Új Szó, 1977. szeptember (30. évfolyam, 241-270. szám)
1977-09-12 / 252. szám, hétfő
SZEBERÉNYI LEHEL Honnan hozza a gyerek Gábor, ez a parányi kisember kutató kedvem számára a talányok talánya, az izgalmas tanulmányok legjzgalmasabbja. És sietnem kell a feljegyzésekkel, mert rohamosan öregszik a fiú. Immár három gyertyát gyújtunk a születésnapján. A jellem körvonalai Az úgynevezett „gyerekszájak“ tulajdonképpen kipotyognak figyelmem köréből. Mulatok rajtuk és kipotyognak. Vannak köztük, amelyek a nyomdafestéket sem tűrik, ezek a legjobbak. Ám önmagukért való dolgok, minden gyerek bőséggel ontja, főképp a körülcso- dálkozásra hajlamos asszonyi szívek örömére. De mire se jellemzőek. Ámbátor egyik-másik. Ezeket meg is jegyzem; többnyire mérni tudok rajtuk valamit. Például a férfias jellem alakulását, vagy a körmönfont észjárását, a humorérzék örvendetes jeleit. Katit minap sípcsonton rúgta, s anyányi lányunk elpitye- redett. Ránéz a kölyök: — Mi az? Kati te hirsz? Eredj, hozz magadnak hebken- dőt. S mindeközben zsebredugott kéz, és semmi megrendülés. Hát ez igen. Ez férfi. Ha kiteszem a házból a lábam, sose jövök haza üres táskával. Gábornak első dolga, hogy birtokba veszi, csöpp keze felfedező ólra indul benne, * Hincs nagyobb boldogsága, mint mikor megleli mélyén a csokit, vagy a filléres játékot. Gyakran hozok neki pattogatott kukoricát. „Kukica!“ — kiált, alighogy belépek. „Honnan tudod?“ — a táska még a hónom alatt, a zíppzár még titokrejtő. „Ériem a hagát“ — feleli. Minap nem volt jelen érkezésemnél. Már a szobámban talált. Zsebredugott kézzel kutatva körülnézett. Sehol semmi gyanús. Látom arcán a szemérem küszködését. Végre megszólal: „Hol voltál kisapu? Pesten voltál?“ „Pesten.“ Összeráncolt homlok, erős agymunka. „Akkor busszal utaztál?“ „Busszal." „Akkor táskát Is vittél.“ S amit a szemérem tiltott: az egyes kérdést, a csavaros agy megközelítette. Humorérzékének számtalan fele közül csak egy: épp az ftnént hozta hozzám az anyja, figyeljem, hogy számol a gyedek; marokkópálcákkal ölig. S valóban rakta is elém sorban, mind az ötöt, ám korántsem a kívánt szöveggel. — Csókolom, köszönöm, hívesen, liebusz, hia — kommentálta valamennyi pálcikát, mindazokkal a társasági formulákkal, melyeket a maguk helyén és idején harapófogóval se húzhatsz ki belőle. Mert produkáltatni aztán nem hagyja magát. Távoli örökségek Az örökségeknek miféle tömegét hordozzuk magunkban,s miféle távolságokból hozzuk? Néha elámulunk a kisgyerekeken és azt kérdezzük: „Honnan szedi?.“ És nemcsak ilyeneket, hogy egyszeresük felugrik a mi Gábor fiúnk, még az első szavak idején a konyhaasztal tetejére, és ihaj-csuhaj, járja ott a táncot, lengeti a kis kezét. „Te — mondom a feleségemnek —, honnan tudja ez, hogy az ősei a kocsmaasztalon járták?“ Feleségem titokzatosan mosolyog: hát hogyne tudná, az információ alig százéves. Vannak olyan örökségek, amelyek sokkal-sokkal messzebbről jönnek. Ki se lehet nyomozni az időben: honnan. Például az első füllentés, a magunk emelése érdekében. Bizisten, nem adtunk rá példát. A dívány hajlatában régi kaca- tokat találtam, esztendeje eldugott játékait. Összecsapta kezét, amint meglátta: „Kisapu, ezt te találtad nekem?“ Bejön Kati, érdeklődve nézi a limlomot. Gáborunk felpattan: „Elmenj innen Kati. Ezt én találtam, bizony.