Új Szó, 1977. december (30. évfolyam, 332-361. szám)
1977-12-23 / 354. szám, péntek
Ajándék önmagunknak Üjabb tájházat adtak át A csitári hegyekről csípős szél gurul alá a hepehupás főutcára, összébb bújtatja a rajta igyekvőket, aztán uzsgyi, föl- kunkorodik a gímesi várig. Onnan meg vissza — így játszva kergetősdit önmagával a vasárnapi délutánban. — Hol lelem a tájházat — szólítok meg egy nénikét. — Jöjjön, arra visz utam — feleli talpraesetten. A beszédben is gyorsan oldódik. Ruhájáról látszik, ünnepre készült. Talán éppen arra, mivégre én is beköszöntem Zsé- rére fZirany]? Nem. A falu közepén derékszögbe fordul az út. A kis hídon át a megnyitandó tájházhoz vezet az egyik, míg a másik föl a * magaslatra, ahonnan a harangszó száll. Csalódásom volt, hogy a nénike aiya tartott, mégis szép szóval voltunk el. Ki-ki a maga örö- mŔ'O gondolva. \ ház a századfordulókor épült, a község megbízásából. Eleinte zsidó ember bérelte, a falu boltosa, majd Szórád bácsi, akinek a tizenötös román front elvitte a lábát, ö a ház utcá- frontján szatócsüzletet meg kocsmát nyitott, hátsó részében pedig lakott. A század huszadik esztendejében itt született László fia. — Bizony! Pont azon helyt, amelyen az áqy áll — mondja Szórád László, aki a CSEMADOK alapító tagja a községben. — Amikor elhanqzott, hoqy itt tájház leqyen, nyomban érte voltam. Nemcsak, mert benne születtem, hanem, mert hanyatlik a faluban a népviselet, és a szokások is változnak, Hoqy u réqiekből valamennyicske meqmaradjon a qyerekeinknek, arra lehet ez jó. Szoba, konyha, kéményalja ... E három részből álló alig negyven négyzetméternyi terület, vajon mekkora „tűzhelynek“ milyen közösségi gondolkozásnak tanúsága? „Tűzhelynek“ hatalmas — távfűtő — lehet, hiszen létezésének melengető híre átszivároghat Zoboralján, s onnan négy égtáj irányába. Ami a köz- gondolkodást illeti? Valamikor ezen a tájon is kilózták a lisztet, dekázták a zsírt, s nem szabadott akkorát szelni a sonkából. amekkorát a gyomor a korgással követelt. A szénvo- nyóval nem üríthették, a pe- metével nem pucolhatták oly sokszor a kemencét, mint a közelebbi — a felszabadulás utáni — múltban. A kocsonyásfazékban nem rotvogott hetenként a lé, annál szaporábban dolgozott a galuskahányó mosófa, hiszen leggyakoribb eledel itt is a húsnál jóval olcsóbb és hozzáférhetőbb tészta volt. A hajdani mindennapok nyűgeiről, vallásos révületéről a házimunkák eszköztáráról nyerhet részleges képet az ide betérő. Ezt teremtette az itteni közgondolkodás! És nem is akármilyent. Eredendően zsé- reitl Lévén szó félpolgári, községi házról, kemence — vagy ahogy itt mondják: siskó — persze hogy nem állott benne annak idején. Azonban a siskó és a szabad kémény elmaradhatatlan részei az igazi zsérei portának, így hát építeni kellett őket; hiszen ha tájház. legyen tájház, ne hiányozzék belőle semmi, ami a megidézett idők jellegzetessége. Ezt hangoztatta Va- nyó Gergely is, aki a CSEMADOK helyi szervezetének két évvel ezelőtti évzáró taggyűlésén fölvetette a tájház tervét. Először hangoztatta, majd megépítette a siskót. a gyüszelek- kel fpadkával) és a siskómö- gével együtt. A népi hímzésű párnákkal döncölt ágyat ugyanúgy ő ajándékozta, mint a szát- vát (szövőszéket), és megannyi apró tárgyat. S hogy hány órát, napot és hetet töltött itt, az szinte megszámlálhatatlan. Amikor erről faggattam, másokról szólt: . — Hoqy a tájházal ma átad hatjuk a nyilvánossáqnak, köszönet