Új Szó, 1977. szeptember (30. évfolyam, 241-270. szám)

1977-09-23 / 263. szám, péntek

A nevetés gyógyít FRANTIŠEK FILIPOVSKÝ HETVENÉVES A népszerű és rokonszenves színész már nem egyszer kelle­messé tette szabad perceinket a színházban, a moziban, vagy a tévé képernyője előtt. Az ál­tala megformált alakok mindig emberségesek, megértőek, szel­lemesek, s mély életbölcsesség­ről tesznek tanúbizonyságot. Művészete sajátos, utánozhatat­lan. Gyakrabban látjuk őt ko­mikus szerepekben, mint drá­mai hősként. Mit jelent számá­ra a nevetés? És mit a humor? Erről és munkájáról vall az alábbi beszélgetésben. A művész először legnagyobb szerelméről, a színházról nyi­latkozott. František Filipovský elsősorban színpadi színész és a prágai Nemzeti Színháztól egykönnyen nem válna meg. A színpad estéről estére bűvköré­be vonja őt, talán a színész és a közönség közvetlen kapcsola­ta az, mely annyira vonzza őt a színilázba. Ám fiatal éveiben egy életre elkötelezte magát a filmnek is, így ez lett második szerelme. — A színpadi színészeket a filmezés egy kicsit gúzsba köti — mondja František Filipovský. — Ez elsősorban a filmezéssel járó technikai eljárásokkal ma- ai/arázható, meg azzal is, hogy a film és a tévé kamerája előtt a színésznek nagyon kell ügyel­nie a mozgásra. A kamera min­den mozdulatot kíméletlenül rögzít, ezért a színésznek a ren­dező utasításaihoz kell igazod­nia. Megtörténhet, hogy a szí­nész feleslegesnek tartja az utasításokat, a felvett jelenete­ket levetítve azonban csakha­mar megérti, hogy ebben vagy abban a jelenetben sok volt a felesleges mozgás. Aztán köz­rejátszik még egy másik ténye­ző is. Vannak színészek, akik• kiválóak a színházban, a kame­ra előtt azonban lehetetlenül mozognak. František Filipovský fiatal színészként számos jelentős ko­mikus, így például Vlasta Bu- rian, Jaroslav Marvan, Oldrich Nový, Teodor Pišték partnere­ként szerepelt. Életigazságot ta­nult tőlük, humort, ötletességet szívott magába. Közhelyszerűen hangzik talán, ha azt mondjuk, könnyebb a nézőket megríkatni, mint megnevettetni. — A humor sohasem lehet erőltetett — folytatja a művész. — A színésznek a többi filmes­sel olyan helyzetet kell kiala­kítania, hogy az mindig meg­feleljen a valóságnak. Ha a ko­mikust mellbe vágja a lenqó ajtó, akkor tényleg vágja őt mellbe, érezze ezt a saját bő­rén. A jelenet csuk így lesz élethű, átélt, mely mosolyt csal u néző arcára. A nagy drámai színészekről általában csak a legjobb bará­Ján Kudéla felvétele taik tudják, hogy gyakran vágy­nak egy-egy komikus szerep el­játszására, s ha megprőbálkoz- hak ezzel, rendszerint kitűnőek ebben a szerepkörben is. — S fordítva — folytatja František Filipovský — a ko­mikusok rendszerint haragsza­nak, ha a rendezők „beskatu­lyázzák“ őket. Általában tragi­kus szerepek eljátszására is vágynak. Én is eljátszottam né­hány drámai szerepet, főleg színházban. Eleinte az emberek mosolyogtak, aztán csakhamar megértették, hogy az általam megformált házmester valóban aljas, amikor arra kényszeríti a lakókat, hogy akasszák ki a horogkeresztes zászlókat. František Filipovský nem tit­kolja, hogy bizonyos megköny- nyebbülést, felfrissülést jelent számára, ha nem vígjátéki sze­reppel bízzák meg. És mi az, amin a közönség leginkább szó­rakozik