Új Szó, 1977. szeptember (30. évfolyam, 241-270. szám)
1977-09-16 / 256. szám, péntek
Gondolatok egy könyv Oiügyén (GEROLD LÁSZLÓ: SZÍNHÁZI ÉLETÜNK I.) Szlovákiában a felszabadulás utáni hivatásos magyar színjátszásnak huszonhét éves múltja van (195Ü. augusztusában alakult meg az Állami Faluszínház magyar tagozata, de már a Magyar Területi Színház is fennállása negyedszázados évfordulójának megünneplésére készül.) Élethossza alapján tehát nagykorúnak, felnőttnek kell te kintenünk, s törekvéseinek és eredményeinek megítélésénél, valamint szellemi látókörünk kiszélesítésére, erkölcsi érzékünk megerősítésére és ízlésvilágunk fonná lására-f ejlesztésé- re gyakorolt hatásának értékelésénél is csak így járhatunk el. Ez idő alatt kétségtelenül sok mindent megtanultunk, ami egy fejlett színházi kultúrház- hoz kell: tudunk már színházba járni, színházban viselkedni, tapsolni-öriilni egyik-másik jól sikerült előadásnak; és meg buktatni egy-egy nemtetszőt; s bár elemi szinten, de tudunk már válogatni is a színházak ajánlatai közölt. Mindez pedig nem kevés, főleg akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy nem éppen a legfényesebb előzmények után és nem mindig a legjobb körülmények között jártuk ki ezt az iskolát. De arra, hogy az önelégültség és elégedettség kényelmes pozícióiba vonuljunk vissza, sem okunk, sem jogunk nincs. Nincs, mert sok mindent nem tudunk még. Nem tanultunk meg például a színházzal élni és színházban gondolkodni. következésképp síkraszállni vagy esetenként vitázni sem tudunk érte. Pedig ez lett volna az egyik alapkövetelmény: olyan színházat csinálni, amely azon túl, hogy embereket (nézőket) nevel, közönséget (közösséget) is teremt. (Egy színház attól felnőtt, egy színházi kultúra attól gazdagabb, hogy erős szálakkal kötődik az általa teremtett közösséghez, s hogy minél érettebb és felnőttebb ez a közösség.) A valóságban azonban mi még nem jutottunk el eddig. Színházi tudatunk a lehetőségeinkhez képest aránytalanul csene- vész, fejletlen, és játékszíni igényeink sincsenek mindig összhangban egy fejlett — és szocialista — játékszíni kultúra követelményeivel. (Ennek bizonyításául azt hiszem elegendő föllapozni az Irodalmi Szemle ez évi februári — színházi — számát.) A színházi kultúra nemzetiségi szellemi és kulturális életünkben mindmáig a másodhegedűs szerepét játszotta irodalmunk árnyékában; egészségtelenül irodalomközpontú kultúraszemléletünkben és — rendszerünkben egyebek közt a színház kultúra-, érték- és hagyományteremtő ereje és tudatformáló hatása sem érvényesülhetett annak rendje s módja szerint. És nyitva van még egy másik (bár lényegéljen ide tartozó) kérdés is. Az Irodalmon — s talán a népi kultúrán és a munkásmozgalmi múltunkon — kívül eső hagyományainknak mindmáig nem teremtődtek meg, hogy úgy mondjam, a hagyományai. (Ezzel a kérdéssel — igaz, vázlatosan — épp e lap hasábjain foglalkoztam nemrégiben. A hagyományőrzésről című írásomban. Pedig — hadd ismételjek meg belőle egy félmondatot — „nemzetiségi kultúránk és szellemi életünk akkor válhat csak Igazán teljessé, ha már a hagyományőrzésben is a teljességre törekszünk.