Új Szó, 1977. december (30. évfolyam, 332-361. szám)
1977-12-10 / 341. szám, szombat
A világpolitikai okok és okozatok észveszejtő kavargásából november végén és december elején a közel-keleti fejlemények kelették a legindokoltabb figyelmet. Ha időnk lenne a bölcselkedésre és célját is látnánk ilyesminek, akkor aprólékos vizsgálódással megpróbálhatnánk felvázolni minden elemét annak a pokoli zűrzavarnak, amit Anv.ar el Szadat, Egyiptom elnöke keltett jeru- zsálemi látogatásával. Rossz nyomon jár azonban az, aki csupán a közvetlen előzmények alapján kísérli meg megrajzolni ennek a politikai diverzió- nak a természetrajzát, hiszen akkor esetleg összekeveri a dolgokat és azok következményeit. Hogy mindjárt a történések közepébe vágjunk: Szadat elnök csupán Egyiptom, vagy még inkább saját maga és a reakciós körök nevében tette meg ezt az utat anélkül, hogy előzőleg egyeztette volna terveit közvetlen szövetségeseivel. De a kormány is kettéhasadt: kivált belőle a miniszterelnök- helyettes és külügyminiszter, s még a külügyi államtitkár is. A parlament is idegenkedve fogadta a bejelentéseket, és egyik napról a másikra hirtelen felélénkültek a Szadat ellenes megmozdulások. Washington nyomban aggódni kezdett kairói emberéért s Izraelt arra kezdte noszogatni, hogy tegyen valamiféle engedményt, amivel megmenthetné a létében fenyegetett Szadat rendszert és talán az életében is veszélyeztetett Szádat elnököt. Most ugyanis Szadat és rendszere teljesen Menahem Regíntól és kormányától függ. Nincs másra szükség, mint arra, hogy az izraeli kormányfő ismét izraeli földről beszéljen, amikor a hatvanhetes háborúban megszállt arab területek kerültek szóba. Nem kell más, minthogy bibliai nevükön nevezze a císz- jordániai tájakat. Senki és semmi sem mossa le róla, hogy ezt nem Szadat jóváhagyásával teszi. Szadat tehát meggyengült je- ruzsálemi kirándulásával. Egyedül maradt. A többi meghívott — Asszad szíriai elnök, Szaar- kisz libanoni elnök, Husszein jordániai király — nem ment el Izraelbe, a Palesztinai Fel- szabadítási Szervezet elnöke, Jasszer Arafat pedig nem kapott meghívást. Szadat hiába próbálta az utazás alatt és az azt követő napokban, hetekben elfogadtatni zarándoklatát, arab szövetségesei hátat fordítottak neki. Méghozzá azért, mert 1. elutasítják a különtárgyalásokat, a különbekét a katonailag fölényben levő ellenséggel. Mindaddig, amíg Izrael arab területeket tart megszállva, elzárkóznak a közvetlen tárgyalások gondolatától. 2. Az ilyesfajta tárgyalásokon a válság egyik főszereplője, a palesztinai arab népet képviselő Palesztinai Felszabaditási Szervezet nem kap képviseletet — nélküle pedig a probléma gyökeréig nem lehet eljutni. 3. Az arab világban sokan felismerték: Minden olyan tárgyalási kísérlet csak kísérlet marad, ahonnan kizárják a Szovjetuniót, a palesztinai ellenállási mozgalom, a haladó ,arab népek és rendszerek támogatóját. 4. Nyilvánvalóvá vált, hogy a jeruzsálemi tárgyalások nem a genfi békekonferencia előkészítését szolgálják, ellenkezőleg, Genf megkerülését. Hasonló véleményen volt Szadat elnök belső ellenzéke is: zarándoklatát követő letar- tóztatási hullám árulkodóan tanúskodik erről. Megállapodás született a jeruzsálemi megbeszélések második fordulójáról:, ennek helyszínéül az egyiptomi fővárost jetőségeit. Az sem szolgált Egyiptom örömére, hogy a résztvevők megállapították a pánarab frontot Szadat politikájával szemben, és ez a front Egyiptomot majdnem azzal az elutasító sietéssel