Új Szó, 1977. október (30. évfolyam, 271-301. szám)
1977-10-14 / 284. szám, péntek
■yjj tagadás, kissé elszon- tyolodva ültünk a tbiliszi I veri ja szálló éttermében. Harmadik napja voltunk itt, s még egy művésszel sem sikerült találkoznunk. — Szeptemberben itt még uborkaszezon van, a művészek üdülnek vagy turnéznak — mondta délután a Paliasvili Színház portása. Magunkban már le Is mond tunk a valamirevaló kulturális riportról’ Később a grúz bor azért meghozta a hangulatunkat és nótázó kedvünket. Már záróra fele járt, amikor az egyik nóta végén a szomszéd asztalnál tapsoltak, majd az egyik fiatalember hat üveg bort hozott át, hosszas pohár^ö- szöntőben éltetett bennünket. — A jó rendező, persze a kudarcból és a félsikerböl is okul. Mi is így tettünk. Azt hiszem az első győzelmünk az volt, amikor grúz mondákat nem a régi pátosszal, hangzatos szavakkal teli formában, hanem pergő cselekményü musicalként adtuk elő. Hónapokon át az is ürült, aki legalább állva végig nézhette az előadást. A másik nagy sikerünk egy tudományos-fantasztikus színmű bemutatása volt. Idáig több mint kétszázszor adtuk elő. Megint az igazgató veszi át a szót: — A dramaturgiai tanácsunknak ifjúsági vezetők, pedagógusok és pszichológusok is tagjai. Velük beszéljük meg, mit játsszunk a fiataloknak. Mór nem recsegnek a síékek avagy mit jálssiuift a fiataloknak aztán a népek barátságát és a békét. Bemutatkozott: Nugzar Buchrikidze vagyok, az Ifjúsági Színház igazgatója. Csaknem felkiáltottunk: itt a riporttéma I A népszerűség itt is sokat számít: a három napja végtelenül pedánsnak megismert és minden apróságra gondosan figyelő főnök megengedte, hogy összetoljuk a két asztalt, Így indult a beszélgetés. Amikor a színházról kérdeztük, a harmincnyolc éves igazgató megvakarta a feje búbját: — Korábban dramaturg voltam, s amikor öt éve megbíztak az újjászervezett Ifjúsági Színház vezetésével, a minisztériumban csupán egyet mondtak: úgy játsszatok, ahogy a mai fiatalok igénylik. Nagyot sóhajt, majd elmosolyodik: — Minek szépítsem, kezdetben bizony nemcsak sikereink voltak. így visszagondolva azt hiszem, túlságosan didaktikus, szájbarágó darabokat játszottunk. A mai fiatalokat nem lehet elkoptatott lemezekkel szórakoztatni. Az ő nyelvükön kell beszélnünk a színpadon is. Akkor hallgatnak ránk, hisznek nekünk. Temur Dzsaparidza főrendező mutat a székre: — Hallgassák, ha mozgolódom, hogy recseg. Mi így mérjük le a közönségsikert. A fiatalok őszinték. Ha valami nem tetszik nekik, azt ki is mutatják, s máris recsegnek a székek. — Hát akkor már tudják, milyenek a grúz fiatalok? — Olyanok, mint más országokban. Szélesebb látókörűek, mint mi voltunk. Érdekli őket a múlt, de főleg a jelen és a jövő. Nem közömbösek az erkölcsi problémák iránt, de nem szeretik azokat, akik moralizálnak és közhelyeket pufog- tatnak. Tartalmason akarnak élni. Ök is nagyon szeretik a zenét. Az ám — ugrik föl az egyik mosolygós fiatalember és a zongorához ül. — Dzsemal Szepiasvili zeneszerző, állandó munkatársunk — mondja az igazgató, aztán széles gesztusokkal vezényelni kezd, és társai is dalra gyújtanak. Az első strófa végén a főrendező a fülembe súgja: — Ez a már említett musical legnépszerűbb