“) Hagyományszemléle- tiinket nem csekély ösztönös- ség uralja, rendszertelenség és történelmietlenség jellemzi. (Ide vonatkozóan elegendő a hazai magyar sajtótermékek néhány utóbbi évfolyamát átfutni, s máris nyllvánvalóakká válnak nemzetiségi szellemi életünk e területén mutatkozó problémák és hiányosságok.) így, ilyen körülmények között talán már indokoltabbnak tűnik írásom indítása, miszerint eleve számítanom kell az olvasó (és nem egy' felelős beosztásban levő személy, sőt lapszerkesztő) idegenkedésére: színháztörténet? Ugyan, eddig is jól megvoltunk, nélküle! Ráadásul nem is szlovák, cseh vagy hazai magyar, esetleg magyarországi művet (kiadványt) választottam ismertetésre érdemes példának, ami az átlagolvasó számára is köny- nyen hozzáférhető lenne. S bár magyar szerző munkájáról van szó, Gerold László, a jeles vajdasági színikritikus és színháztörténész neve nálunk minden bizonnyal mégis ismeretlen az átlagolvasónak és színházi nézőnek, s az irodalom és a színház világában jártasabbak közül is csak kevesen tudnak a név mellé írásokat, műveket illeszteni. A Színházi életünk a múlt századi magyar színjátszás és színház életét vizsgálja. Pontosabban annak egy, a mai Jugoszlávia területére eső részét. Fölfoghatjuk színháztörténetnek is, de valójában nemcsak az. Több ennél. Módszerében és eszközeiben több. Pedig Gerold László nem tesz mást, mint a magyar színészei nagy alakjainak, neves és kevésbé neves színészeinek és színigazgatóinak eddig többnyire publikálatlan naplórészleteit-r emlékirat- töredékeit és leveleit sorakoztatja egymás mellé. És amint azt a szerény, egyáltalán nem hivalkodó cím melletti sorszám is jelzi, egy több köLetre tervezett sorozat első darabját veheti kézbe az olvasó. Hasonlóképpen a további kötetek is színháztörténeti dokumentumokból (levéltári iratokból, játszási kérelmekből és engedélyekből, színházépítési tervekből, jelentésekből stb.) állnának össze. De maradjunk a már megjelent kötetnél. Az iméntiek Is sejtetik Gerold kettős célját: előzményeinek kutatásával a színházművészet és egy múltját s jövőjét kereső néptöredék szolgálatát. Ővakodok a minősítésben a túlzásoktól, de nem hangsúlyozhatjuk soha eléggé az önlsme- ret-múltismeret, múltismeret- honismeret, honismeret-hazaszeretet egymásba kapcsolódó láncszemeinek fontosságát. A Színházi életünk pedig épp ezzel több nála. Több. mert hőseinek emberi élményein és éleién keresztül valóságos képet — kortörténetet, korrajzot is ad. Ezért válhat élvezetes olvasmánnyá a színház és a régi játékszín dolgai iránt különösképpen nem érdeklődők számára is. Ezek a vallomások ugyanis nemcsak a színházak és színtársulatok belső életéről, a színházszervezési gondokról és a vándorszínészek sorsvállaló néphűségéről tanúskodnak, hanem — így, egybeolvasva — pontos és tárgyilagos szociográfia igényével elemzik egy múlt századi vidék életét, életvitelét, gazdasági viszonyait, az itt élők kulturális szintjét és igényeit stb. Valamiképpen regény is ez a könyv: a múlt századi Vajdaság regénye. Hús-vér hősökkel, fénylő és tragikus életsorsokkal, valóságos szociális háttérrel, éles szociológiai és szociográfiai pillanatfelvételekkel. A fölvillanó nevek, szertefutó szálak és a mai olvasó előtt többnyire ismeretlen utalásokban való eligazodásunkat Gerold László bőséges jegyzet- anyaggal könnyíti meg. De hadd térjek vissza a korábban mondottakhoz. A felszabadulás utáni hivatásos szlovákiai magyar színjátszást, a színházi tudatunkat és színházi kultúránkat a lehetőségeihez mérten érzem talajtalannak, gyökértelennek. Ráadásul a gazdag örökség éltetését is elhanyagoltuk, ami pedig a biztos talajt, erős gyökereket