tud valakit, aki el- játszaná a költőt?

— Először elolvasom, aztán megmondom.

— Mikor? — kérdeztem türelmetlenül, mintha tőle függne, játszani fogják-e a darabomat vagy sem.

— Jól van — mondta —, akkor holnap háromkor a színészklubban.

— Elolvassa addig? Nem lenne jobb holnapután vagy egy hét múlva? — Egyszeriben kételkedni kezdtem, és átvillant rajtam: bele sem pillant, azzal a megjegyzéssel adja vissza, hogy fabatkát sem ér.

— Elolvasom, ne féljen! — mondta mosolyogva, mintha megérezte volna aggályaimat.

Másnap, amikor találkoztunk, elragadtatással beszélt a darabról is, a szerepről is.

— Olgát akarom játszani — mondta üdvözlésül. Aztán bemutatott a kollégájának, aki szívesen vállalná a kölitő szerepét. Már mindent elterveztek.

— A darabot a színészklubban mutatjuk be, a kissztnpadon. Mint műkedvelők... ha beleegyezik. Meggyőződésem, hogy siker lesz,

és fél év múlva a színház repertoárjára kerül.

Természetesen ráálltam. Minden ifjú szerző beleegyezik ilyen ajánlatba. Akkor nem számított a pénz, a hírnév, csak egyvalami után sóvárogtam: hogy játsszák a darabomat.

Minden szabad percünkben találkoztunk. Rendezőnk nem volt, így időnként össze is szólalkoz- tunk. A bemutatót december végére tűztük ki, akkorra esett ugyanis a darabbeli költő kerek jubileuma.

Az első premierem.

Jól emlékszem OTga kosztümjére: fehér fodros romantikus stílusú, hosszú zöld ruha, finoman redőzött ujjak.

Olga ideges volt a kezdés előtt, bátorítottam, de közben jobban remegtem, mint ő. Hátha kifütyül-, nek, jutott eszembe, de féltem kimondani.

A kezdés elhúzódott. Bevezetőül egy ismert irodalomkritikus szónokolt a darabbeli költőről. Kifejezetten ezért utazott ide a fővárosból.

Majdnem egy óra hosszat be szélt, részletesen, a rendezők kénytelenek voltak szünetet csinálni.' A közönség viszont csodálatosképpen türelmesen viselkedett, senki sem ment el. Talán azért, mert a közönség több mint a fele a barátaimból tevődött össze és kíváncsian várták a bukásomat.

A bemutatót követő előadásokra is eljártam. Sikeres inszcenáció volt. OTga minden alkalommal ugyanolyan jól játszott, de nekem úgy tűnt fel, hogy ez már más, mint először. Aztán nemsokára a fővárosba költöztem.

Egyik nyáron képeslapot kaptam a Tátrából, rajta a darabom utolsó mondatai. Az aláírás OTga K. Hirtelenében nem. tudtam, ki a szerzője az üdvözletnek, melyik imádóm tanulta meg fejből ezeket a sorokat. Ofga írta. Akkor nen> is gondoltam rá. A mai napig is lel- kiismeret-furdalásom van, amiért nem köszöntem meg a kedves megemlékezést.

Eltelt néhány év.

Ofga szintén a fővárosban kapott szerződést. A lányszerepekről áttért az érett asszonyok megformálására. Gyakran szerepelt a Kis Színpadon. Néhanapján találkoztunk a próbákon, előadás után, vagy az utcán. Mindegyikünk a maga életét élte. Később férjhez ment, ezt csak később tudtam meg, amikor megszületett a kislánya. A férje orvos volt.

Egy évvel ezelőtt OTga ismét játszani kezdett. Megörültem neki. Azon nyomban elhatároztam, hogy darabot írok neki, olyan darabot, amilyen az első volt, amelyik ösz- szehozott bennünket. Az ember szívesen tér vissza azokhoz az emlékeihez, melyek a sikert jelentetPeter Sterlinger

A darab a költő monológjával kezdődött. A színész nem volt formában, lámpalázzal küzdött, nem tudott belelendülni. Éreztem, hogy remeg a gyomrom, nem segített a konyak sem, amit a szünetben felhajtottam. •

Aztán Ofga lépett a színpadra, s egy csapásra minden megváltozott. Visszatartottam a lélegzetemet. Egyszerűen nem hittem el, hogy én írtam ezeket a mondatokat — Olga új életet, új jelentést adott a szavaknak. Lopva a közönségre pillantottam. Láttam az arcokon, hogy OTga megnyerte őket — az én szavaimmal, amit a szerelemről mondtam.