jár Gál László hnbel- nőknek is. Először úqy volt, hoqy a CSEMADOK helyi szervezete eqy megüresedett portát vesz, de eladóra sem találtunk, meq pénzünk sem volt eléq. A hnb inqyen adta az épületet, mi több, pénzt is juttatott, amikor nagyon kellett. Kovács László tanárnak is jussék a meqbecsü- lésből, aki feleségével együtt annyit tett ezért a házért és a falu kulturális életéért, hoqy azt kimondani sem lehet. De Molnár Andrásnak, aki naqyon sokszor a segítségemre volt, Bús Jánosnak, Szórád Lászlónak és mindenkinek, akik szabad idejükben itt dolgoztak, akik a tájháznak adományozták azt, ami féliq már az enyészeté volt, eqyaránt köszönet jár. Vanyó Gergely bácsi — aki ötvennyolc esztendős váltókezelő, a CSEMADOK alapító tagja, az országos hírű zsérei vegyeskar énekese, e helyiségeknek gondnoka — a munkálatok menetét megőrző írásait is a táj- háznnk adományozta. A több „... akik szabad idejükben itt dolgoztak, akik a tájháznak adományozták azt, ami már félig az enyészeté volt, egyaránt köszönet jár.“ (Gyökeres György felvétele) mint kétszáz tárgy összegyűjtésén szintén so.kat fáradozott. Bújta a pincéket, a padlásokat, átfésülte a pitvarokat. Elkérte, s többnyire megkapta a még menthetőt. A leltározás szintén az ő munkája. A leltárból az egész falu megtudhatja, ki adta a lenfeldolgozáshoz szükséges eszközöket, a szoba berendezési tárgyait, a ruhaféléket, a konyhaeszközöket, a dísztányérokat vagy akár a téglázott udvarra meredő faragott kisajtót, amit Zséren, bármilyen fura is, saroglyának neveznek. — A zsériek korántsem hiszik, hogy már mindent összegyűjtöttek, és már semmi nem rejtekezik a kamrák és pincék mélyén — mondja Kovács László tanár. — Ezt mutatja tervük is, miszerint az udvaron kapnak helyet a földműveléshez használt eszközök, a pincében a szőlő feldolgozásánál használt tárgyak, és eqy újabb helyiségben pedig qazdaq népviseletüket szerelnék bemutatni. Kovács László az udvarra, majd az utcára hív. mutatja, mit kell majd még tatarozni, hová kerülnek a mezőgazdasági gépek. Közben gyűlik a tömeg. A verdungos üveg is szájról szájra jár. Hiába, a hepehupákon kergetőző szél a keskeny udvarra is beszemtelenkedik. Jól jön ellene egy kis szilvapálinka, melegítőnek. A lelket? A lelket nem kell melegíteni, biztatni se nagyon. A megnyitóig még előkerül egy szép, faragott bölcső, két féling, egy tisandli fátyol, egy keszkenyő és egy csudaszép lila kacabaj- ka. Az összetartás tárgyi bizonyítékai. Azé az összetartásé, amely ezidáig is sok mindentől megvédte a zséreieket. Mint a tájház mutatja: régmúlt, küzdelmes mindennapjaik tárgyi ma ra d vá n y a in a k el herd á 1 ásá tói is. SZIGETI LÁSZLÖ Mi* hallhattunk a Kazinczy-napokon ? Az idei Kazinczy-napok előadásainak nagyobb része — tér minológiai kérdésekkel faglal- kozott, de akadt a programban anyanyelvi neveléssel és a nyelvhasználat általánosabb kérdéseivel foglalkozó előadás is. Így a résztvevők közül mind a szerkesztőségi dolgozók, mind pedig a pedagógusok haszonnal és érdeklődéssel hallgathatták végig őket. Dp. Szatmári István a csehszlovákiai magyar lapok nyelvét elemezte nyelvhelyességistilisztikai és helyesírási szempontból, nemcsak az országos lapokét, hanem néhány járási és üzemi újságét is. Élas szemmel mutatott rá a hibákra: a terminus technicusok helytelen fordításaira a nyelvjárási szintű elemek használatára a vn 1 - garizmusokra és képzavarokra csakúgy, mint az összetett