“ „Kisapuval“ — teszi hozzá kis lefelé nézés után, ősvétek mellé az ősenyhítést; mintha máris.ismerné a hamis szó súlyát, valamiféle ős- szégyenlés mozdult volna benne. Említsük az ösztönvilág csoda-birodalmát? Itt vannak aztán beláthatatlan távolságok! Mi s mit hordunk lehelletnyi foltokban idegsejtjeink fényérzékeny lemezkéin? Tán még masztadon lábnyomokat is. Vagy az őshüllőkét. Kora gyermekségünkben tudtuk, amit az állatok tudnak. Aztán elfelejtettük. Az ismeretek halmai csaknem mindent elfödtek, s mankóval járjuk a természet útjait. A kisgyermekeknél még tisztán, néha döbbenetes ereden- dőséggel előcsHIannak azok a nyomok. Takaratlanok' még. Tavaly Gábort meglublckol- taltuk a nyári Dunában. Azt az ősi boldogságot és félelem nélküli bizalmat a barátságos ős- elem iránt, mit víznek nevezünk! A pihés kacsák kelnek így benne útra, A kiskutyák így úsznak nyomban, velük született mozdulatokkal. Gábor hasa alól akár kivehettük volna óvó tenyerünk, oly természetes úszómozdulatokkal fickándozolt a vízben, mely mozdulatokat később annyira nehéz elsajátítanunk. A bolyongó kecM És a vele együtt kifejeződött tájékozódási ösztön, ez az ősi köldökzsinór, mely a hazatalálás biztonságát adja a bolyongónak, a görög mondák Ariadne-fonala, mely Theseus királyfit vezeti, s irdatlan táWILLIAM BLAKE A szerelem titka Soha ne igyekezz bevallani szerelmed, A szeretet, mely kimondhatatlan, Mint a lágy szellő illanó. Halk és láthatatlan. Én kimondlam, szeretlek, szerellek, Szívem néki tárva-nyitva hagytam, Kétségek között borzadva, remegőa. S jaj, magamra maradtam! Nem sokkal azután hagyott el, Egy vándor járt házában, S egy sóhajjal csalta magával: Halkan, láthatotlan, VÉGH ZSOLDOS PÉTER fordítása A nagy angol költőié emlékezünk, születésének 220., halálának 150. évfordulója alkalmából. volságokból hazahoz kutyákat, macskákat, és vándormadarakat. Talán a bolyongó kedv, amit az ember sohase veszít el, s még kialvóban levő tüze is sokáig pillog, midőn megfáradván, lecsillapodván a leragasztó kényelmesség karosszékéből nosztalgiák távoli egébe bámulunk. Néha nekivágunk fiammal a hegynek, erdőnek. És figyelem a fiút, ahogy szótlan gyönyörűséggel szedi apró lábát mellettem. Igen. ez a szótlanság az erdőben; ez a magány ez nem terhes, ez gyönyörű. Különös, hogy e magányban társ lépked az oldalunkon. Ilyen teleszívű társas magányban eveztünk néha Imrével, Sarkad! Imrével a Dunán. Mindig hétköznap, mikor a víz csendes volt és a fűzesekben madarak szóltak. És vigyáztunk, hogy az evezők se csobbanjanak nagyon. És sokáig egy szót se szóltunk egymáshoz. Szárnyas csend volt ez. Szárnya nőtt a lelkűnknek. Most Gábor mintha Imre helyett lenne mellettem. Rátérünk egy szekérnyomra. Kopasz akácok közt vezet az oldalban. Odale kőtömbök között csörög a forrásvíz, felettünk a domb füves kalapja. Ibolyák mosolyognak kéken a bokrok alól. Talán mert az égre néznek az ágak tág rései közt, s azt tükrözik. Gábor megszólal az oldalamnál. . — Itt mentem egyszer kisapu! — Ne viccelj. Mikor mentél te itt? — Kiskoromba mentem. — A hegyre mentél? — Igen. A bedre mentem. Atyukával mentem hedre. Megállók. Igazat beszél. De hát ez fantasztikus! Atyuka, feleségem édesapja ősszel járt nálunk. Az égbolt éppen ilyen békés-kéken ragyogott, mikor azon az októberi délutánon elindult a fiúval- a hegyre. Eléjük mentem, s itt találkoztam velük, ahol elágazik a szekérnyom. Az ég ugyani!yan volt, de az erdő egészen más. Csupa szín: sárga, barna és vörös. Most szürke, éppesak színesedik. És mondd, kisfiam, hol ki- kunk mi? Körülnéz, hogy megfontolt választ adjon. Gyanakvón vizsgálja a lejtőt, csaknem pontosan megmutatja az irányt. — Olt — mondja. — Ott bizony. Párák közt csillog arra alant ezüstösen a Duna. TÖRÖK ELEMÉR ±t Őrzőm a lángot Micsoda kor szorongok benne s érte pedig kellene már nyugalom végre hogyha elgondolom uramistenem kevés jutott eddig belőle nekem ha már nem is jut erőmből egyébre sorsom homály ló magasára lépve próbálok új dalt s dúdolom magamnak rámperegnek gyöngyszemei a napnak tűnődve múlt időkön nyugtatom lelkem s őrzöm a lángot — lege róka rejtem ILLYÉS GYULA Egy szerzői esten (Részlet) Móricz Zsigmond a jelen napszámosa lett, szerényen, fogadkozás nélkül, szívósan, csak a munkát nézve; mint' a nép, amelyet ábrázolt. Már