Új Szó - Vasárnap, 1977. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-30 / 5. szám
MEDVEÉNEK Ez a könyvismertetés nem lehet szokványos, mert a könyv olyan népekről és olyan népek irodalmáról tudósít, akikről az elhalványuló iskolai ismereteken kívül semmit sem tudunk; legjobb esetben is csak magát a puszta tényt ismerjük és néhány rokon nép nevét. Sokakban ezért nyelvünk társtalansága máig élő érzés, s ez az érzés termékeny táptalaja ma is a különféle. rokonítási teóriáknak (sumérizmus). A társkeresésnek két irányzata volt már korábban is. Nevezzük az egyiiket „délibábos rokonítás“-nak. Ennek képviselői, tudósok és laikusok, a világ szinte minden jelentős nyelvével atyafisági kapcsolatokat kerestek (persze alapvető föltétel volt, hogy a nyelvet beszélő nép lehetőleg dicső múlttal rendelkezzék). A tudományos rokonítás alakjai közül igazán csak a legismertebbek nevét sorolhatjuk itt föl: Sajnovics, Gyarmati, Körösi Csorna Sándor, Regula, Hunjalvy, Munkácsi stb. Rengeteg harcot kellett vívnunk, míg a tudományos közvélemény elfogadta egyértelmű bizonyítékaikat. Sajnos a köztudatba csak sokkal később jutott el a rokonság ténye, s legyünk őszinték: vannak olyan néprétegeink, ahova el se jutott. Kik is ezek a rokon népek, akikkel őseink egykor nyelvi közösségben éltek. A finnugor népek (ami a beszélők lélekszámút illeti) nem alkotnak jelentős nyelvcsaládot: összesen mintegy 25 milliónyian beszélik az ide tartozó nyelveket. Földrajzilag elég nagy területen élnek: Nyugat-Szibériától Skandináviáig. A Nyugat-Szibériában, lehát a legtávolabb élő. de a rokonság fokát tekintve legközelebbi rokonaink a manysik (vogulok) és hantik (osztjákok), akik mindössze 28 ezren vannak. A Volga középső folyásánál és attól északra élnek a mordvinok (1300 000), marik (cseremisz, 540 000), udmurtok (votják, 700 ezer), komik (zűrjén, 450 000)). A Jeges-tenger partján él a szamojéd ág legjelentősebb csoportja, a nyenyec (30 000), Skandináviában és a Kola félszigeten a számi (lapp, 32 000), a Balti-tengertől északra a suomi (finn, 4 500 000) délkeletre az észt (1 millió), s a Kárpát-medencében a magyar (13—14 millió) Magának a nyelvrokonség tényének tudatosíttatása sem volt könnyű feladat, hát még kulturális értékeik megismertetése. Bár a nyelvrokonok közt megfordult tudósok közül tudvalevőleg Reguly élénken érdeklődött a rokon népek népművészete, különösen népköltészete iránt, s mindmáig az egyik legnagyobb méretű folklórgyűjtést végezte (őt követően talán Munkácsi Bernát gyűjtőmunkáját emelhetnénk ki) — ezt a rendkívül értékes anyagot nagyon sokáig estik nyelvészek vizsgálták. Jogos volt tehát Kodály elmarasztaló véleménye, amit 1942-ben vetett papírra: „Nagy hiánya irodalmunknak, hogy a rokon népek költészetét alig ismerteti.“ ö maga a mari dallamok kutatásával ezen a téren is követendő példát mutatott Ennek ellenére nagyon későn indult meg a rokon népek népköltészetének és irodalmának tolmácsolása. Pedig jelentős alkotók hívták föl ezekre a kincsekre a figyelmet. Illyés Gyula például egyenesen magyar nyelvemlékeknek tekinti a vogul és osztják folklórt. Vallja, hogy nincs a világon olyan nép, amely hozzánk hasonló szerencsés helyzetben lenne, s a jelenben-találkozhatna és beszélhetne őseivel, esetünkben az obi-ugorokkal. Az utóbbi időben örvendetes módon megszaporodtak azok a kiadványok, melyek művészi tolmácsolásban tették hozzáférhetővé a rokon népek népköltészetét és irodalmát. Hogy csak a legismertebbeket említsem; Képes Géza: Napfél és Éjfél, Rab Zsuzsa: Sámándobok szóljatok. Szinte minden finnugor nép népmesekincseiből jelent meg már válogatás a népek meséi sorozatban. A