Új Szó, 1977. július (30. évfolyam, 179-208. szám)
1977-07-29 / 207. szám, péntek
Az igazság — a művészi kép és szó ereje JEGYZETEK A X. MOSZKVAI NEMZETKÖZI FILMFESZTIVÁLRÓL Az utóbbi években a can- nr i nemzetközi filmfesztiválon különösen uralkodóvá vál- a . a külsőségek, a fesztivál v si'igos helyzetbe került, s a művészet mint olyan, szinte teljesen a háttérbe szorult. Az efféle jelenségek Moszkvában teljesen ismeretlenek. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a seregszemlét a világ első szocialista országában következetesen áthatja a fesztivál jelszava: A filmművészet humanizmusáért, a nemzetek közötti békéért és barátságért; az a gondolat, mely a fesztivál megszületése óta meghatározó eszméjévé vált ennek a nemzetközi találkozónak. Másrészt abból is adódik, hogy a rendező ország, a Szovjetunió film- művészete milyen részt vállal a világ filmművészetében. Míg Franciaország mintha megfeledkezett volna Renoir, Duuivier, Carné, Cayatte művészi hitvallásáról, s a világ válságos helyzetben levő filmművészetében az elüzletiesedett érdekek élére állt, addig a Szovjetunióban a helyzet merőben más. Eizenstein, Puclovkin, Dov- zsenko, Vertov műveit nem muzeális értékként kezelik, s a mai alkotók nem csupán csodálják művészetüket, hanem olyan élő értéknek tekintik, mely nélkülözhetetlen a múlt és a jelen konfrontálása, valamint a filmművészet fejlődése szempontjából. És érthető, hogy a fesztivál egy olyan országban, melynek filmművészete a világ jelentős filmgyártásainak nem csupán partnere, hanem művészi, politikai és társadalmi szempontból komoly vetélytársa is, itt a seregszemle nem kerülhet válságba. Hiszen a moszkvai fesztivál a világ haladó művészeinek fóruma. Ám ennél a megállapításnál Időzzünk el egy kicsit. A kapitalista országok filmgyártásáról kialakult kép — a Moszkvában látottak alapján — ugyanis gondolkodásra késztet. A nyugati országok versenyfilmjei bár a haladás gondolatát juttatták kifejezésre, a monfasizmustól való félelmének, a gyanúsítgatástól való menekülésének, az emberek faji megkülönböztetésének a jelképe. Ezek a gondolatok a filmben azonban burkoltan jutnak kifejezésre a legkülönfélébb műfajokban (western, melodráma, krimi, bölcselkedés formájában), s mindez tudományosfantasztikus keretbe foglalva. Emiatt aztán a film felemás érzelmeket vált ki, ahelyett, hogy gondolkodásra ösztönözne. A kastélyok árnyékában (D. Duval rendezésében) című francia alkotásban a gondolatok ugyan kevésbé rejtettek, az alkotók a valóságot mégis burkolt formában jelenítették meg. Munkájuk édeskés-kesernyés ízű, hatásosan siránkoznak a szociális nyomor miatt, az osztályharcot azonban rendkívül naivan ábrázolják. A haladás és a forradalmi harc megjelenítésében a spanyolok és az olaszok mentek a legmesszebbre. A Hosszú hétvége (J. A. Bardem alkotása) című spanyol film reális képet nyújt a mai Spanyolországról. Jóllehet a rendező nem bírálja nyíltan és élesen az országában kialakult politikai és szociális helyzetet és kiutat sem mutat, nem elemzi az okokat sem, ennek ellenére a meztelen valóságot tárja elénk, nem rejtőzik bonyolult jelképek mögé, hanem világosan felteszi a kérdést: hogyan tovább? Hasonló jót mondhatunk a San Babilla tér 20 órakor (C. Lizza- ni rendezésében) című olasz versenyfilmről is, mely a bűnügyi filmek jellegzetes darabja, s anélkül, hogy az okokat kutatná, mégis megmutatja az éledező fasizmus arculatát, és nyíltan felteszi a kérdést: emberek, ti megfeledkeztetek, ti nem féltek? Az említett filmek legtöbbjének forgatókönyvét maguk a rendezők írták. Az alkotások művészi szempontból talán ezért is szinte tökéletesek. A mesterségbeli tudás több más versenyfilmre is jellemző. Említést érdemel A kiráh/i