feltűnése is irodalmunkban olyan, mint amikor a fiatal földmíves egy nap átveszi apja örökségéi, kimegy a határba, lehányja szerszámait, egy szempillantással átfutja a földeket, s azon nyomban munkába kezd, még a következő fohászt is a dolog utánra hagyva. így látom én a fiatal Móricz Zsigmondot, és így látom őt ma is. Egyenletes, biztos mozdulatokkal halad azóta is a maga útján előre, se jobbra, se balra: csak a következő lépés helyét nézve munkálja, dönti, amit a jelen elébe rak. Nemcsak regényalakjai, ő maga is szinte öntudatlanul csodálatos vegetatív élelet él, amelyben a gondolat is állandóan megfogható, közvetlen célt szolgál, nem válik külön útra, hogy önmagával viaskodjék. írói természete és észjárása egyszerűségében is éppolyan titokzatos és érthetetlen a mű- irodalomnak, akár a paraszt észjárása és természete. Csak egy két szót erről. Nekern az a képzelmem, hogy Móricz Zsigmond maga sem tudja, milyen nagy író ő. író, akinek nincs „írói“ problémája. Nem hiszem, hogy valaha is része lett volna minden magyar író elkerülhetetlen nagy élményében, a nyelv és a kifejezés élményében. Ebben nincs iskolai múltja, ahogy a földmívelő sem tudja, mikor sajátította el a föld, a természet ezer csínját-bínját. Mondatai a szellem akaratára úgy dőlnek, frissen sercegve és engedelmes bókolással, mint kasza nyomán a rendek, lelve barna, ragyogó élettel. A magyar nyelv egyik legkitűnőbb ötvöse, Kosztolányi, nemrégiben lapokat írt Móricz egyetlen novellájának, a Barbároknak kifejező erejéről. Mi ennek a csodálatos stílusnak a titka? A titok nem is a stílusban van. Bizonyos vagyok benne, hogy Móricznak írás közben legkisebb gondja is nagyobb, mint a kifejezés válogatása. Ez a stílus különben is gyakran henye és ez a szó illik rá: gondatlan, akár a folyó beszéd. Látszik, hogy írója semmibe veszi, természetesnek érzi, mert megszerzése nem került semmibe, úgy ragadt rá, mint, mondom, a parasztra a világ legtöbb fogást és önurai* inat igénylő szakmája, a hóna» pokig látástól vakulásig tartó kaszálás. És ilyen az is, amit ez a keresetlen stílus ábrázol. Nem probléma neki az élet sem. Az élet, a világ minden szögiele egyszerűen munkaterület csak, ahol mindig és újra-újra akad tennivaló. Hány társadalmi ré- teget, hányféle lelkületet ábrázolt már és mindet egyforma biztonsággal. Ő az az író, aki a jég hátán is megél. Állítsátok akárhová, egy pillantásnyi idő alatt fölméri a területet, s már hasítja is a barázdát, visz- szajövet már vet, s a harmadik fordulónál már vágja isi a vetést. S mindez olyan magától érletődőleg folyik, hogy eszünkbe se jut, hogy ezért dicséret járna neki. Amit leír, annyira élet, hogy. már nem is csodálkozom rajta. Ami minden író legküzdelmesebb célja, az nála születési adomány: műveiben, ismétlem, nincs semmi „irodalmi“. Regényeit maga az élet- kerekíti egységes szerkezetbe. A mondatszerkesztés és a komponálás egyaránt a népmesék, a falusi regélők nyugodt, eleven hangját idézi. Móricz ezekhez /árt iskolába, mint egykor Arany. Legutolsó művét, a Buldog emberi, folytatásokban olvastam. Egy szegény zsellér mondja el itt élete történetét oly közvetlen hangon, oly lélegzetállító hitelességgel, hogy csak a tizedik fejezet felé jutott eszembe, hogy mindezt — író írta. Mindig a leg* utolsó műve fog meg legjobban, ahogyan mindig a tegnapi nap áll hozzám legközelebb. Egyszóval az életet ábrázol-, ja, de mégsem naturalista módon, ahogy az irodalomtörténet elkönyvelte, hanem — ugyanide kell visszatérnem — a népmesék szuperrealista eszközeivel. Nem a valóság utánzásával, hanem a változó valóság törvényeinek felmutatásával. ÚJ SZÓ Dodo Lietaves felvétele * Az itt közölt részlettel a legnagyobb magyar kritikai realista íróra, Móricz Zsig- ninnrtra emlékezünk, halálának 35, évfordulója alkalmából 1977. IX. 12.