Klára asszony ült mellettem, a színház legidősebb színésznője. Ránéztem, és észrevettem, hogy nagy könnycsepp gördül le az arcán, barázdát váj a vastag festékrétegben. Viszonozta a pillantásomat, megszorította a kezem. Tudtam, mit jelent ez. Mellemben riadtan és megszégyenülve nagyot dobbant a szívem. Ofga rajtam kívül élt, én is csak hálás néző voltam.

Csak nehogy belesüljenek, fohászkodtam, vagy, ne adj isten, hogy kikapcsolják az áramot.

Szerencsére semmi sem történt. A játék a kicsúcsosodásához közeledett. A költő elhagyja Olgát, feleségül vesz egy nőt, akit nem szeret. Ofga egyedül marad.

Az ablak előtt állt, fehér zsebkendőt gyűrögetett a kezében, a földön szétszóródva a költő levei, és Ofga sírt. Valóban sírt. Később sokat gondolkoztam rajta: sír-e a színész a színpadon vagy csak játszik? Akkor nem OTga, a színésznő sírt, hanem a nő, Jana Zachejová. Sírt, és megköszönte a szerelmet.

Egy röpke pillanatra megállt az idő. Csendesen lehullt a függöny.

Hosszan tartó taps zúgott fel, úgy csengett a fülemben, mint a szirének éneke.

Négyszer tapsolták ki őket a színpadra. A negyediknél Olga értem jött. Szégyelltem magam, az emberek tapsoltak, sokáig tapsoltak.

Akkor éjszaka le sem hunytam a szemem, akárcsak most. Életem egyik legszebb estéje volt. Fejem zúgott a tapstól meg a bortól, amit megittunk.

ték a számára. Alighanem én is ilyen Indítékoktól hajtva határoztam így.

A darab elkészült, egy fiatal rendező akarja színpadra vinni. Szívesen dolgozom fiatalokkal, van bennük életerő és becsvágy. Hanem ez a rendező mindenáron meg akart győzni róla, hogy Zachejová nem alkalmas a szerepre. Egy ismert színésznő nevét említette, akit én — nem szerettem. Dühbe gurultam:

— Kár vesztegetni az időt! A szerepet Zachejovának írtam, és kész. Ha nem hajlandó megrendezni vele, majd megrendezi más.

— Régen voltam ennyire felbőszült. Végtére is nem vagyok kezdő, aki kénytelen respektálni holmi kis ifjonc véleményét, aki éppen hogy teletömte magát a színiakadémia bölcsességeivel.

— Vagy Zachejová, vagy senki!

— tartottam ki az álláspontom mellett.

Keresztülvittem az akaratomat: a főszerepet Zachejová alakítja. Ma, illetve tegnap döntöttek róla végérvényesen.

Szerencsém volt. A színházban találkoztam Olgával, de nem vett észre. — Olga! — kiáltottam rá. Csak én szólítottam így.

Körülnézett. Hozzárohantam: — Végre megvagy, te lány!

Megdöbbentett az arca, amikor közelről megláttam, elgyötört vonásai, fáradt szeme, csüngő válla. Megöregedett. Mennyire megöregedett egy hónap alatt, amióta nem láttam! A tekintetében kétségbeesés tükröződött.

— Ofa... Mi van veled, te lány? — kérdeztem megütközve.

Legyintett.

Elvittem a legközelpbbi kávéházba. Ott aztán kitört belőle: tegnap elhagyta a férje. Tudtam, mennyire szerette. Egy másik nőhijz költözött, egyedül maradt a kislányával. Sírt.