száma. A dal arról szól, hogy Grúziát, ezt a pompás virágoskertet sokan el akarták tiporni, de azok, akik gondozzák, ezt sohasem engedték, Inkább meghalnak. Szép a szövege, melodikus és könnyű a dallama. Néhány perc, és már mi is énekeljük. A főnök vet véget az éneklésnek: — Elnézést, de tizenegykor zárunk, s már éjfél is elmúlt. — Semmi baj — szól az igazgató — menjünk a színházba. Látszik, hogy jó szervező: szinte pillanatok alatt három taxi gördül a bejárat elé. Útközben Szvaridze Ruszu- dannaí beszélgetek. A fiatal színésznő vegyészmérnök, kát éven keresztül Kusztaviban dolgozott és esztrúdmüsorokbaii lépett föl. — A színpad az igazi otthonom, és leghálásabb dolog a serdülő fiataloknak játszani. Hozzáértők, sok minden érdekli őket, tudnak örülni és bosz- szankodni is, és ez így jó. Egyébként még két kollégám van, akik szintén mérnökök. Korszerű épületbe érünk, Dzsemal mindjárt a zongorához ül. — Oj darabbal készülünk. Don Quijote Grúziában a címe. Arról van szó, hogy egy múlt századbeli grűz fül ébred csipkerózsika álmából, s elindul a mai Tbilisziben. Sok mulatságos kaland éri. Értékeli a sok változást, a modern életet, de észreveszi néhány ember önzését, képmutatását, kispolgári életszemléletét is. Népdalok is felcsendülnek, korszerű feldolgozásban. Társaira tekint: — Gyerünk! Órámra pillantok: fél kettő múlt. Ilyenkor még életemben nem ültem színházban, s minden bizonnyal társaim sem. Újdonsült barátaink önfeledten játszanak. Az igazgató például két szerepet is, mert az egyik színész Moszkvában forgat, ezért nem tartott velük. Mókázás, játék közben nem nehéz észrevenni: nemcsak kollégák, jóbarátok is. — Hát akkor még a végét — szól a zeneszerző az egyik jelenet után, aztán mosolyogva fogadják a tapsot. Ismét asztalhoz ülünk és po- harazgatás közben megpróbáljuk megfogalmazni milyen legyen a korszerű ifjúsági színház. — Elméletben egyszerű — szól a főrendező. — Képes legyen állandóan megújulni, újat, jobbat keresni és találni. Vezesse a fiatalokat helyes úton, de úgy, hogy azok önként és meggyőződéssel jöjjenek velünk. Nélkülözhetetlen társuknak érezzék a színházat. A gyakorlatban mindez bonyolultabb, de talán mégsem. Aki őszintén szereti a fiatalokat, az a színpadról is utat talál hozzájuk. Hajnalodott, amikor elbúcsúztunk. A taxiban Dzsemal Szepiasvili egyik dalát dúdoltuk, amely arról szól, hogy a világ rakétasebességgel halad előre, s aki nem igazodik a tempóhoz, az lemarad. Egymásra néztünk, s aztán három hazai kollégám ugyanazt mondta, amire én is gondoltain. Nem ártana, ha a mi ifjúsági színházainkban — és nemcsak ott — is megtanulnák ezt a dalt... SZILVASSY JÓZSEF A kísérletező művész Vladimír Droppa hetvenéves Vladimír Droppa érdemes művész egyike azoknak, akik a festészetnek és grafikának szinte minden technikájával megpróbálkoztak. Látszólag mindegyikkel könnyedén megbirkózott. Restaurátori szakképzettsége, valamint a korábbi rajzain megmutatkozó díszítő, stilizáló hajlama azonban a monu- mentális-dekoratív ágazatok művelésére tették a legalkalmasabbá. Prágai tanulmányai idején részben tanára, /. Obrovský hatott művészetére (az akadémiát 1933-ban végezte el). Később, rövid gottwaldovi tartózkodás