magyar irodalmi folyóiratok is közöltek fordításokat a finnugor népek szépirodalmából (különösen a Tiszatáj és a Nagyvilág ilyen irányú igyekezete dicséretre méltó). Az Irodalmi Szemle is közölt már /több versfordítást, sőt egy hosszabb részletet Sesztaloo manysi költő egyik prózai kötetéből. Az eddig megjelent fordításoknak mintegy koronája az 1975 végén Budapesten tartott IV. nemzetközi finnugor kongresszus tiszteletére megjelent Medveének című kötet, mely alcíme szerint a keleti finnugor népek irodalmának kistükre. Ez a kötet bizonysága annak, hogy a magyar költők és műfordítók feledtetni akarják Kodály elmarasztaló szavait. ^ Ezeknek a népeknek az irodalma, hasonlóképpen bármely más nép irodalmához, hosszobb fejlődés eredménye. (Szükségesnek tartottam ezt leszögezni, ugyanis hajlamosak vagyunk arra a megállapításra, hogy ezeknek a népeknek az irodalma 19^7 után a semmiből nőtt ki). A XIX. század második felében néhány nép már jelentősebb irodalmi alkotásokkal dicsekedhet /komik), a XX. század első évtizedeiben pedig szinte mindegyik népnél megindul a nemzeti nyelvű irodalom. Kivételt csak az északi népek képeznek /manysi, hanti, nyenyec és részben a lapp), akiknek nem volt a forradalom előtt értelmiségük. 1917 után azután korlátok nélkül nőtt, terebélyesedett a néhány alkotónál ma már európi szintet elérő nemzeti nyelvű irodalom. Az északi népeknél természetesen csak 1917-ben indul ez a reményteljes folyamat. A tömeges írásbeliség azonban kétségkívül csak az októberi forradalom utáni időkben indult meg, erre az időszakra esik egyúttal az irodalmi nyelvek kialakulásának folyamata is. Az egyes népek irodalmában rengeteg a hasonlóság, különösen a társadalmi változásokkal szoros összefüggést mutató irodalmi élet fejlődésének vannak azonos stádiumai az egyes népeknél. Ilyen szem pontból ezeket a népeket és irodalmakat két csoportra oszthatjuk: az első csoportba tartoznak a kis lélekszámú népek — manysi, hanti, nyenyec, lapp; a második csoportba a fél-egymilliós lélekszámú, Európában élő népek — mordvin, mari, komi, udmurt. A forradalom utáni fejlődésben, mind a társadalmi- . ban, mind az irodalmiban, különösen jelentős az első korszak, mely 1917-től körülbelül 1937—38-ig tartott, az általános fellendülés korszaka: a társadalmi életben az autonóm területek és autonóm köztársaságok kikalakulásának és megerősödésének korszaka, az irodalomban az irodalmi nyelvek kodifikálásának, az irodalmi lapok, színházak alapításúnak és a tömeges írásbeliség kialakulásának korszaka. Az 1956-os év az újabb fellendülés korszakhatára. A nemzetiségi irodalmak, köztük az első csoportban említett kis népek irodalmainak jelentős alkotásai ekkor vonulnak be a szovjet irodalmi köztudatba, néhá- nyuk tovább az európai Irodalmi köztudatbu (áesz- talov). A kötetet úgy válogatták össze, hogy az olvasó viszonylag teljes és hű képet kapjon valamennyi bemutatott rokon nép irodalmáról. A kötet megpróbálja rímeltetni egymásra a népköltészetet és a modern irodalmi műveket, nyilvánvalóvá téve összefonódásukat. Irodalomtörténeti rendben haladva, a nemzeti kultúra szempontjából fontos alkotókat súlyuknak megfelelően, több mű tükrében mutatja be. Bizonyos szemelvények egymás mellé állításával a folyamatosságot próbálja bizonyítani, az írók tudatosságát, kötődését népükhöz, nyelvükhöz, elődeikhez. Az olvasó figyelmét is felhívnánk ezekre a jelentősebb alkotásokra. Ilyen a többször emlegetett manysi költő-író, Juvan Sesztaloo, aki verseivel, liri- zált prózájával (magyarul már két önálló kötete is megjelent, szlovák fordításban is olvasható az egyik, „Ked ma kolí9alo slnko“ címen) meghódította