jelenthetné. Ebben a helyzetben, színházi hagyományaink fölvállalása terén a szlovákiai magyar színházi néző nincs túlságosan elkényeztetve. Igaz, öröm az ürömben Kováts Miklósnak az első köztársaság szlo- venszkói magyar drámairodalmát és színjátszását alapos tárgyismerettel elemző monográfiája (Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918—1938). De egy fecske nem csinál nyarat. És egyetlen ilyen jellegű munka pedig tárgy- és hagyományismeretet. Nagyon kevés ugyanis ahhoz, hogy érdemben hatni tudjon, fis különösen kevés, ha maga a Magyar Területi Színház sem tűnt ki annak az — egy részé ben haladó — örökségnek az ápolásában, amit e kor színjátszása és drámairodalma adott nekünk. Nem beszélve arról, hogy a mai Szlovákia területére eső, 1918 előtti magyar nyelvű játékszíni hagyományok is bőséggel állnának rendelkezé síinkre a szülőfödünk iránti sze retetünk elmélyítésében, önmagunk — elődeink általi — jobb megismerésében, nemzetiségi tudatunk erősítésében. Gerold László gyűjteményében a magyar színjátszás számos olyan nagy alakja is helyet kapott, aki valamilyen módon a mi vidékeinkhez is kötődik (akár itt született, nevelkedett vagy társulatával errefelé járva szolgálta déd- és ükapáink szórakozását, okulását). A Színim zi életünk azt bizonyítja, hogy Dérynéék, Szuper Károlyék, Molnár Györgyék életpályája, küldetése korántsem ért véget az életükkel: a gyűjteményben új útra és új életre keltek, hogy ezúttal egykori nézőik és tisztelőik kései utódainak körében tegyenek eleget népnevelő küldetésüknek. De mi is sokáig folytathatnánk azok sorát, akiket mind sürgősebb lenne megidéznünk magunk közé, hogy a szolgálatunkba szegőd jenek. (Fórum Könyvkiadó, 1976). TÓTH LASZLÚ És a harkály kopácsal Népi gyermekjátékok kiállítása Hol volt, hol nem volt, nem is olyan régen, a műit évszázadban, a huszadik század eleiéri. És nem is az Óperenciás tengeren túl, hanem Pezinok és Nyitra, Banská Bystrica és Rimaszombat, Léva és Kékkő környékén. Mikor hó borította a mezőket, a dombokat és hegyoldalakat, akkor születtek, hosszú téli estéken, azok a népi játékszerek, amelyek a Szlovák Nemzeti Galéria Gorkij utcai kiállítótermében láthatók. A szeretet és a gazdag népi képzelet ösztönözte az édesapákat arra, hogy a bölcsőben fekvő kisdedek számára fából faragjanak finom mívű csörgőt. A nagyobbaknak taligát, kocsit, szánkót, amelyeket kékre, pt* rosra festettek. Kicifrázták, ecsettel felrakott pöttyökkel, hullámvonallal; csillagot, napot, virágokat karcoltak rájuk. Lát• ható a kiállításon egy olyan, lófejjel díszített, kerekes zsámoly is, amelyet a legényke megülhet, s vágtathat rajta hetedhét országon át. fis mennyi állatfigura! Jámbor, pöttyös tehénkék, szakállas kecskék, saját lábukon álló, vagy kerekeken gördülő lovacskák. A ravasz képű, hosszú farkú vörös rókától fél a baromfiudvar „népe“: a dölyfös, cifra kakas, az alázatos kendermagos tyúkocska és csibéi. A harkály fönt il az ágon, és ha az ujjúval megpöccinti a gyerek, ko- pácsolni kezd a fa törzsén. A nagyobbakat az életre, mesterségekre nevelik a szülök a kisebb nagyobb munkaeszközök segítségével. Van itt termőföld be barázdát hasító eke, görön gyökei elegyengető borona, fe jőszék és sajtár. Lovas fogatok, lajtorjás szekerek, kocsik, éppen olyanok, mint az igaziak, a felnőttekéi. A leánykáik szoba bútort kapnak, asztalt, székeket, karoslócát, almáriumot. A