vadáJelenet a iesztivál első fődíjával jutalmazott versenyíilmből, Az ötödik pecsétből. Az alkotást Sánta Ferenc regényéből Fábri Zoltán írta és rendezte. A képen: Öze Lajos, az egyik főszereplő danivaló azonban rejtett formában jelentkezett s jóllehet a filmek vonzó műfajokban, hatásosan dolgozták fel a témát, ám kommerciálisán. Nem, ezt nem hányhatjuk az alkotók szemére, hiszen ez a kapitalista országokban uralkodó politikai helyzet ékes bizonyítéka; az osztályharc ugyanis nemcsak a politikai-társadalmi, hanem a művészi haladás elfojtásának formáját öltötte, ez pedig az alkotókat arra készteti, hogy számítőak legyenek s bizonyos értelemben taktikához folyamodjanak. A fesztiválon kivétel volt csupán a dán versenyfilm — Egy ország Nyugaton (P. Wotkins rendezése) —, mely nyíltan szállt síkra a fegyverkezés ellen és tiltakozott Dánia NATO-tagsága miatt. Az amerikai versenyfilm, a Logan menekülése (M. Anderson munkája) nem más, mint a szabadság utáni vágy metaforája; az amerikai átlagember szabadság utáni vágyának, a szat (Mrinal Szén munkája) című indiai film, mely egy klasszikus indiai regény motívumaira épül, az alkotóknak a múltban játszódó cselekményt azonban remekül sikerült időszerűvé tenniük, s filmjük ezáltal az országban levő osztály- és szociális különbségek éles kritikájává vált. Hasonló kicsengésű a Zsákutca című iráni és a Lelkileg beteg asszonyok című argentin film is. Vonzó, s művészi szempontból érdekes alkotással jött a fesztiválra Algéria, az Omar című filmmel, és Peru is, A kondorkeselyűk születése című alkotással, mely a munkások és a parasztok egységes forradalmi harcának szükségeáségét juttatja kifejezésre — rendkívül filmszerűen. A világ filmművészetében dominálnak a szerzői filmek; ez a tendencia azonban nem újkeletű, hiszen a filmtörténetben a legjobb filmek Ily módon születtek. Ezzel nem akarjuk azt állítani, hogy a forgatókönyvíró és a rendező közös munkája nem eredményezhet jó filmet, vagy pedig, hogy minden szerzői film tökéletes. A fesztivál fődíjával kitüntetett versenyfilm. Az ötödik pecsét, Fábri Zoltán munkája, a fesztiválon nagy visszhangot keltett. A magyar filmet sokan nagy rokonszenvvel, egyesek fenntartásokkal fogadták. Tény, hogy a magyar versenyfilm szakmai szempontból tökéletes, a rendező — véleményem szerint — azonban mintha arányt tévesztett volna. A film mondanivalója, fasisztaellenes kicsengése teljesen egyértelmű, az alkotást azonban nehézkessé teszi a túlbonyolított filozófia. A bolgár versenyfilmnek bizonyára a javára vált volna, ha Binka Zseljazkova, a rendkívül ötletes és jó megfigyelé- sű rendezőnő részt vett volna a forgatókönyv írásában. Ennek hiányában Úszómedence című munkájában megbillent az egyensúly a tartalom és a forma között, s a napjainkban játszódó cselekmény rendkívül erőltetetté és mesterkéltté vált. Térjünk vissza azonban fentebbi megállapításunkhoz, miszerint a filmművészet nem kerülhet válságba egy olyan országban, melynek filmgyártása világviszonylatban is élenjáró szerepet tölt be. Állításunk a moszkvai fesztiválon ismételten bebizonyosodott. Nem érdektelen, hogy a szovjet filmek rendezői vagy szerzői vagy társszerzői a forgatókönyvnek, tehát a szovjet filmművészet legjobb hagyományait fejlesztették tovább. Az Éjszaka Chile felett című alkotás a chilei Sebastian Alarkon és a szovjet Szergej Muhin közös munkája, A forradalmi összetartás jelképe és a fasiszta terror elleni tiltakozás gondolata művészi szinten jut kifejezésre a műben. Az alkotók nem csupán az események ábrázolására törekedtek, hanem mondanivalójuk üzenet, s egyben figyelmeztetés is az egész világnak. Jóllehet az említett filmek összhangban voltak a fesztivál jelszavával és tökéletesen