Új Szó, 1977. szeptember (30. évfolyam, 241-270. szám)
1977-09-26 / 265. szám, hétfő
František Skorunka* A macska köly ôk A gyár dombon állott. Ha valaki belépett kapuján, mindjárt betonfalak között találta magát. A csarnokokban gépek, öltözők, vécék, nagy zsúfoltságban. És természetesen emberek. A legtöbbjük fiatal volt, és nő. Kártolták a kócot, mosták a kendert, áztatták a köteleket. És kezelték a gépeket, amelyek a fonalat tekerték. A férfiak a gépek karbantartásáról gondoskodtak. Még három kőműves is csellengett itt valahol. Egészen közönséges gyár volt ez, madzagok, kötelek, cérnák előállítására. A reggel mindenkit a blokkoló óránál talált. Névvel ellátott lyukkártya, kallantyú, klatty, érkezés 5.58. Délután ugyanúgy. Klatty, távozás. Ilyenkor olyan a kapunál, mintha tenger zúdulna a vasrácsokon keresztül. Utolsónak mindig Ládika távozott, közülük ő volt a legidősebb, és nem kívánt részt venni a kapu előtti tolongásban. Tulajdonképpen Snapnak vagy Šnajdrnak hívták, de egyszer valakinek eszébe jutott, hogy a múltban ládakészító kisiparos volt az öreg, és mert meg voltak győződve arról, hogy a Iá- dakészítő ládikákat is csinál, hát elnevezték Ládikának. Különben ritkán álltak vele szóba, inkább csak azért, hogy ugrassák. Már a külseje is nevetségesen hatott. Megnyúlt arca, sárgásra szikkadt bőre, kam- pós orra és a kecskeszakállra emlékeztető szőrös álla. Fején szurokfoltos, simléderes sapka. Télen-nyáron ugyanabban az elnyűtt hubertuszban és gumicsizmában járt, tán még éjszakára se vált meg tőlük. Csak a szeme nézett furcsán, sejtelmesen a világra, mintha azt mondaná: Egyikőtök se ér fel hozzám. Nem régóta dolgozott a gyárban — hat vagy hét ^ve — hozzá képest minden harmincöt éves férfi vén rókának számított. Ezt aztán kellőképpen éreztették is vele. Egyedül Ládikának nem volt állandó munkája. Azt csinálta, ami éppen akadt. Csinált mindent, végeredményben semmit. Ezért időnként hallgatnia kellett az emberek szidalmait, akik azt is a tudtára adták, hogy jobban tenné, ha otthon maradna. Nem mondott erre semmit. Mindennek Ládika itta meg a levét, még akkor is, ha valaki megszomjazott. Gyakran hallott ilyeneket: „Nézzétek csak, az öreg már megint lóg.“ Ládika éppen készült kipucolni a pöcegödröt. Egy farúdra erősített vödörrel cammogott az ajtó felé. Kidugta a fejét. Esett. Megfordult, és elindult a csarnokon keresztül, hogy megnézze, esik-e a másik oldalon is. Amikor meggyőződött róla, hogy igen, ott is esik, visszafordult, az esőkabátjáért. Ezzel elment egy óra. „Rohadt vén ember“, morog* Fiatal cseh prózaíró Könözsi István felvétele tak az asszonyok, amikor Ládika megállt mellettük bámészkodni. „Átkozott vén ember, ezzel az ördög tartozott nekünk“, mondta Egon, miután bedobta a zöld hetest. „Nem lehet már vele kibírni“, tette hozzá Fi Ida, és nagyobbat dobott. Had, a karbantartó, izgatottan forgatta a fejét. Két tromf volt a kezében. Ládika már néhányszor rajtakapta őket, amikor munkaidőben kártyáztak. Igaz, semmit nem szólt. De hát megbízhat-e benne az ember? Ki tudja, mire lesz egyszer képes? Fildának most a tetőn lenne a helye, a légkalapáccsal. Hogy nem élvezet vele dolgozni, az egyszer biztos. A legszívesebben földhöz vágná. Általába« kilencig bírta, aztán eszébe jutott, hogy Had már biztosan várja a kártyával. „Megyek kipakolni“, morogta, és a létrához csúszott. A két segéd egymásra kacsintott, majd elnyúltak a mélyedésben. Jól tudták, hogy oda nem látni az igazgató irodájából. A légkalapács vidáman zakatolt üresjártában. Egyszer egy fürge kis macska ment keresztül az udvaron. Egy vörösesbarna macskakölyök ... A véletlen akarta, hogy éppen Ládika volt ott. Karjába vette a halott állatkát, szinte gyöngéden, és eltemette az ágyásban, ahol rózsák nyílnak majd. Mindenki látta. Az egész olyan nevetséges volt. Ostoba macskája! Mi keresnivalója volt ott, éppen ott? Ezután az eset után még többéit ugratták. Különösen Egon tett ki magáért, amivel csak tudta, kínozta az öreget. Nem felejthette*, hogy Ládika látta őt, amint dróttekercseket dobált át a kerítésen. Várt, amíg Ládika kijött a mosdóból, aztán nekiesett: „Hova, hova, Ládika, miau, miau?