dolgos és ügyes kezű emberek meleg szívvel, kedvvel, ügye sen faragnak és színeznek, s talán érzéseiket, álmaikat is be levésik a Játékágyacskák és bölcsők oldalába, a falra függesztett szívekbe. Az ősi, tiszta forrásból merített motívumok ismétlődnek cseréptálkákon és bögréken is. A csíkos vagy virágos mintájú csipkebetétes ágypárnákon, hímzett díszt örül közökön, amelyek az otthon szeretetét sugallják a jövendő háziasszonyoknak. A nép kiapadhatatlan alkotókészségéről, ízléséről egy elmúlt korszak embereinek életéről, szokásairól szólnak ezek a dokumentum erejével ható tárgyak, amelyeket lelkes buzgalommal gyűjtöttek a bratislavai és martini Szlovák Múzeum, valamint az UĽUV dolgozói. BÁRKANY JENÖNÉ Az új évadban: nyolc (lemiilfltó Ünnepek előtt a MATESZ-ban A Magyar Területi Színházban — Komáromban (Komárno j és Kassán (Košice) — is megkezdődött az új évad. Ebből az alkalomból felkerestük Konrád fózsej megbízott igazgatót, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre. • Az 1977/78- as évadban nyolc bemutatót tartanak: négyet Kassán, négyet Komáromban. Közülük öt alkalomhoz kötött. — Mindkét együttesünk méltó előadásokkal kívánja megünnepelni a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulóját. Komáromban rövidesen befejezzük Arbuzov Tá- nya című színművének próbáit; a Tháliában néhány napja kezdtek dolgozni Bokejev A csikó című színművén. Különlegességként említem, hogy e darabokat vendégpendezők készítik elő a bemutatókra. Komáromban Nagy László András, a Budapesti Nemzeti Színház rendezője, Kassán a Tászai-díjas Vas Károly, a Győri Kisfaludy Színház rendezője, örülünk, hogy a csikó főszerepére sikerült megnyernünk az ugyancsak Jászal-díjas Polgár Géza színművészt. Polgár a jelenlegi magyar színjátszás jelentős és népszerű személyisége; jelenléte kassai együttesünknél az ambíciók újjáéledését hozhatja magával. Vérbő színész, lelket önt az emberekbe, őrzi és’őriz- teti a hitet. Természetes, hogy a 60. évfordulót nemcsak dramaturgiai tervünkkel, illetve megvalósításával, hanem külön erre az alkalomra készült ösz- szeállításokkal és művészeink egyéni hozzájárulásaival is megünnepeljük. # A februári győzelem 30. évfordulóját Solovič Aranyeső című színművének, az NDK drámairodalmának hetét Peter Hacks Amphitryon című vígjátékának szinrevitelével iidvöz- lik. Örvendetes, hogy a szlo- venszkdí magyar színházkultúra hagyományait ápolva bemutatják Barta Lajos Szerelem című színművét, s ami a leg inkább figyelemre méltó, két hazai magyar ősbemutatót is tartanak. — A MATESZ megalakulása óta fontos feladatának tartja, hogy együttműködjön a hazai szerzőkkel. Az eredmény számokban is kifejezhető: huszonöt év alatt hat szerzőtől tizenkilenc darabot mulattunk be. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a huszonöt esztendő alatt, sajnos, nem .akadt drámaírói ihletésű dramaturgunk, aki hathatósan elősegíthette volna a hazai magyar dármaírást. Szerzőink inkább az érzelmekre építettek, kicsit leszűkítve azokat a lehetőségeket, amelyeket a műfaj kínál. Közönségünk így is megszerette darabjaikat, s ha a nagyközönség és a színház viszonyára gondolok, akkor hazai szerzőink művei erősítették ezt a viszonyt. Idei dramaturgiai tervünkben két hazai magyar szerző — Kmeczkó Mihály és Batta György — darabja szerepel. Dramaturgunk egyik fő feladatának tekinti a hazai fiatal szerzőkkel való együttműködést. Az