megfeleltek Helsinki szellemének, a seregszemle eszméjét mégis a legjobban a Mimino (Sólyom) című szovjet-grúz vígjáték közelítette meg. Georgij Danyeli- ja egy grúz repülő történetét elmesélve, az embert a maga teljességében állítja elénk: látjuk őt nevetni, könnyezni, elénk tárul valódi humanitása, emberszeretete, segítőkészsége. A film hőse — aki Tbiliszi és egy isten háta mögötti grúz falu között helikopteren közlekedik — a pozitív hősök fajtájából való, ennek ellenére semmi sem idegen tőle, ami emberi: dühös és szenvedélyes, nagy nemzetközi járatokon szeretne repülni, igazságos felháborodása miatt még a bíróság büntetőtanácsa elé is kerül, kálváriája azonban emberileg érthető és elfogadható. A film kiélezett vígjátéki helyzetekben mutatja be a sznobizmust, a kispolgári mentalitást, a hamis karrierizmust, megmutatja azonban a népek, a nemzetek közötti őszinte barátságot, az emberek közötti igaz kapcsolatokat is. A film költőisége lenyűgöző, s az alkotás Georgij Danyelija eddigi legjobb munkája. A rendező korábbi filmjeit, így például a Szerjozska, a Moszkvában járok, a Ne szomorkodj, az Áfonya, a vagány című alkotásait a mi közönségünk is láthatta. A fesztivál — szerintem — legjobb filmje azt példázza, hogy a nemzetek közötti béke és barátság céljait csakis őszinte, művészi szempontból igaz képpel és szóval lehet támogatni, s hogy a művészet leghatékonyabb fegyvere változatlanul a leplezetlen, nyílt igazság. EVA TRANČÍKOVÄ Színpadon és katedrán Imrich Godin hetvenéves Jelentős évforduló a hetv- nedik születésnap: alkalom .1 művészi pályafutás és életmu értékelésére, méltatására, lm rich Godin érdemes művész operaénekes és pedagógus a közelmúltban töltötte be éle tének hetvenedik évét. A vráblei származású fiatal embert először nem az éneke si pálya vonzotta. Érettségi után elvégezte Debrecenben a Közgazdasági Egyetemet és Kolozsvárott a Mezőgazdasági Főiskolát. Tanulmányai befejn zése után Bécsbe került, ahol szállásadója felfigyelt szép énekhangjára és bemutatta a bécsi konzervatórium tanárainak. Tanulmányainak búcsút mondva Imrich Godin ezután minden idejét az éneklésnek szentelte. Kisebb kerülővel zenei pályára lépett; először Bécsben, majd Párizsban. Berlinben és Prágában tanult. A bécsi Opera pályázati felhívására 1935-ben jelentkezett, itt huszonkilenc tenorista közül Imrich Godinra esett a választás és ötéves szerződést kínáltak fel neki. Énekesi pályája ekkor kezdett töretlenül felfelé ívelni. Európa-szerte felfigyeltek adottságaira, neve a leghíresebb operaszínpadok plakátjain szerepelt. Arturo Toscanini, a világhírű olasz karmester is megismerte kvalitásait s magával akarta vinni az Egyesült Államokba, de a művész Bécsben maradt. Itt a klasszikus operairodalom hőseit jelenítette meg és jelentős előadója volt az olasz operák tenorszerepeinek is. Vendégszerepeit Párizsban, Milánóban, Rómában, Münchenben, Amszterdamban, Genfben, Berlinben és Európa csak nem összes nagyvárosában. Partnerei az operatörténelem legjobbjai: Svéd Sándor, Lotte Lehmann, Elistabeth Schumann, Elisabeth Reth- berg, Németh Mária, Dusolina Gianini voltak. A világ legkiválóbb karmestereinek, Bruno Walternuk, iluns Knapperst- buschnak, Klemens Krausnak, Arturo Toscanininek, Felix Weingartnernek, Carl Böhm- nek a vezénylése alatt énekelt. A második világháború évei nem kedveztek művészi pályafutásának. Imrich Godin elvesztette kapcsolatát a római Stracciari professzorral s egy időre visszavonult az énekléstől. Felszabadulásunk után Košicében énektanítással foglalkozott, majd 1953-ban kinevezték a bratislavai Zeneművészeti Főiskola magántanárává. Azóta jóformán minden szabad idejét diákjainak szenteli, önzetlenül adja át gazdag énekesi tapasztalatait