ítéli meg, mint a nacionalista ellenséget. A felek az Arab Liga székhelyét áthelyezték Kairóból Tri- poliba, s elhatározták: mindennemű kapcsolatukat befagyasztják Egyiptommal. Jóllehet, Bagdad megbízottja nem vett részt a határozatok megszövegezésében és megszavazásában, Irak értésre adta, hogy nem kíván távolmaradni az antiimperialis- ta pánarab egységfronttól. Tripoliban kétoldalú megállapodások is születtek. Köztük a Begin és Szadat az izraeli parlament ülésén lölték meg. A közvetlen tárgyalások és a különmegállapodá- sok gondoJatát elutasító arab országok és a Palesztinai Fel- szabadítási Szervezet képviselői összeültek Tripoliban. Amint Egyiptom tudomást szerzett a tripoli konferencia előkészületeiről, nyomban elhalasztotta egy jó héttel a kairói megbeszélések dátumát. Nem minden számítás nélkül történt ez. Egyiptom — az arabközi tapasztalatokra alapozva — azzal kalkulált, hogy úgyis lehetetlen lesz létrehozni a konferen- ciázók teljes egységét; egy kudarcot pedig eleve részleges győzelemként tud majd eladni a kairói megbeszélésen, amelyre egyelőre csak Izrael, az USA és az ENSZ jelentkezett be. Nem voltak egészen megalapozatlanok az egyiptomi prognózisok. Tripoliban ugyanis felszínre került az arabközi kapcsolatok egyik legforróbb pontja, a Szíria és Irak közötti viszony. Ezt még bonyolította az is, hogy Irak megpróbálta partnereit maxmalista, mindent azonnal és mindent fegyverrel, — álláspont elfogadására kényszeríteni. Az ellentét gyorsan kirobbant, méghozzá anélkül, hogy ebből Egyiptom számára látható előnyök származtak volna. Az történt ugyanis — még az iraki küldöttség kivonulása előtt —, hogy sikerült helyreállítani a Palesztinai Fel- szabadítási Szervezet egységét, sor került a különböző színárnyalatok kibékítésére. A palesztin platform eléggé radikális: jelentősen megnyirbálja Kairó esetleges manőverezési leheA palesztinoknak több mint a Jele menekültként, sanyarú körül' mények közölt él volt hazáján kívül. Felvételünk az egyik palesztin memkifltiGborbon készült, , tčSTK-felv.j legnagyobb visszhangot az váltotta ki, hogy az egyiptomi— szíriai—libanoni hármasszövet- ség két résztvevője — Szíria és Líbia — kizárta a harmadikat, Egyiptomot. Kairó nem számított sem ilyen egységes fellépésre, sem pedig ennyire következetes bírálatra. Válasza is ingerült volt, amikor közölte, hogy Szadat Egyiptoma az új pánarab fronttal megszakítja diplomáciai kapcsolatait. A tripoli határozatok kemények, egyértelműek, s még akkor is figyelmet érdemelnek, h.a nem számolunk azzal, hogy minden betűjét átültetik a min- dennepi politikai életbe. Megfogalmazásuk előtt a két kulcsország, Szíria és Irak megbízottja Moszkvában járt, átnyújtva Leonyid Brezsnyevnek, az SZKP KB főtitkárának Szadat szíriai, és Al Bakr iraki elnök üzenetét. Megbeszéléseiken ismét megerősítést nyert, hogy a Szovjetunió — egyetértésben a többi szocialista országgal — elutasítja a különmegállapodá- sok politikáját, mert az effajta megközelítési módok csak az imperializmus pozícióit erősítik a térségben. A tárgyalásokon világossá vált, hogy a Szovjetunió továbbra is Genf útján törekszik a megoldásra, és az eddig lényegében ki nem próbált genfi konferencia munkájának felújításával próbálja elősegíteni a rendezést. Bizonyos, hogy a tripoli határozatokon érződik a moszkvai tárgyalások hatása is, mégpedig az, hogy a kairói pálfor- dulást elítélő arab államok és mozgalmak nem maradnak támasz nélkül. A moszkvai megbeszélések és a