“ „Csak megyek. Menj te is az utadra“, válaszolta Ládika csendesen. „Megyek, de te meg a fenébe menj“, kötekedett röhögve Egon. Ezt már Ládika is megsokall- ta. Hagyják már végre békén. María Manent: Reggel Mint a tengerből, úgy léptél ki az álomból. Szád még nedves, visszamosolyog az álomképre. Napfény csillan a fiivön, s te még a hold ezüstjét látod az elnyúló vizen. Smaragdszín sugár szinte elvakít, finom agyag testedre tapasztja illatát, s egy nagy sápadtfény-gyönygyöt rejtenek pihenő algákként tekeredő hajfürtjeid. VÉGH ZSOLDOS PÉTER fordítása „Elmegyek, ne félj. De te is elmégy, és hagyj engem“, mondta már-már sírva, és elment. Egon csak erre várt. Kitört belőle a röhögés, hogy a meny- nyezet is beleremegelt. Ami rosszat csak tudott, mindent elkövetett Ládikával. Tele tömte, öntötte mindenfélével a hubertusz zsebeit, amelyekből aztán valamilyen büdös, takonyszerű folyadék csöpögött, a kilincset kulimázzal kente be, csomót kötött a ruha- és ingujjára. Ládika szótlanul törte. Csak akkor szólalt meg, amikor egyszer döglött macskát talált a nyitva felejtett szekrényében, egy darab frissengyártott kötélre akasztva. Várt néhány pillanatig. Körbejártatta tekintetét, mint aki nem hisz a szemének. Aztán egyenesen Egon felé fordult. „Ezt mégse kellett volna", mondta halkan. Mégis hallotta mindenki. Mindnyájan hallották! Ládika sírt. Majd a szekrényhez lépett, megszokott mozdulattal feltette sapkáját, magára vette a huber- tuszt, és nehéz léptekkel elindult a kapu felé. Szinte egyszerre pillantottak az órára. Éppen tízet mutatott, amikor utoljára látták. És az a csomó a torkukban, amelyet évekig észre sem vettek, most mintha meg akarta volna fojtani őket. BODNÁR GYULA fordítása Petőfi Sándor Tompa Mihályhoz Hát, fiú, olvastam azt a verset, Amelyet te énhozzám csináltál Valahol a bártjai forrásnál, S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett. Sok szépet elmondtál e levélben, /Ne véld, hogy hízelgéskép beszélem,) De legjobban az gyönyörködtetett, Hogy a bort, öcsém, te is szereted. Ej be derék gyerek vagy te, Miska! Miért nem ölelhetlek összevissza? Látszik: deák vagy és kálomista, Aki a vizet nagy kínnal issza. Ember a lelked is, atyámfia! Imádkozzunk a bor istenéhez, S hagyjuk a világot papolnia, Hegy, ki a bort szereti, ez és ez. Haszontalan világ ez a mai; Egyáltaljában nem tetszik nékem. Jöjjünk csak mi össze!... fenn az égben Örömkönnyeket sír Csokonai. Egyébiránt ne gondold, barátom, Hogy én valami vad fickó vagyok, Mihelyest a bor színét meglátom; Nem én! csak úgy csendesen vigadok. S ha bizalmas ember van mellettem, Mosolyogva a bús múlt időket Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem, Mint majd egyszer elbeszélem néked. Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte, Hogy huszonkét éves ember ennyi Hajon magát keresztültörhette, S nem bírta őt a baj sírba tenni. Az igaz, most jobb az állapotom; Bár a legfobbnák ezt sem mondhatom; Hanem úgy csak állok, hogy ha véled Találkoznám, megvendégelnélek. De miért is nem jössz egyszer hozzánk? Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk! Messze vagy, de én baka koromban Hetvenhétszer annyit gyalogoltam. Siess hát, mert ha sokáig késel, Élted napjáig megemlegeted; Én rontok hozzád, s akkor ja) neked: Agyonszorítlak egy öleléssel! * Petőfi Sándor költőbarátjához írt versével Tompa Mihályra emlékezünk, születésének 160. évfordulója alkalmából William Faulkner Stockholmi beszéd Ügy érzem, ez a díj nem a személyemet, az embert illeti, hanem munkámat — egy élet munkáját, amely az emberi szellem kínszenvedésével és verejtékével adózott, nem a dicsőségért és legkevésbé sem a haszonért, hanem azért, hogy az emberi szellem anyagából megteremtsen valamit, ami ez idáig nem volt. Így tehát ez a díj csak megőrzésre lehet az enyém. Egyik részét, a pénzt, nem lesz nehéz olyan célra fordítanom, mely illik az eredetéből adódó szándékához és jelentőséghez. De én ugyanezt szeretném tenni a másikkal, a hírnévvel is, úgy tekintve e pillanatot, mint csúcsot, ahonnan talán elhallatszik a hangom azokhoz a fiatalokhoz — férfiakhoz és nőkhöz —, akik már rászánták magukat a közös gyötrelemre és vívódásra, s akik között már ott van az is, aki egy napon majd itt fog állni, ahol most én állok. Mai tragédiánk: az általános és egyetemes fizikai félelem, mellyel olyan régóta élünk együtt, hogy már-már képesek vagyunk elviselni. A szellem problémái nincsenek többé. Egyetlen kérdés van csak: mikor fognak felrobbantani? Emiatt történt, hogy az a fiatal, aki ma írással foglalkozik, elfelejtette az önmagával megütköző emberszív gondját, a legfontosabbat, ami nélkül nincsen jó írás, mert ez az egyetlen, amiről írni érdemes, ami megéri a kínszenvedést és a verejtéket. Meg kell hát újra tanulnia. Meg kell tanulnia, önerejéből, hogy mindenek közt a legutolsó dolog félni; s amíg ezt megtanulja, örökre el is felejti a félelmet, s nem tűr meg mást a műhelyében, mint amit régtől fogva igaznak és valónak fogadott el a szív, csak az ősrégi egyetemes igazságokat, melyeknek híján minden történet múlandó és balvégzetű — csak a szerelmet és becsületet, a szánalmat és büszkeséget, az együttérzést és önfeláldozást. Amíg ezt meg nem teszi, átok van a munkáján. Nem szerelemről ír, hanem csak kéjvágyról, olyan vereségről, mellyel senki sem veszít semmi valóban értékeset, olyan győzelemről, amelyben nincs remény, s ami a legrosszabb, nincs szánalom és együttérzés. Fájdalma nem sirat egyetemes sírbatételt, nem hagy sebhelyet. Amit ír, nem a szívből, hanem a mirigyekből fakad. Mindaddig, amíg újra meg nem tanulja, amit kell, úgy fog írni, mintha ott ácsorogna a többi közt, s az ember végóráját nézné. Én tagadom, hogy az ember végóráját éli. Könnyű kimondani, hogy az ember halhatalan, egyszerűen csak azért, mert megmarad: hogy amint a végítélet utolsó kondítása is elzengett, elhalt az utolsó hitvány szikla mögött, mely immár ten- gertelenül mered az utolsó, vörösbe hanyatló este fölé — még akkor, még ott is hallatszik majd egy hang: az ember fáradhatatlanul viny- nyogó hangja, amint beszél, még mindig beszél. Én ezt megtagadom. Hiszek, nemcsak abban, hogy az ember megmarad, de abban is, hogy fennmarad. Halhatatlan, de nem azért, mert minden teremtmények "között egyedül neki van ilyen fáradhatatlan hangja, hanem mert lelke van, együttérzésre, önfeláldozásra képes szelleme. A költő, az író kötelessége, hogy ezekről írjon. Megtisztelő feladata, hogy fennmaradáshoz segítheti az embert, azzal, hogy szárnyalni lanítja a szívét, hogy emlékezetébe idézi a bátorságot és becsületet, a reményt és büszkeséget, az együttérzést, szánalmat és önfeláldozást, mindazt, ami múltjának dicsőséget szerzett. Nem elég, hogy a költő hangja csupán az ember emlékének rögzítője legyen; támaszték és oszlop is lehet, mely segítséget ad, hogy megmaradjon, hogy fennmaradjon az ember. GEBER ISTVÁN fordítása • Nyolcvan esztendővel ezelőtt született a haladó szellemű amerikai író, a világ- irodalom egyik legnagyobb alakja. Az itt közölt beszéde az irodalmi Nobel-díj átvételekor, 1950. december 10 én hangzott el. 1977. IX. 26. ■