és nevet? Az emberek mindig azon nevetnek, ami má­sokkal történik meg. Ezek leg­gyakrabban kellemetlen dolgok, emberi gyarlóságok. A jó komi­kusnak ezért ezeket a helyzete- kte saját magának kell átélnie. Amikor arra voltunk kíván­csiak, hogy František Filipov- skýnak hogyan sikerült mosolyt fakasztania a nézők arcán, egy kissé elgondolkozott, majd így folytatta: — Én erről nem tehetek, és nem is csinálok belőle erényt. Ám azt hiszem, ha valakinek komikus tehetsége van, -ezt he­lyes irányba kell terelni, nem szabad engedni, hogy ösztönö­sen, szabadjára engedje képes­ségeit. Az évek múltával változott-e a humor a színpadon vagy a filmben? Beszélhetíink-e vala­milyen minőségi változásról? František Filipovský szerint a humor jó vagy rossz. A hu­morral kapcsolatban csak egy­ről nem szabad megfeledkezni: sohasem szabad, hogy túl sok vagy túl kevés legyen belőle. Bizonyára kevesen vannak vagy lesznek, akik új gégékét talál­nak ki. Még ma is megnevet­tet bennünket például, ha vala­ki habostortát dobál, vagy ha mások feszélyezett helyzetbe kerülnek. Tudja, móka és hecc vagy van, vagy nincs — zárja le a témát a művész. František Filipovskýt cseh Funés-nak is nevezik. A nép­szerű francia komikus a cseh nyelvre szinkronizált filmekben hiindig az ő hangja szólal meg, s tegyük hozzá kiválóan. — Kedvelem Funés-t, csodá­lom művészetét, játékosságát, mimikáját, gyors gesztusait, mozdulatait, hirtelen reagálá­sait. Olvastam, hogy számos je­lenetet — így például a csend­őrsorozat egyik részében egy nyaktörő vágtát — saját maga játszik. Funés vérbeli színész, a tragikus mozzanatokat is át­éli, ezért oly nevetséges és képes másokat is megnevettet­ni. — Már előttem sokan el­mondták, az ember a többi lénytől éppen abban különbö­zik, hogy képes nevetni. Sze­rintem a humor egészséges és a mókázás, élcelődés jó érzést vált ki az emberben. A kórhá­zakban látható feliratokon ez olvasható: a csend gyógyít. Én olyan táblákat sokszorosítanék, melyekre azt íratnám: a neve­tés gyógyít. Talán egyetért ve­lem abban, hogy elveszettnek tekinthetjük azt a napot, ame­lyen nem nevettünk. JARMILA MALECOVÄ A Nagy Október az irodalomban és a művészetben Két kérdés dr. Fonod Zoltánnak, a Madách Könyv- és Lapkiadó igazgatójának ____ Mf oleonunk: rľmntísi Iron Ha egyszer Farkaslakára vinne az utam, már messziről — a „vidám mezőről“ vagy a havasi erdőkből, onnan, ahol a Nyikó patak születik, amely „falut sem lát soha addig, amíg be nem csörgedezik“ Farkaslakára — ismerősként üdvö­zölném a völgyben nyújtózkodó falut. Megmoz­dulna az én szívem is, mint ama vándoré, „s valami otthonos, meleg érzés kelne" bennem, meg öröm, hogy egyik nagyon kedves íróm szü­lőfalufába érkezem. Aztán, ha megkérdeznék az er. berek, honnan tudok róluk annyit, azt mon­danám: közös ismerősünktől, közös rokonunktól — Tamási Árontól. Tamási Árontól, aki egész életében — bárhol járt, élt, Amerikában, Kolozsvárott, az olasz fronton vagy Budapesten — ezt a tájat festette, ezeket az embereket, olyan őszintén és szere­tettel, olyan sejtelmes és elbűvölő színekkel, amilyenekkel csak egy „virágos lélek" tud dol­gozni. Szívós gyökerek tartották ebben a tájban, amíg élt, és tartják halálában is. Szülőfalujának temetőjében pihen, végakarata szerint. Egy vi­rágszál gyökere körül „kereken“ ásnám a föl­det, mint egyik novellájának öregembere, és elültetném a sírján. 