után — ahol ipari tervezőként és grafikusként működött — egv ideig a kubizmussal is kísérletezett. Olaszországi tanulmány út járói visszatérve Prágában telepedett le, de gyakran hazalátogatott Szlovákiába. Ekkor gyűjtött Anyagot szlovákiai népviselet-sorozatához, mely sikert aratott. A 30-as és 40-es években sokat foglalkozott grafikával. Restaurátori munkákat is vállalt, s közben nagyméretű, mozaik kompozíciókat ké szítéit. Legsikerültebb kisméretű ké pei akvarellek. melyek egyéni módon monumentális hatásúak és a merész stilizálás jegyeit hordozzák magukon. Például a Szláv tánc, a Liptói település vagy a Jaseňoví kastély című képek (mind 1941-ből). Vladimír Droppa 1939 tői 1941-ík a Szlovák Műszaki Főiskolán pedagógusként működött. Az Esküvő a Tátra alján című könyvben, amely a felszabadulás után jelent meg, a művész igazolta, ki». 100 illusztrációjával, hogy otthonosan mozog 4 grafika valamennyi területén. A legjelentősebb érteket azonban a monumentális műfajokban hozta létre, mindenekelőtt a már csaknem feledésbe me* rült technikák felújításával. Közülük a vagdalt kerámia (más néven kerámia-intarzia, vagy marketéria) technikájával már a 30-as évek végén próbálkozott. Ezzel készült a bratislavai Április 4-e téren a Szlovák Termelőszövetkezetek Egyesületének k i á 11 í tó termében elhelyezett Család című munkája. Az ún. stukkólusztró (erősen fényezett márványutánzat] technikával, J. Matejka festőművésszel együtt készítették a Bernolákovói Mezőgazdasági Szakközépiskola bejárati csarnokát díszítő nagyméretű figurális kompozíciót (1959—60- ban). Hasonló módszerrel készült a Bratislavai Újvárosháza első emeletén látható kép is (1964-ben), mely a Napot — az élet forrását, valamint az emberi munkát ábrázolja. Legsikerültebb nagyméretű alkotásai közé tartozik a Banská Bystrica-i Nemzeti Ház társalgójának Tánc című panellje (1963-ból), a lubochftal restaurált Kollár emlékház éttermének 11 méteres faliképé (melyet 1971 ben fejezett be), a bratislavai Konvent utcai konzervatórium stukkólusztrója és a Kramáren levő Orvostovább- ké|)ző Intézet két hatalmas képe. Vladimír Droppa gazdag és sokrétű életművéért az érdemes művész megtisztelő címben részes ú It. L. GÄLK TAMARA A kiállítás sikert aratott Amikor könyvekről, olvasásról esik szó, mindig eszembe jut egy könyvekkel kapcsolatos élmény a Szovjetunióból: éjfél múlt néhány perccel, s a volgográdi központi könyvesbolt épülete előtt mintegy háromszáz ember áll sorban, Puskin összes müveinek (harminc kötet) előfizetési jogát szeretnék megszerezni. Itt mindenkinek van sorszáma. Aki nem jelent me^ a „seregszemlén“, azt kihúzzák a névsorból, s az utána következőt jegyzik be. A névsorolvasás még néhányszor megismétlődik a következő napokban, a legváratlanabb időpontokban: késő este, éjszaka, vagy éppen kora hajnalMár az őszben járunk, lendületes teremtő és alkotó munkával telnek napjaink. Megélénkült az élet kisszínpadjaink házatájún is, készülnek az új műsorok. Ezúttal Kassára (Košice f kalauzoljuk el olvasóinkat, hogy megtudjuk, mivel akarják gazdagítani kisszínpa- di mozgalmunkat az ottani fiatalok, méghozzá két együttesben. Ugyanis az évek óta szépen dolgozó Szép Szó Ifjúsági