szavak helytelen írására. Hasznos gyakorlati tanácsokat adott szerkesztőknek, pedagógusoknak egyaránt. A terminológia elméleti kérdéseivel dr. Pusztai István foglalkozott tudományos alapossággal. A terminológia fogalmának meghatározása után szemléltető módon mutatta be a szakkifejezések egyes típusait, olyan formában, hogy ezzel kialakításuk módjáról is képet kapjanak a hallgatók. Két fontos szempontot emelt ki a terminológia létrehozásában: a logikait és a nyelvit. Kellő figyelmet sántáit a terminológia idegen nyelvekbSl valő kölcsönzése kérdésének 's Dr. Zeman Lászlónak „A tudományos-technikai forradalom és a nyelv“ című előadása tulajdonképpen a terminológia- használatnak az irodalmi nyelvre gyakorolt hatásával foglalkozott. Az előadó abból a tételből indult ki, hogy a műszaki fejlődés korunk meghatározó tényezője, s ennek hatásától a nyelv sam mentesülhet, sőt a nyelv maga is összetevője, segítő tényezője ennek a folyamatnak Rámutatva a tudományos gondolkodásmód és az ennek megfe elő nyelvhasználat egységére, elemezte a szak- nyelv társadalmi-kommuniká- ciós és kognitív funkcióit, illetve ismerteti a szaknyelvnek az egyetemes jellemzőit ífogal- miság, egyértelműség, hatékonyság, az internacionális szempontok érvényesítése stb.), rámutatva a magyar nvelvi jellemzőkre is. Hangsúlvozta, hogy a szaknyelv a szűkebb értelemben vett irodalmi nyelv legsarkítottabb változata. Csuka Gvu!a mérnök alap- és középiskoláink biológia- könyveit vette vizsgálat alá, és garmadával szűrte ki belőlük a szó szerinti fordítás szülte biológiai szakkifejezéseket. A könyvek fordítói még azzal is szaporították a hibák számát, hogy a magyar szakkifejezések szlovák és nemzetközi megfelelőit több helyen beleszerkesztették a magyar mondatokba, s a szlovák szakkifejezést is magyar toldalékokkal látták el. Természetesen ezzel a szöveget bonyolulttá, nehézkessé is tették. Az előadó javaslata szerint helyesebb volna, ha a tankönyvek végén állítanának ösz- sze háromnyelvű szószedetet ezekből a kifejezésekből Ez mindenesetre jobb módszer lenne az eddiginél, de jelentősen megnövelné a pedagógus és a tanuló munkáját: a pedagógusét a magyar szakkifejezéseknek az egyes fejezetekből való kijelölésével, a tanulókét meg a kijelöli szakkifejezések szlovák és nemzetközi megfelelőinek kikeresésével. Célravezetőbb lenne, ha az egyes fejezetek végén találná meg a tanuló a háromnyelvű terminológiát, magában a szövegben csak a magyar fordulna elő Dr. Dénes Imre „A szaknyelv és a szépirodalmi nyelv összevető jellemzése“ című előadásában a szaknyelvi és szépirodalmi szöveg jeltudományi stilisztikai összehasonlításával foglalkozott, illetve az ezzel nyert adatok alapján jellemez te a kétféle nyelvváltozatot Előadása mintegy szintézise is volt mindannak ami a terminológiahasználattal kapcsolatos előadásokban elhangzott, s egyúttal arról is tájékoztatta a hallgatóságot, milyen irányban haladnak a hazai szövegnyelvészeti és irodalmi-kommunikációs kutatások Dr. Szende Aladár az anyanyelvi nevelés iskoiai és iskolán kívüli formáiról szóló elő adásában arra vonatkozólag adott hasznos tanácsokat a pedagógusoknak, hogyan tehetik a tanulók számára élményszerűvé az anyanyelv megismerését és helyes használatának elsajátítását. Maga az előadás is élményszerű, leb'lincselő volt Az idei Kazinczy-napok előadás-sorozatát a tudományosság Jellemezte, s ez magas szintűvé tette magát a rendezvényt is, f I —n) Az