a szovjet, de más európai népek olvasóit is. A hanti irodalom legjelentősebb alkotója talán Roman Ru- gin akinek, a kötetben is megtalálható Hajsza című novellája igazi remekmű. A nyenyec irodalomból talán Isztomin nevét emelhetném ki, de Leo- nyid Lapcuj is jelentős alkotónak számít. A lapp irodalom talán máig legjelentősebb alkotója, immár klasszikusa: Johan Túri. A nagyobb lélekszámú népeknél a kezdő nemzedék legjelentősebb alkotóit említeném meg, akik lerakták az alapjait egy-egy még kezdetleges, de már önálló, tudatos, nemzeti nyelvű kultúrának, irodalomnak: a komi Ilja Vasz és Tyima Vény, az udmurt Kedra Mitrej, Kuzebaj Gerd, a mari Upö-Marij és Csavajn, a mordvin fevszejev és Dorofejev. Ha kellett, költőként, máskor nyelvészként vagy folkloristaként, újságíróként vagy tanárként elvégezték azt a roppant munkát, amely nélkül ma nem beszélhetnénk nyelvrokonaink irodalmáról. Az alapító nemzedéket követően csak az 1956 után indulók közül emelhetünk ki néhány jelentős alkotót. A komi Gennagyij Juskov a komi irodalom legjobb hagyományainak örököse, s egyben magasabb szinten — továbbfejlesztője is. A kötetben található Konö Szemö című zsánerképének főhőse Tamási Ábeljére emlékeztető egyszerű és talpig komi ember maradandó emlékműve. Az udmurt irodalomban már nehezebb találni egy olyan alkotót, aki reprezentánsként kiemelkedne. Talán két nevet említenék: Gennagyij Raszkolnyikov prózaíróét, akinek kitűnő elbeszélése /Zöld gyöngysor) található a kötetben és Flor Vasziljev költőét, aki ma a legnépszerűbb udmurt költő, az udmurt irodalom fórumának a „Kalapács“ című folyiratnak szerkesztője. A mari irodalom ma legismertebb alakja, a modern líra legjelentősebb művelője Valentyin Kolumb. Témáit sokkal szélesebb körből meríti, mint elődei, pátosz- talanságra és póz nélküliségre törekszik. A kötetben található versei közül legmegkapóbb a Nyomok a hóban című. A mordvin irodalomból nagyon nehéz kiemelni valakinek is a nevét, hisz reménykeltőén hosszú a kortárs mordvin költők és írók névsora, s igen gazdag a legutolsó tíz év irodalmi termése is. Talán Kuzma Abramov nevét említeném: a legjobb prózaíró, de ismert költő is. Irt történelmi regényeket, életrajzi regényt (a világhírű Erza mordvin szobrászról), s a mordvin próza egyik legszebb alkotását, a Szőke hajfonat című, lírai hangvételű, tragikus végű elbeszélést is ő írta. A rokon népek irodalmából máig ez a legteljesebb válogatás. Tegyük fel most a végén a kérdést: Azon a tudatos vállaláson kívül, melyet a felismert nyelvrokonság ténye erősít, mi közös van a mi irodalmunk és a keleti rokon népek irodalma között? Erre hadd válaszoljak a kötet bevezető tanulmányának néhány mondatával: „Anélkül, hogy erőszakolni kellene a párhuzamokat, hisz a nyelvrokonság irodalma a mienktől teljesen függetlenül s merőben eltérő körülmények között alakult, a kilométerek ezrein s az évek századain túlemelkedve, egy érdekes tünetre, körülményre fel kell figyelni. E rokon nyelvű irodalmakat olvasva olykor-olykor megüti majd fülünket egy-egy ismerős hang, motívum-analógia. Balassi Bálint »kikeleti« ujjongása, Bessenyei György érvelése a magyar nyelv elismertetéséért, a nyelvújítási harc indulatai, a prozódiai vita, a nép- költészet felfedezése és bevonulása az irodalmunkba, Petőfi és a táj kapcsolata, a honfoglalást meg- éneklő eposzalkotási kísérletek — és a sort még hosszan lehetne folytatni, mert még igen sok mindenre rezonálna emlékezetünk és lelkünk, miközben lapozgatjuk az Ob- vagy a Sziszola-parti írók műveit.