tripoli tárgyalások hatása befolyásolja az arab világ különböző tényezőinek állásfoglalásait is. Tripoliban ugyanis olyan politikát dolgoztak ki, amely majdnem teljesen összhangban áll azzal a propagandával, amellyel az arab tömegeket egy emberöltőn át mozgósították a cionista ellenséggel szemben. Ez a propaganda formálta a közvéleményt, s a kövélemény azt látja szívesen, ha kormányának politikája lehetőleg összhangban áll saját elvárásaival. Tradicionális arab álláspontokat fogalmaztak itt újra — és ezzel számolni kell mindenkinek, aki a külön utak vágy kanyarok útvesztőjére téved. A politikai homokviharokat tehát Szadat elnök jeruzsálemi zarándoklata indította el. Fel kell figyelnünk azonban arra is, hogy válaszreakciók is régóta érlelődtek, ezeket nem minősíthetjük egyszerűen az események lereagálásának. KRAJCZÄR IMRE AGYONKÉPZETT „SZÓFÉLESÉGEK” Nyelvész és tollforgató egyaránt örülhet, ha azt tapasztalja, hogy nyelvünk fejlődik, új szavakkal, formákkal gazdagodik. Csakhogy nem minden új szó és nyelvi forma gazdagítja a nyelvet, mert nem mindegyik fejez ki valami újat, szükségeset a régiekhez képest. Jócskán akadnak az utóbbi időben keletkezett szavak között olyanok, amelyeket valamelyik szakma szókészlete nélkülözhetetlen elemeinek gondolnak az illetékes szakmák dolgozói, még inkább a nyelv egyszerű használói, de ha egy kicsit alaposabban utánanézünk keletkezésük módjának és a nyelvben betöltött szerepüknek, könnyen megállapíthatjuk, hogy kakukkfiókák szókincsünkben. Ilyenek például a -féleség végű szavak egytől egyig. Már Kodály Zoltán felhívta annak idején a nyelvművelők figyelmét arra, hogy nagyon szaporodnak ezek a szavak, s jellemző rájuk, hogy a dolgot nem határozottan, hanem éppen ellenkezőleg: bizonytalanul, határozatlanul nevezik meg. Az ipar és a kereskedelem jó táptalajuk e szavaknak, de úgy látszik, a sajtó egyes dolgozói is nélkülözhetetlen elemeknek tartják őket. Már egész kis jegyzéket állíthatunk össze belőlük: áruféleség, bútorféleség, cipőféleség, zöldségféleség, ételféleség, tésztaféleség, húsféleség stb. Vajon mennyivel jelent többet, mennyiben jelent mást ,a ság-, -ség képzővel megtoldott szóalak, mint az alapszavául szolgáló -féle képzős alak? A -féle képzővel létrehozott szavak lehetnek melléknevek és főnevek egyaránt, vagyis beszélhetünk fehérjeféle anyagokról, de fehérjefélékről is. S magának a képzőnek két jói elkülöníthető több jelentése van: az egyik ez: az alapszóban kifejezett dologhoz hasonló, mint például ezekben a mondatokban: „Valami írnokféle ember lehetett“; „Én fenyegetésfélét éreztem ki a hangjából“; de — főleg főnévi szerepben — jelenti az alapszó jelölte dologhoz, fajtához tartozót is: ruhaféle, cipóféle, bútorféle stb. Ezek a főnevek lehetnek olykor fajtát jelölő egyedi főnevek, mint pédául ebben a mondatban: Csak egy ruhaféle érkezett a boltba (vagyis ,a ruhának egyetlen válfaja], de gyakrabban használjuk őket gyűjtőfőnévi szerepben: Ruhaféle érkezett a boltba. Néha éppen gyűjtőfőnévből képezünk fajtát kifejező egyedi nevet a -féle segítségével. A zöldség már maga gyűjtőnév; a zöldségféle alak létrehozásával nyilván az volt a célunk, hogy a zöldség fogalomkörébe tartozó egyes fajták (a petrezselyem, sárgarépa stb.J megnevezésére is legyen általánosabb jelentéstartalmú szavunk. De — mint a többi hasonlóan képzett szó — ez is használatos már gyűjtőnévként is: Zöldségfélét érdemes termeszteni. A zöldség és a zöldségféle között azonban van egy kis