— Boldog voltam, milyen nagyon boldog voltam mostanáig! Fütyülök a színházra, nekem az ő szerelme a fontos, azt akarom. Nem érdekel a siker, a hírnév, a talmi csillogás, a szerelmére van szükségem, nem tudok nélküle élni. Tu dód, hogy könyörögtem neki? Filip, ne menj el, ne hagyj el bennünket! Inkább otthagyom a színházat ... Elment. Végérvényesen

elment. Ma éjjel meg akartam ma gam ölni. Hirtelen ráébredtem, milyen rettenetes ... nem tudom, hogyan tovább... Nem, nem "haragszom rá, még mindig szeretem. Csak térne vissza. Ö, istenem, tudom, hogy nem jön vissza. Ügy járok, mint aki eszét vesztette, csillapítóval tömöm magam. Azt hiszed, segít? Mindenre képtelen vagyok, járni sem tudok, amerre megyek, botladozom. Belőle már semmi nem lesz! Élni sem akarok, enni sincs kedvem. Egy falat sem volt a számban, amióta elment. Egyik cigarettát a másik után szívom, kávé, tabletták... Mi lehet ennek a vége? Semmi sem érdekel már... — Kétségbeesetten felzokogott.

— Semmiség, Ofa! — szóltam halkan. — Talán úgy jó, ahogyan van. Elment, mert azt hitte, jobb lesz. Gondolkozz csak: talán valóban így jobb. Nem szabad a ha Iáira gondolnod. — Felemeltem az állát, erősen a szemébe néztem. Ismét a színpadra kell lépned! Játszanod kell! Ofa, hidd el! Ez az egyetlen lehetőség, hogy kijuss a válságból. Ne félj, egyszer majd ő is eljön az előadásra. Az utolsó sorból — hogy ne lássad — hallgatja majd a szavakat, melyeket az emberekhez intézel, látja a könnyeidet, boldogságodat és a nevetésed is. Talán jó, hogy elment.

, Te művésznő vagy. Nincs jogod így gondolkodni. Színpadra kell lépned, senki sem bocsátaná meg, ha nem ezt tennéd. Ne sírj, lányka. Jogom van így beszélni, hiszen én Is átéltem mindezt, amikor elment a feleségem. S nekem még rosszabb volt. Magával vitte a fiamat. Ne sírj hát, te jobb helyzetben vagy, ott a lányod. Hagyd már végre abba a szipogást! Végtére Is mi történt? Mi rendkívüli történt? Minden megy tovább. Nézd csak azt a két férfit: dühösek, mert a Slovan otthon kikapott. Legközelebb a Slovan győz, s ők örömükben leisszák magukat. Tudom, nem érdekel a sport, csakhogy én ezzel valami mást akartam mondani, értesz? Azonkívül azt akartam mondani, hogy továbbra is játszani fogsz, úgy mint eddig. Még meggyőzőbben alakítod majd a szerepet, mint tegnap.

Szót fogadott. Abbahagyta a sírást, az arcát is rendbe hozta. Aztán előhozakodtam azzal, amiért eredetileg találkozni akartam vele. Igyekeztem pontosan azokat a szavakat használni, mint évekkel ezelőtt, amikor megismerkedtünk.

— Nincs kedve játszani a darabomban?

— Én? — ugyanúgy csodálkozott, mint akkor. — Miért éppen én?

— Csak! Mert neked írtam. Csak te játszhatod ... Csak maga játsz- hatja Olgát. — Szándékosan magáztam, szándékosan mondtam 01- gát, holott a hősnőt Évának hívták.

Olga nyomban megértette. Hirtelen felnevetett. Hangosan felnevetett, mindketten eszelősök módjára nevettünk, az emberek utánunk fordultak, még azok is, akik a futballon vitatkoztak. Mi ketten pedig nevetve folytattuk az ismert játékot:

— Rendben van, elolvasom, ha azt állítja, hogy nekem írta. De hát nem csak egy szereplője van a darabnak! Más is játszik benne, nem?

— Játszik — feleltem —, de ez nem lényeges. — Kissé eltértem az ismert szavaktól.

— Rendben, de először elolvasom. Aztán majd megmondom, el- fogadom-e a szerepet, hogy ér-e valamit — próbált meg tréfálkozni.

— Mikor?

— Holnap délután háromkor a színészklubban.

Elnevettük magunkat, s én azt mondtam: — OTga, hiszen te semmit sem változtál!

Fáradtan elmosolyodott, felálltunk és elbúcsúztunk.

Most hajnali négy óra. Nem tudok aludni, azon töprengek, képes-e Ofga elolvasni délig a darabomat. Nem mintha nem bíznék benne, de jó vastag, legalább négyszer olyan terjedelmes, mint az első darabom, amit egy nap alatt elolvasott.

— Elolvassa — mondtam hangosan, lehunytam a szemem, és újra számolni kezdtem ezerig, hogy minél hamarabb reggel legyen.

KOPASZ CSILLA fordítása