és tudását a kezdőknek. A mai szlovák operaművészet legjelesebb képviselői közül nála tanult énekelni Andrej Kucharský, (uraj Hrubant, Juraj Oniščen- ko, Vojtech Schrenkel és Imrich Jakubek. Pedagógiai tapasztalatait írásban is összegyűjtötte, Hangképzés című könyvében, melyet Michal Palovčíkkal közösen adott ki. Ebben a művében a gyermekhang fejlesztésével és a felnőttek hangképzésének kérdéseivel foglalkozik. Imrich Godin érdemei elismeréséül 1970-ben érdemes művész címet kapott. SCHLOSSER KLÁRA Századunkkal együtt léiegz® művészet A XX. századi cseh festészet és szobrászat tárlata Bratislavában A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulóját köszönti a prágai Városi Galéria vendégkiállítása. Ebben a képtárban 14 éve folyik a tervezett gyűjtés. Tavaly az Övá- rosházán állították ki az 1970— 1975 között vásárolt műveket. A prágai és a bratislavai városi képtárak közötti szoros kapcsolatnak köszönhetők a kölcsönös bemutatók, amelyeken az utóbbi esztendőkben a gyűjteményeiket gazdagító müveket teszik közszemlére. Amint végigtekintünk a tárlaton, rögtön megmarad a sokszínű konkrét élményanyag. A festők és a szobrászok többsége érdeklődéssel kutatja a valóságot, s hivatástudattal vall az emberről, a világról, az életről. A kor tanúi közül is kiemelkedik Emil Filla. Ezúttal az életművét kiteljesítő, a kubista szellemű Asztali csendéletet és a Két asszonyt láthatjuk, valamint az érzékletes, bronzba formált Férfifejet. Pravoslav Kötik olajképei a húszas-harmincas évek szociális tartalmú munkái. A Hova alakjai fájdalmasan töprengők, tanácstalanok. Vincent Rabas alvó színű Koratavaszán a központi alak búbánatos vonásai elkínzottnak tűnnek. A harmincas évek festészetét Alois Waschsmann szilárdan épített tompa tónusú vázás csendélete és a cseh születésű, Párizsban élő Toyen képviselik, ök a cseh piktúra imaginárius vonalához tartoznak. Toyen a Ködben alkotásán váratlan ritmusokat teremt. Vincent Beneš művén a víz, az ég, a fény és a szín harmonikusan összetalálkoznak. Václav Spála szélés ecsethúzásokkal, nagy foltokban rögzíti Piakának bús völgyét. Az embereket magával sodró irtózatos háború fojtó légkörében a 42-es csoport kis képeket vet vászonra vagy farostlemezre. František Hudeček tragikusan sötét Kéménye fenyegetően magasodik a levegőbe. Jan Smetana konstruktív renddel épített munkája a gyárak füstös, nyomasztó környezetét érzékelteti. Jaroslav Paur is belekóstolt a kubizmus- ba: vörösen izzik Két városa. A Fasizmus légkör és fényjelenségek nélküli síkjába egy mértanilag szerkesztett nőalak riadtan nézi a deszkapalánk alatt álló szuronyos őrt. Alois Fišárek, Josef Kilián a tájjal folytat párbeszédet. Vilém Nowak Dél-csehországi halastaván napsugaras fényérzékenysége ragyog. František Jiroudek kék-zöld szimfóniát intonál a Táj folyóval képén. A felszabadulás előtti időszak gyötrelmeinek és súlyos áldozatainak emlékét őrzi és kiáltja világgá Václav Mencik vaskos és komor színű Prágai barikádja, melyben robbanó erő feszül. A szobrok közül említsük meg /an Bauch feketére pácolt, fából faragott, életteli ki- fejezésű Anyaságát. B'retislav Benda bronzban allegorikusán testesíti meg a Béke győzelmét. Jan Kodét sima vonalú nőalakja a ma életérzéséből fakad. Antonín Lhoták szerpentinből faragott asszonyfigurája, a Mezőn, a valóság vaskos ízeit érezteti. Jirí Prádler kis méretű szobra Julius Fučík nemes, határozott vonalú alakjára utal. Rudolf Svoboda kisplasztikája a valósághoz közelhajolva, életunt, megtört öregapót jellemez. Janus Stursa Eduard Voján arcmásához készített át- szellemített vázlatot. Jindrich Wielgus érzékeny kézzel, szívvel az Anyát szólaltatja meg árnyalt fadomborművén. bArkány jenöné úfiňó 1977. VII. 29.