'És nem felejteném el meg­köszönni, amivel megajándékozott műveiben. Mert Tamási Áront olvasni: gyönyörűség. Gon­doljunk csak Ábelra, a Bölcső és Bagolyra, a Mihályka, szippants! című bájos novellájára, vagy székely népi játékára, az Énekes madárra. Ügy tud szólni ő is, ahogy Hadnagy Lőrinc bácsi a Szabadság madara cí'mű novellában: „... Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámsá­got hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfoszlott való­ságot mondta csupán, hanem a virággal az il­latot, s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani." Szebbnél szebb, eredetibbnél eredetibb metafo­rák ékesítik műveit, megszemélyesíti, költői esz­közökkel kelti életre, melegíti föl a halottnak hitt, hidegnek vélt tárgyakat is. Persze, ebben neki sincs — mint Illyés írja Móricz Zsig- mondról — „iskolai múltja, ahogy a földművelő sem tudja, mikor sajátította el a föld, a ter­mészet ezer csínját-binjár. Tamási Áron legtöbl müvének olvasása közben akaratlanul is föl-fölnevet az ember, sőt az ízes székely humor, a csavaros észjárás, a pompás szójátékok, különösen a párbeszédekben, úgy megkacagtatnak, hogy a könnyünk is kicsordul. Megható is-, és a szó legteljesebb értelmében gyönyörködtető, amikor a szeret étről, a szere­lemről, a „hatalmában gyengébb, lélekben erő­sebb“ emberek győzelméről ír. Szívem szerint száz példát állítanék most ide, amelyek Hálám­nál méltóbban idéznék meg az embert és írót, aki 80 esztendővel ezelőtt „érkezett“ erre a világra, de a helyszűke miatt meg kell eléged­nem egy félmondattal, a mᣠemlített Mihályka, szippants! című novellából: „Dimén Ilka egy szál őszirózsán csókolni tanult.. Egy-egy mondatáról ezer író közül is könnyű lenne őt fölismerni, annyira sajátos a nyelveze­te, stílusa, írói látása. Szabadon játszik a kép­zeletével, gazdagon merít a mesék, legendák, mítoszok világából, és abból a sokszínű világból, amelyben született. Ez különbözteti meg őt a többi „népi“ írótól. Székelynek kellett lenni ahhoz, hogy a székely falut olyan bensőségesen tudja ábrázolni, ahogyan ő tette. És a szegény sorsú székelyeket, akik mókáznak ugyan, de legtöbbször csak azért, hogy enyhítsenek fáj­dalmaikon, ha csak percekre is, szabaduljanak a gondoktól. „A mókában a keserűség szúr, a képzeletet a korlátok hívják ki...“ — írja Né­meth László az Ábel kapcsán. És valahogy úgy vannak ők is, mint írójuk, Tamási Áron, aki — az ő szavaival — az élethez holtig gyűjtötte a kedvet. Azért is, hogy egy sokat próbált népet beemelhessen az irodalomba, ha már a mezei munkára alkalmatlannak találták, nyomban az­után, hogy véletlenül ellőtte egyik hüvelykujját. Kedve volt elmenni oda, ahol „a betűk szán­tóföldjei terülnek el és a megsegítő tudomány tarka mezői“. Méltó társa ő Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak, akik elkötelezett, kutató szenvedéllyel járták a székely földet, hogy halhatatlan müvekkel ajándékozzák meg a vilá­got. Amit a két géniusz zenében, azt Tamási Áron prózában valósította meg. És van abban valami jelképes, hogy — bár a véletlen játéka volt csupán — 1932 decemberében jelent meg az Ábel a rengetegben, akkor amikor Kodály Zol­tán 