első szó Imi Az oktatas, a nevelés fontosságáról táján sohasem beszéltünk annyit, mint mostanában. S nemcsak beszélünk róla, hanem leszünk is érte: jelentős összegeket költünk iskolák építésére, berendezésekre, különféle segédeszközökre, nyelvi és más laboratóriumok ra. Természetes az is, hogy minden iskola igyekszik beszerezni az oktatást elősegítő leg korszerűbb felszerelést. A cél, melynek érdekében szocialista társadalmunk mindezt teszi, ismert, nem szándékozom részletezni. Eqy jelenségről szólok csupán, amely — bár nem általánosítható — mindenesetre figyelmeztet. Arra, hogy a legjobb felszerelés sem pótolhatja a jó pedagógust. A példa, melyet említek, talán elna qyolt, de szemlélteti mondanivalómat. Nem eqy kisebb iskolában jártam, és amikor szóba kerüllek a tanulmányi eredmé nuek, esetleg a tanulók szlovák nyelvtudása, körbevezettek az iskolában, megmutatva, milye nek a körülmények. Az egyik ismert sorozó tiszt is méltán elcsodálkozott azokon a tizennyolc éves fiatalembereken, akik a szlovákul feltett, egyszerű kérdésekre is alig tudtak válaszolni. Az ilyen esetekben nem mentséq, hogy a falu iskolája nem jól felszerelt, öreg az épület. Elsősorban a jó pedagógus hiányzott az iskolából, aki rá tudta volna bírni a gyerekeket a tanulásra. Az első szó, amit szlovákul megtanultam, az alma volt. Amikor nővéremtől először kérdezték szlovákul, hogy hány testvére van, felsorolta az udvarunkból és az utcából ismert barátnőit. Az első szavakat én is játékosan tanultam meg, nem kényszerből. Tehát ismét hangsúlyozni kell az ,elcsépelt aranyszabályt: a legnehezebb és ezért a legfontosabb a kezdet, a tanulás megszerettetése. Ezért múlik sok az első osztályos tanítókon, s már előtte az óvodai előkészítésen. De a módszer, a helyes pedagógiai eljárás, továbbra sem hanyagolha tó el. Gimnazista koromban gyakran hallottam ipari közép iskolába járó barátaimtól. hoqy ez vagy az a mérnök jó szakember, de a magyarázatát csak egy-két növendék érti, az eminens tanulók. Sokan úqy vélik, hogy a mesélő tanító bácsik ideje lejárt. Mert ma már halmazelméletet és még sok egyebet kell tűni- tani, amit tíz húsz évvel ezelőtt még csak nem is sejtettünk. Véleményem szerint ez nincs így. A . megnövekedett, szakmai követelmények nem mehetnek a jól bevált pedagógiai módszer rovására. Sőt, ma már az állandó ismeretbővítés nélkül a tanító mesélő előadása sem'lehet hatásos, mesélni, mesélve magyarázni csak arról lehet, amit jól ismerünk. Ez a kérdés nemcsak nálunk jelent problémát. Az oktatással szemben mindenütt növekedtek az iqények, eqymást követik a különféle reformok. S a követelmény: minél nehezebb a tan- anyaq, annál jobb, hatásosabb pedagógiai módszerekkel kell tanítani, ez a szocialista tábor országaiban eqyre sürqetőbb követelmény. Alátámasztja ezt a prágai Károly Egyetemen működő, a tanítók további művelődését szolqáló európai információs ' központ, amely együttműködve az UNESCO párizsi titkárságával az utóbbi években több nemzetközi értekezletet szervezett. Tavaly például tizenkét európai ország szakemberei foglalkoztak a tankötelesséq előtti neveléssel, az óvónők továbbképzésével. Az idén októberben a szellemileg, erkölcsileq, testileg sérült gyerekekről való gondoskodást tűzték napirendre, november közepén pediq tizenkét európai or- száq képviselői vitáztak a tanítási seqédeszközök fejlesztéséről, alkalmazásuk módszereiről. Bár nem elhanyagolható szempont az