Színpaddal együtt készül az új évadra a nemrégiben alakult Pinceszínház is. Az alábbiakban a két kisszínpad rendezőjével, Gágyor Péterrel és Havasi Péterrel beszélgetünk. „Csináljuk, mert szeretjük'1 Beszélgetés két kisszínpad rendezőjével — Már hetekkel ezelőtt munkához láttunk — mondja Gágyor Péter. — Szeptember végén Kaposvárott mutattuk be a Kassai Munkás és a Kalevala című ösz- szeállításunkat. Úgy tűnik, az idén sokat fogunk utazni. A balassagyarmati irodalmi színpadi fesztiválra is meghívtak bennünket, nem csupán vendégszereplésre. Részt veszünk a versenyben, ugyanis a fesztivál központi témája az idén: a cseh és a szlovák irodalom. — Milyen műsorral készültük erre a fesztiválra? — November második felében, a Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napokon szeretnénk bemutatni új összeállításunkat, melynek címe Fábry Zoltán: Ady igaza. A balassagyarmati fesztiválra is ezzel mennénk. Összeállításunk tulajdonképpen arra a kérdésre akar választ adni, hogy Fábry szemüvegén keresztül mi volt Ady- ban kommunisztikus. — A hazai versenyekbe is ezzel a műsorral neveztek be? — Lehet, hogy ezzel, de nem biztos. Terveink között szerepel még a János vitéz bemutatása. Ezt azért akarjuk műsorra tűzni, mert véleményünk, hogy a János vitéz eddig bemutatott színpadi változatainak legtöbbjét nem nevezhetjük másnak, mint giccsnek. Számunkra a János vitéz realista művet jelent. Azt tartjuk, hogy Petőfi hősei nem tűrnek politúrt, és mi vagyunk annyira szerénytelenek, hogy megpróbáljuk politúr nélkül színpadra vinni a János vitézt, természetesen, Petőfire támaszkodva. Vitathatatlan, hogy az utóbbi időben a Szép Szó hozta a legtöbbet kisszínpadi mozgalmunkban, s kapta a legnagyobb elismeréseket. Éppen ezért izgat a kérdés: Vajon Havasi Péter miért alakított Kassán új kisszínpadot? — A színpad nem új, csak a neve az. Ennek történetét röviden így foglalhatnám össze: néhány társam, barátom lelkesedése és biztatása, akikkel évekkel ezelőtt az Orient Kisszínpadban dolgoztam együtt, és a családi körülmények is arra késztettek, hogy visszajöjjek a fővárosból. Hemzsegtek bennem a tervek, az elképzelések, amelyek megvalósítására a CSEMADOK kassai székházának pincéjét találtam a legalkalmasabbnak. Kezdetben önerőnkből akartunk pinceszínházat csinálni a szenes pincéből. A munkát meg Is kezdtük, de nem sokkal ezután — örömünkre — elkezdték az egész épület tatarozását, amely — ha egy kicsit el is húzódott —. már befejeződött. Ez év szeptemberétől már próbára alkalmas helyiségben kezdhettük el a munkát. — Kik a Pinceszínház tagjai? — Nagyrészt fiatal házasok, huszonévesek alkotják a gárdát. Talán nem kell magyaráznom, milyen áldozatot jelent vizsgaidőszak alatt, vagy apró gyermek mellől próbára járni, de csináljuk, mert szeretjük, és tudjuk, hogy van értelme. Meg aztán az sem titok, hogy éppen a kisszínpadok lehetnek olyan közegek, amelyekben a jövő színészeinek egy része felnő. Orient Színpadunk .egykori tagjai közül például ketten hivatásos színészek: Tóth Erzsébet a kassai Tháliában, Nagyidat István pedig a Debreceni Csokonai Színházban... — Elképzeléseitek miben különböznek a Szép Szóétól? — Elképzeléseinket és törekvéseinket a