50. születésnapját ünnepelték a Székely fonó bemutatójával. . BODNÁR GYULA # A Nagy Ok­tóber rendkívüli hatása, jelentő­sége nemcsak a politikai és a társadalmi élet­ben érződött, ha­nem az iroda­lomban is. A vi­lág haladó írói kezdettől fog­va a forradalom mellé álltak, s írásaikban üdvözölték a szov­jethatalmat ... — A háborútól meggyötört és megalázott Európa ezekben az években a forradalomtól volt terhes. Már az 1905-ös forrada­lom hatásá is rendkívüli volt, s nem érdektelen emlékeztetni rá, hogy maga Ady úgy köszöntöt­te ezt a forradalmat, mint a történelem nagy leszámolását, az idők beteljesedését. „Íme, a proletárság visszaadta a népet a népnek. Fölkelt a nép és for­málja a világot“ — írta ekkor. Az 1917-es februári forrada­lom után különösen odafigyelt a világ arra, mi történik abban a cári Oroszországban, melyet a világháború szenvedései új történelmi szükségszerűség elé állítottak. A forradalmi mozgalommal leszámolni ké­szülő ideiglenes kormány tizenhét nyarán lázba hoz­ta a világot. „Igen rossz napom volt az orosz esemé­nyekről szóló hírek elolvasása után — írta naplójába (július 24-én) Romain Rolland — (a leninistákat letiporták, Lenint üldözik, Zinovjevet letartóztat­ták, Lunacsarszkijt letartóztat­ták, majd szabadon bocsátották, Kerenszkij a tanács elnöke, vagyis diktátor) — most Ke­renszkij nyilatkozatát olvasva azon tűnődöm, vajon nem ve­gyült-e sok jó is ebbe az újabb társadalmi válságba. Az első pillanatban csak ellenforradal­mi megmozdulásnak véltem, de ma úgy látom, hogy egyidejű­leg a forradalom is nagy lépést tett előre“. Jól látta Rolland, ahogy jól látta azt is: „a társadalmi fej­lődés szempontjából először for­dul elő három év óta, hogy egy háború az emberi haladásnak nem álszent ígéreteit csillant­ja meg“. A megvalósult forradalmat a világ kiemelkedő haladó írói lelkesen .üdvözlik. A cseh Sta­nislav K. Neumann így ír: Vívódj, világi Viharban támadj, új napi Csak a gyávák félnek, ők halványulnak! A huszadik század egyik leg­nagyobb francia költője, Paul Éluard mint a világbéke egyet­len szabad útját énekli a szov­jethatalmat. Testvérek, a Szovjet: egyetlen szabad út, amelyet járva majd elérhetjük a békét, az édes életet kedvelő, tiszta békét. Az éj mind rövidebb lesz, és szeplőtlen jövő csillan végig a földön. # Hogy készül a Madácf\ Kiadó az ünnepre, a Nagy Ok- tóber 60. évfordulójára? — A varázsszó, a tíz világ- rengető nap, a világtörténelem új kezdőfejezete a haladó vi­lág nagy ünnepe. A Kiadó ün­nepi kiadvánnyal, képzőművé­szeti albummal köszönti a 60, évfordulót. Az album, legjobb képzőművészeink alkotásai be­mutatásával Október és a for­radalmi eszmék hatását tükrö­zi. Ezek az eszmék a forrada­lom óta nemcsak hétköznap­jainkban, a forradalmi munkás- mozgalomban munkáltak, hanem a művészetben is. A közös könyvkiadás kereté­ben több kötet kerül a könyv­piacra. A Lenin él című kötet költői (A világirodalom gyöngy­szemei sorozatban) a nagy for­radalmár feledhetetlen harcát, korhatározó szerepét éneklik meg. ötvenhat költő a világ sok nyelvén tiszteleg Lenin halha­tatlan alakja előtt. A Móra Könyvkiadóval közös kiadás­ban megjelenő Szavalókönyv a forradalom ünnepére, továbbá a Nagy Október és Így élt Lenin című kiadvány címzettje is első­sorban az