iskola épülete, az ellátottság, a felszerelés, mégis hadd hangsúlyozzam befejezésül: az a legjobban felszerelt iskola, ahol jók a pedagógusok. MALINÄK ISTVÁN Erősebb várunk legyen a nyelv A Kcinzinczy-napok margójára Hadd ne fejtegessem most bővebben, idestova tíz esztendővel ezelőtt miért gondoltak nagyot, akik elhatározták, hogy évenként megrendezik a Kazinczy Nyelvművelő Napokat. Az előző hét és a mostani nyolcadik értekezlet hozadékáról, gyakorlati hasznáról sem kívánok szólni, félek, kevés lenne e tenyérnyi hely éppen a nyelvművelő napok gyakorlati hasznával kapcsolatban fölmerülő kérdések számára. Csupán egyet emelek ki, amely már tavaly is észrevétette magát. Mi, újságírók (is) gyakran beszélünk arról, hogy romlik, kopik, satnyul anyanyelvűnk, eredetiségét, szépségét idegen szavak veszélyeztetik; a magyar-szlovák kétnyelvűség bár sok közismert és tagadhatatlan előnye van — ugyancsak szaporítja anyanyelvi gondjainkat. Arról már kevesebb szó esik köreinkben, hogy mi, újságírók mivel, mennyivel szaporítjuk. Pedig szaporítjuk. Be sem kell vallanunk, hiszen minden lószemű, jó nyelvérzékkel megáldott olvasó tudja, az érzékenyebbe és az anyanyelvűnk sorsáért aggódó jelzi is. Jeles emberek — nem csupán ebben a században, korábban is — figyelmeztették az újságírókat. írjanak szépen, jól, tisztán. szabatosan, világosan magyarul. Mert nyelvművelő is az újságíró, naponta sok ezer ember nyelvét ronthatja. Vagy gazdagíthatja, fényesítheti. Fi- gyelmeztett. többek között. Vajda János: az újságíró nyelvhasználatában is legyen példamutató. Egy helyütt ezeket írja: „Nyelvünk hatalmas, erőteljes hangzású, bár hasonlíthatatlanul ésszerű szerkezetű, de azért nincs teljesen szépséghibák nélkül, és a nyelv művelőjének igyekeznie kell, hogy ezeket inkább eltüntesse, mint még sokkal kirívóbakká, vastagabbakká tegye.“ Nos, igyeksziink-e, mi, csehszlovákiai magyar újságírók? Megteszünk-e minden tőlünk telhetőt anyanyelvűnkért, nyelvezetünkért? Nem. Elég lenne egyetlen lapot kézbe venni, sorjáznának az elrettentő és egyúttal bizonyító példák. Említsem a fordítókat is. Az ő nyelvi felkészültségük sein minden esetben megfelelő. Tisztelet nem jár a kivételnek, sem az újságírónak, sem a fordítónak, mert nem pusztán erkölcsi kötelessége lói, kellő tisztelettel bánni a nyelvvel. Nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt anyanyelvűnkért, nyelvezetünkért. Többes szám első személyben mondom azt is, hogy nem veszünk részt például a Kazinczy-napokon. (Lapunkat hat ember képviselte, a rádiót és a többi lapot egy, vagy egy se.) Pedig s*ó volt olyan fontos és egyre égetőbb kérdésről, mint terminológiahasználatunk. az egyik előadás a csehszlovákiai magyar sajtó nyelvhasználati gondjaival foglalkozott, hogy csak a bennünket közvetlenül érintő témákat említsem. Hiányolom tehát a jelenlétet. Hiányolom akkor is, ha tudom, hogy két nap alatt nem lehet megváltani a világot. De lehet tanulni; hasznos eszmecserét folytatni; rangot adni a nyelvművelő napoknak, hasznosítható ötleteket a rendezőknek. El kell érni — ha olyan népes tábor üti fel tanyáiét Kelet- Szlovákia metropolisában, mint Adán, a Szarvas Gábor nyelvművelő napokon —. hogv a mostaninál nagyobb legyen a Ka- zinezv-napok gyakorlati haszna, erősebb hatással legyen ránk, újságírókra fis) és rajtunk keresztül az olvasókra. Csak közösen tudjuk megőrizni és tisztántartani anyanyelvűnket. BODNÁR GYULA 1377 XII. 23.