pinceszínház adta lehetőségek között valósítjuk meg; s ha itt különbözőséget keresek, akkor nemcsak a Szép Szótól, hanem valamennyi általam ismert amatőr színpadunktól annyiban különbözünk majd, hogy műsoraink kizárólag kamara- jellegűek lesznek, kevés szereplővel. Ezt úgy értem, hogy egyszerre nem vonultatunk fel 20—30 szereplőt, hisz pinceszínházunk nézőterén nem férnek el többen. Ez alapvetően meghatározza majd repertoárunkat és játékstílusunkat is. Röviden: a színész és a néző közvetlen kapcsolatának színházát akarjuk létrehozni. — Milyen produkciókat láthatunk majd tőletek? — Fehér Klára Csónak című drámájával mutatkozunk be. Ezt követi Francois Villon verseiből készült összeállításunknak a felújítása, melyet az Orient Színpaddal csak egyszer, 1970-ben, a Jókai-napokon mutattunk be, tehát a kassai közönség még nem látta, majd a NOSZF 60. évfordulójának tiszteletére Vinokurov verseiből szerkesztett műsorral lépünk föl. A hazai kisszínpadi versenyekbe Gálán Géza Cím nélkül című összeállításával nevezünk be. Azt hiszem, sokak nevében írhatom le, hogy — a fentiek alapján — kíváncsian várjuk a kassaiak bemutatóit. SZÁSZAK GYÖRGY ban. Végül mindenki megtudja, kik lesznek azok, akik megvá- sárolhaTják a havonként megr jelenő köteteket. íme egy kép, amely gyönyörűen bizonyítja a szovjet emberek érdeklődését az irodalom, a könyv iránt. Tény, hogy a világon a Szovjetunióban olvasnak legtöbbet az emberek. A szociológusok bebizonyították, hogy minden felnőtt szovjet polgár a nap huszonnégy órájából több mint egy órát tölt olvasással. A legtöbbet a világon. Nem véletlen, hogy nagy érdeklődés kísérte azt a — Könyv a béke és a haladás szolgálatában címmel rendezett ;— nemzetközi könyvkiállítást — és vásárt, amely nemrégiben fejeződött be Moszkvában. Meg kell azonban mondanunk, hogy a nyugati országokban sokaknak nem volt ínyére a könyvszemle, jóné- hány burzsoá lap bojkottálni próbálta, igyekezett elferdíteni — a békét, a haladást, a uemzetek kölcsönös közeledését szolgáló — kiállítás jelentőségét. Mi az, ami nem tetszik bizonyos nyugati köröknek ezzel kapcsolatban? Egyrészt, hogy a kiállításra nem kerülhettek olyan kiadványok, melyek az erőszakot, a háborút, a Nyugaton oly jól ismert szörnyűségeket éneklik meg, vagyis nem felelnek meg a kiállítás eszméjének. A második ok, amitől Nyugaton, de főleg az Amerikai Egyesült Államokban tartanak, hogy a „nemkívánatos“ szovjet kiadványok, fordítások száma megnövekszik országukban. Tudniillik, az Egyesült Államokban kevés szovjet művet adnak ki, és leginkább olyanokat, amelyek nem a legérdekesebbek, legjellemzőbbek. A cél: hogy ne keltsenek érdeklődést, ne arassanak sikert. Még az sem jó példa az amerikai kiadók szemében, hogy a Szovjetunióban megjelent külföldi irodalmi alkotások egy- hetedét amerikai írók művei képezik. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója alkalmából rendezett hatalmas méretű nemzetközi könyvkiállítás, amelyen hatvan ország 3 300 kiadója állított ki műveket, nagy nemzetközi elismerést váltott ki, értékes sikert aratott — mert teljesítette küldetését: tovább fokozta a nyomtatott szó erejét, a béke és haladás szolgálatában. MÁZSÁR LÁSZLÖ 1977. X. 14.