a tény. hogy dramaturgiánk nem köti magát a drámaírás konvencionális formáihoz. prózaíróink és költőink figyelmét is fölkeltette. Mai színpadunk a kifejezés sokkal változatosabb lehetőségét kínálja, mint bármikor azelőtt. # A sajátos profil kifejezést gyakran olvashattuk, hallhattuk az utóbbi időben. Milyen tartalmat és célt jelent ez tulajdonképpen? — A sajátos, önálló profil kérdését a színház huszonöt év alatt sem volt képes megoldani. a tájolással természetszerűen járó problémák miatt. Színházunk olyan körülmények között kőszínházi küldetésű. amelyekben a kőszínházi lehetőségek nagyon korlátozottak. Tulajdonképpen még Komáromban sincs a kőszínháznak akusztikailag és esztétikailag megfelelő nézőtér, színpadtechnikai eszközök. A vége aztán az, hogy jó színvonalon bemutatott darab vidéken elromlik. Vagyis a néző nem azt kapja, amit vár. Hogy ezt elkerüljük, felül kell vizsgálni szcenikai megoldásainkat, és a rendezésben is számolni kell az áldatlan kultúrházi körülményekkel. Pontosan nem lehet meghatározni annak a színháznak a profilját, amely az említett hibákból, hiányosságokból erényt képes kovácsolni. Főbb vonásaiban igen. Harsány, kifelé forduló játékmódról van szó, melyben majdnem a színészeké a fő szerep. Rendezői eszközökkel csak ritkán lehet érvényesülni a vidéki kul (úrházak színpadain. A pszicholo- gizáló realizmussal, a civil hangvétellel, az ún. „lelkiző színjátszással“ körülményeink között nehéz célt érni. © Színházunk a megérdemeltnél ritkábban kerül reflektorfénybe. Talán ezért is hihetik sokan, hogy két színházunk Kopócs Tibor portréja Konrád Józsefről van, két vezetéssel, különböző gazdasági, művészi és egyéb problémákkal. — Ez gyakran felmerülő kérdés. Elöljáróban annyit, hogy a két társulat egységet alkot; azonos az eszmei irányítás, ugyanakkor próbálunk megfelelően differenciálni különböző szervezési-gazdasági kérdésekben. A Thália naponta megküzd olyan üzemelési, szervezési, gazdasági gondokkal, amelyeket „távirányítással“ ma még nehezen tudunk megoldani. A helyzeten természetesen változtatni kívánunk, mégpedig úgy, hogy a függőviszonyban is megteremtjük a lehetőséget a kassai részleg önállóbb irányításához. A közel jövőben, igazgatóhelyettesi minőségben, egy minden tekintetben alkalmas egyént bíznánk meg a Thália irányításával. Egy személyben lenne felelős — természetesen közvetett úton — a működésért. A komáromi társulat munkája ilyen szempontból megoldottnak tekinthető, persze, a művészeti vezetés hatékonyságát, a sajátos profil kiépítése érdekében tett erőfeszítéseket Komáromban is fokozni kívánjuk. 9 Huszonöt éves fennállásukat Shakespeare-víg játékkal, A windsori via nőkkel köszöntik. És méa mivel? — Nem készülünk nagy pompával, nosztalgiával ünnepelni. Ügy érzem. fejlődésünkben olyan pontra jutottunk, amelyről — a korábbiaknál sokkal tudatosabban — fölmérhetjük a megtett utat. és tudunk foglalkozni azokkal a tervekkel, amelyek előbbre lendíthetik színházunk munkáját. Az előfeltételek, hogy méltóbban dolgozhassunk nemzetiségi kulturális életünknek e fontos területén, részben adottak, részben viszont — nagyobb készséggel és még nagyobb erőfeszítéssel — megteremthetők. Megemlékezésünk jelentőségét abban látom, hogy felelősséggel gondolunk a következő huszonöt évre, illetve lehetőségeink bővítésére. 0 Köszönjük a beszélgetést és sok sikert kívánunk az új évadban. SZIGETI LÁSZLÓ