“ KOVÁCS LÁSZLÓ 1977. I. 30. Kuzebaj Gerd: Részletek A VOTJAK - DALAIBAN es A VOTJAK NÉPKÖLTÉSZETRŐL című tanulmányokból udmurtok tanulmányozását ez ideig nem maguk áz udmurtok végezték. Teljesen idegen tudósok keresték fel őket, és — sokszor nyelvüket és szokásaikat sem ismerve — megfigyeléseket tettek, majd elutaztak, és kiadtak róluk könyveket, amelyeket maguk a votjákok sohasem olvastak. Nem kétséges, hogy egy nép etnográfiáját csak az illető nép tudósai tanulmányozhatják eredményesen, mivel az ottani környezetben nevelkedtek ... Az a nemzetiség, amely részben vagy egészben az önálló megfigyelések és az önmegfigyelés útjára lép, a tényleges haladás útján jár... A votják egész élete, mindennapi nehéz munkája elszakíthatatlan kapcsolatban van a dallal. És gyakran nem tudod, hol végződik a nehéz munka és hol kezdődik az ének, hol kezdődik a munka, és hol végződik az ének. A votják a legjelentéktelenebb lépését is dallal jelöli. Ha valaki soha nem láthat votjákot, sem hajlékát, sem vidékét, de olvassa dalait, úgy érzi, jól megismeri őt, megismeri mindennapi életét, kunyhóját, szegényes földjeit, de ami fő, megérzi, hogy a dalokon kérésziül szíve * Pálinkaféleség legrejtettebb szögletébe is befogadta a nép. A votják zárkózott, idegennel sohasem osztja meg azokat a gondolatait, élményeit, amelyek nyugtalanítják, bár ez nehéz, és bár szívét kőként nyomja a keserűség — ő mindezt egyedül viseli. De mikor övéi között, családjában vagy vendégségben van, és különösen mikor ünnep idején iszik a házi készítésű arakból,* rá sem lehet ismerni. Énekelni kezd, és mondja, dalolja a vég nélküli dalokat, mondákat. Ha hallgatod, úgy tetszik, hogy egy ezerszínű virág nyílik ki előtted, amely eddig szíve mélyén rejtőzött. Ha meg olvasod e dalokat, úgy érzed, hogy a votják nép részletes naplóját olvasod, érzéseinek, hangulatainak, élményeinek naplóját. Egyetlen mozzanat sem marad árnyékban, nem marad színes vonásokkal megrajzolatlanul ebben a naplóban. Nem véletlenül költöttek az oroszok közmondást a votjákok- ról: „A votják mindig dalol; ha az erdőt járja, az erdőről, ha a mezőt járja, a mezőről énekel.“ ... Egész csapatnyi énekes és énekesnő van, aki képes dalköltésre vagy improvizálásra, és kívülről tud legalább négyezer sornyi dalszöveget. Régi hagyomány, hogy ünnepkor a vendég maga szerzetté dallal köszönti a háziasszonyt, aki maga is rögtönzött énekkel fogadja az érkezőt. A férjhez menő lányok vagy a bevonuló fiatalemberek — különösen a forradalom előtt — emlékül hagyták a saját maguk költötte dalt. ... Minden vidéknek megvoltak a maga eposzban megörökített hősei. Bátorságukat, vitézségüket énekelték meg. amelyet az udmurt föld védelmében a gonosz szellemekkel és természetfeletti lényekkel, maid a különféle gyarmatosítókkal szemben tanúsítottak. Hatalmas erejű férfiak voltak. olyan magasak, hogv fejük a napkorongot érte. egv lépésük hossza negyven versztnyi volt, a szelet a felhő elé fogták, és a hold gigantikus szivárványjármukon függött, útjukat világítva. De minden hatalmuk ellenére is gyakran vereséget szenvedtek a nyúlnál is apróbb lényektől ... ... Különösképpen ebben a forradalmi időszakban, amikor az új élet óriási hullámként árad be a faluba, hanyatlani kezd a régi udmurt életforma, s ezért szerintem kétszeres figyelemmel kell hozzálátnunk a régi udmurt falu tanulmányozásához. A múlt nem tér már vissza, elenyészik, és mindaz, ami az udmurtokra jellemző volt, magával viszi a semmibe. Ha elmulasztjuk a jelen pillanatot, vagy pedig gyűjtünk ugyan anyagot, de eltorzítjuk eredetiségét, azt a hatalmas kulturális örökséget veszítjük el, amelyet őseink hagytak ránk ... DOMOKOS PÉTER fordítása 9 Jegyzetek „A keleti finnugor népek irodalmának kistükre” kapcsán i«i8Si»ll88M!g!8g8M8ii888^^