jelentéskülönbség is, ezért nem hibáztathatjuk az utóbbinak a gyüjtőnévi használatát: a zöldség ugyanis csak a leves ízesítésére használt növényeket jelöli, a zöldségféle (a gabonafélék, a hüvelyesek száraz magvai és a gyümölcsök kivételével) minden növényt, amely nyersen vagy főve emberi táplálékul szolgál. Itt is feltehetjük a kérdést: mennyivel jelent ennél többet a zöldségféleség? A válaszunk: semennyivel. Agyonképeztük a szót feleslegesen. Sőt károsan. Károsan, mert egy-egy ilyen szószörnyeteg újabb szörnyek létrehozásához szolgálhat alapul. Nemcsak arról van sző, hogy az analógiájukra a -féle képzős gyűjtőnevekből újabb vélt gyűjtőneveket képezzenek, s az eddig a növény- és állattanban jól bevált megnevezések is, mint például a rezedafélék, sólyomfélék esetleg rezedaféleségek, sólyomféleségek lesznek, hanem arról, hogy már ezeket az oly szükségesnek tartott gyűjtőneveket egyedi nevi szerepben is használják, ugyanis a többes szám jelével is gyakran ellátják őket: ruhaféleségek, húsféleségek, áruféleségek stb. Vagyis eljutunk oda, hogy már a -ság, -ség képzős alakban sem fogjuk érezni a gyüjtőnévi jelleget. Vajon melyik képzőt vesszük akkor elő? Hadd tegyek még az eddig elmondottakhoz valamit! Bennem a -ság, -ség képzős alak a szónak éppen nem azt a jelentését idézi fel, amelyet elsősorban elvárnánk tőle: az alapszó jelölte dologhoz, fajtához tartozó, hanem inkább ezt: az alapszóban kifejezett dologhoz hasonló. Amikor azt hallom, hogy a boltba ruhaféleség meg cipőféleség érkezett, a vendéglőben remek ételféleségek kaphatók, bizalmatlanná válók, és arra gondolok, hogy én megelégszem a ruhával, cipővel is, csak jó legyen, a vendéglőben a jó ételekkel, mert maga az étel is gyűjtőfőnév, s már az ételfélékhez sincs sok bizalmam, nemhogy az ételféleségekhez volna. Vagyis: ne hódoljunk a nyelvi nagyképűség divatjának; beszéljünk egyszerűen és érthetően, nevükön nevezve a dolgokat! Használjunk erre a célra szavakat, ne pedig „szóféleségeket“! Dr. JAKAB ISTVÁN EGY ÉS MÁS „Egy dolog átélni egy kort, és más dolog visszaemlékezni rá.“ Ezt a mondatot posztumusz művének előszavában írta egy olyan magyar tudós, akinek értelmező stílusa mindenkitől elismerten kristályos tisztaságáról, szépirói igénnyel mérhető művészi színvonaláról, a társadalomtudomány bonyolult dolgait ritka világossággal közérthetővé tevő nyelvéről volt híres. Az, hogy még ő is leírt ilyen mondatot, jelzi egy hibás, idegenből beszüremkedett nyelvi jelenség észrevétlen, de előrehaladott térhódítását. Magyarul ugyanis az idézett mondat így hangzik: „Más dolog átélni egy kort, és más dolog visszaemlékezni rá.“ A magyar szerkezet tehát más és más. Az orosz nyelvben azonban valóban így van: odno gyélo — drugoje gyélo. Egy és más. A fordítás nyelve, a sajtó nyelve terjesztette el ezt a russzicizmust. Föltűnik rádió- és tévényilatkozatokban, s egyre inkább írásban is. Eleinte csak oroszul tudók, főként a Szovjetunióban tanultak magyar beszédében figyeltem meg, ma már egyre többször olyanok nyelvében is, akik nem is tudnak oroszul. Nincs is másra szükség, mint tudatosítani ezt a jelenséget, fölhívni rá jnz igényes előadók és írástudók figyelmét, hogy ha eleddig öntudatlanul használták is, a jövőben tudatosan kerüljék. A magyar nyelv hagyományos megoldása értelmileg tökéletesen kifejezi a szándékolt mondanivalót, szükségtelen tehát a látszól,ag új, valójában fölösleges idegenszerűség befogadása. PÉTER LÄSZLÖ 1977. XII. 10. _____ ii tf iasbiV