ifjúság. A Kossuth Könyvkiadóval kö­zös kiadásban jelenik meg Dol­mányos István: A Nagy Októ­ber című műve, mely a törté­nész szemével, a dokumentu­mok bizonyító erejével mutat­ja be a forradalmat. A közel­múltban már megjelent John Peed: Tíz nap, amely megren­gette a világot című közismert műve, s ugyancsak a könyvpiac­ra kerül az Október fényei cí­mű mini-kötet, mely eredetiben és magyar fordításban mutatja be a világirodalom Októbert éneklő alkotásait. Így látták a kortársak címmel pedig vallo­másokat, hitvallásokat olvasha­tunk íróktól, költőktől, akik Októbert valóban új korszak kezdeteként köszöntötték. Le­nin nemzedéke címmel a Gon­dolat Kiadó hasznos közös kiadványával ismerkedhet majd meg az olvasó. A szépirodalmat két mű, VI. Vancura: Három fo­lyó című alkotása és A. Biok: Tizenketten című műve képvi­seli. Ez utóbbi kettőt az Euró­pa Kiadóval együtt jelentetjük meg. Ha jól számoltam, ez 12 kiad­vány. Nem is beszélve azokról az alkotásokról, melyek szov­jet, vagy szocialista országok- beli írókat képviselve — átté­telesen, más korba, a szocialis­ta építés hétköznapjaiba ágyaz­va — végső soron ugyancsak a forradalom, az új élet igazát mondják és adják tovább. Ezek a kiadványok idejében, többségükben jóval az ünnep előtt kerülnek a könyvpiacra, s nincs kétségünk afelől, hogy kielégítik az olvasók differen­ciált igényét és érdeklődését. KÖVESDI JÁNOS Az Ady-centenárium jegyében Nemzetközi költötalálkozó Budapesten — Az európai költők IV. bu­dapesti találkozóját október 9. és 16. között rendezi meg a Magyar írók Szövetsége — mondta Garai Gábor, a szövet­ség főtitkára. — Az idei találkozó az Ady- centenáriumhoz kötődik, az Ady-emlékbizottság kiemelt programjai között szerepel. Az eseményre mintegy 80 külföldi vendéget várunk szocialista és nem szocialista országokból. Elképzelhető, hogy fejlődő or­szágokból is érkeznek köl ők, akik megfigyelőkként teljes ta­nácskozási joggal vesznek majd részt. A találkozón három kérdést vitatunk meg. A fő téma A köl­tészet forradalma és a forra­dalom költészete — Ady Endre születésének 100. évfordulóián címet viseli. A vitaindító elő­adást Juhász Ferenc tartja. Természetesen a tanácskozás minden részvevőjének lehe’ő- sége lesz a felszólalásra. A má­sodik — nem kevésbé fontos — téma kapcsán megvitatjuk, mit jelent ma Ady Endre ne­künk és a világnak. Ennek vi­taindító referátumát Vő/ér István készíti el. A harmadik téma inkább a mába nyúlik át, s ezért két fiatal költőt, Dobai Pétert és Veress Miklóst kértük fel a vi­taindítóra. Napjaink elkötele­zett költészetének lehetőségei­ről és küldetéséről folyik majd az eszmecsere. A találkozó előkészületei a befejezéshez közelednek. A Szovjetunióból érkezik a leg­nagyobb delegáció. Tíz költőt, illetve költészettel foglalkozó kritikust, Ady-fordítót várunk. Ezután a francia csoport ígér­kezik a legnépesebbnek: már nyolcán jelezték érkezésüket. Több tagú küldöttség érkezik a szomszédos szocialista orszá­gokból, s több nyugat-európai országból. A találkozó immár hagyomá­nyos, és mindig nagy érdeklő­désre számot tartó programja lesz a jó néhány költői est amelyet a főváros külöiböző kul túrotthonaiban, színháza*- ban rendezünk. (n) 6] szó L977. IX. 23.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents