Új Szó, 1977. július (30. évfolyam, 179-208. szám)

1977-07-04 / 182. szám, hétfő

Dodo Lietovec felvétele A térkép szerint mindjárt megérkezünk — mond la Klieber. A kocsi áthaladt uz út felett összehajtó nyeseilen pa- ratölgyek képezte árnyas a)ag- úton, széles vtzesárkok között közeledtek egy helység felé. — Mielőtt a kompra hajtunk, tan­kolni szeretnék. Hátha a szi­geten nincs benzin. — Olyan világos lett egyszer­re — válaszolta Klieber anyja. — S mégis minden olyan elmo­sódott, a körvonala kingadoz- nak, vagy a szememmel lenne valami? — Ez gyakran megtörténik, amikor az ember a tengerpart­ra ér. Vízpárán síit át a nap. — Tudom, fiam. Apa a leve­leiben minderről megemléke­zett. Mindig szeretett volna ten­gerparton élni, mindig mondom ts magamnak, milyen |ó, hogy legalább néhány esztendeig megtehette. — Ogy Is van, anya —* mond­ta Kleiber. A benzinkút melletti ház fa­lán ugyanolyan sárgás színű tábla, amilyet mindenütt, ahol áthaladtak, városokban és fal­vakban észrevehettek. Míg egy öreg asszony öntötte a benzint a tartályba, Klieber odament és elolvasta a táblára vésett szö­veget. — Miféle táblák ezek? — ér­deklődött az anya, miután el­indultak. — Emléktáblák. Az itt elesett franciákért. Vagy akiket itt vé­gezek ki. — Bizonyára helyes szokás *— jegyezte meg anya. — Bizonyára. Ni, valóban itt a tenger. És jön a komp is. Szerencsénk van. A tengerbe nyúló beton rám­pára hajtottak. Kiszálltak a ko­csiból, mert várniuk kellett. Az apály éppen elvonta a vizet a rámpa elől; a csillogó iszapban ltt-ott tompán üveges, haldokló medúzák feküdtek. — Sose hittem volna, hogy a sziget ilyen közel legyen a szá­razföldhöz. Anya lábujjhegyre állt és el­nézte a széles, enyhe íveiésű, sötét fenyvessel borított szige­tecskét. — Erről apa sohasem Irt. Mindig úgy képzeltem, hogy a tenger közepén fekszik, mint egy teljesen elhagyatott erő­dítmény. — így is elhagyatott volt. — Klieber bosszankodott, hogy hangja rekedtre változott, —• Amellett megtévesztő a fény. Éppen elég messze van. — Mindenesetre nemsokára ott leszünk — mondta anya elégedetten. Miután a kocsit a kompra he­lyezték, anya hátradőlt és be- húnyta a szemét. Klieber ki­szállt és felmászott a felső fe­délzetre, Egy lendülettel a komp elvált a rámpától. Klie­ber letilt egy padra, szemben három apácával. A szigetről már házak és fehér homoksá- vok látszottak, de Kliebernek ez is érdektelennek tűnt, mint minden sziget. Vadonatúj, recsegő, keskeny öves trencskóban kövérkés fér­fi jött fel a lépcsőkön. — Na, kedves honfitárs? Klieber kényszoredetten mo­solygott. — Ugyanis lőttam a kocsiját >— nem találja? — Nem. «** Ttö « környéken még csak kevés német látható. Itt túl akar üdülni? — Esetleg — mondta Klie­ber, miközben lekukucskált, de az anya ugyanabban a helyzet­ben ült, mint azelőtt. — Csak egész nyugodtan. Na­gyon ajánlhatom a szigetet — feltéve, ha még olyan, mint ez­előtt tizenhét évvel. És kedves nép lakja, igazán nagyon ren­des emberek, nem olyanok, mint sok más francia. — Ün Itt volt a háború alatt? — kérdezte Klieber kelletle­nül. — Két évig. Azóta nem. Most sem jövök azzal a hantás trük­kel, mint egyesek, „régi harcos meglátogatja a csatateret", nem. én egyszerűen érzelmi alapon utazom ide, mert akko­CHRISTIAN FÉR BER riban itt egész jól telt. Még egyszer viszontlátom a kis­lányt, satöbbi... — Ja, úgy — szólt Klieber —, itt tartózkoodtt egész végig? — Germaine-nek hívták a lányt, találó, nem igaz? A fele­ségem nem tud semmiről, de a feleségem nem olyan — régi emlékek, ugyebár. Megérti. Nem, már negyvenháromban el­mentem innen. Sajnos. Ugyanis itt nem volt csatatér. — Nem? — Egyáltalán nem. Akkori­ban nagy feltűnést keltett, de hát akkor ön még bizonyára túl fiatal volt. — Tizennégy éves. — Na pláne. Nem, a szigetla­kok igazán hálásak lehetnek. A parancsnok egyetlen puskalö­vés nélkül kapitulált/ Az újság is hozta nagy betűvel szedve. Árulás, büntetőjogi felelősség, ilyesmiket írtak. Amilyen volt, nem is tételeztem volna fel az öregről ennyi keménységet... — ön ismerte? — Hogy ismertem? Túlzás, fiatalember. Káplár voltam, ö pedig igazi fejes katona, jólle­het tartalékos. És persze ilyen embereknek néha felmondja az idegrendszere a szolgálatot. Hi­szen mindnyájan emberek va­gyunk. S a szigetnek van vala­mi puhító hatása — azért is akartam megint eljönni... — Nemsokára megérkezünk — Klieber felállt —, kellemes szórakozást kívánok. — Másszék fel a nyugati csú­cson a világítótoronyba — szólt utána az útitárs —, én mondom Önnek, csodálatos a kilátás! A szigeten sűrű sötétzöld fe­nyőfák szegélyezték a keskeny utat. — Éppen olyan, ahogy el­képzeltem — szólt anya. — Apa rendkívül precízen írt le min­dent a leveleiben. Most követ­kezik a fehér tornyos ház, és mögötte balra van a homokút. Igazán gyönyörű sétaterep, apa minden este végigjárta. — Tudom — felelte Klieber —, de azóta kiaszfaltozták a homokutat. — Kanyarodott és lassabban hajtott. — Gondolatban e«t a?, utat mór oly régóta nem tettem meg mónflte Efiys, ~ De mftgís minden részletét ismerem. Természetesen ez azért van, mert a börtönben apa leveleit naponta elolvastam és mindent elképzeltem, sokkal pontosab­ban, mint amikor megérkeztek, felbontottam s először olvastam el őket. Már akkor olyan pon­tosan kellett volna válaszolnom és megfelelően ... — Apa ezt sosem várta el — mondta Klieber —, ő volt a le­vélíró a családban. És te, ami­kor megérkeztek a levelek, nemcsak elolvastad őket, ha­nem fel Is olvastad. — De neon eléggé alapo­san — állapította meg anya. Klieber felemelte a lábát a gázpedálról. — Itt a ház. Minden talál, most 1« vetndéglő és be is le­het menhi. Meglehetősen drága helynek látszik. A kertben foglaltak helyet, az asztalka korhadozó fakózöld cserje mellett állott. A kiszol­gáló lány — fehér szalaggal a hajában — kávét hozott és kan- csóban forró tejet. Ittak és hallgattak. — Nehéz lesz elkezdeni — mondta Klieber egy idő múlva. — Ha tudnék franciául, meg­találnám a módját — válaszol­ta anya. Nyitott gallérú sárga ingben, kövér, ősz hajú, nagy orrú fér­fi kószált a kertben. A kevés foglalt asztalnál megállt és be­szélgetett a vendégekkel. — Ez Cremier, a tulaj — mondta anya. — Alig változha­tott, jól felismerhető, nem gon­dolod? Klieber nem válaszolt. Anya letört a bokorról egy ágacskát, ujjai közt szétmorzsolta a bőr­szerű levelet és megszagolta. Közben állandóan szemmel tar­totta Cremier-t. A tulaj pedig húzta az időt. Kedélyesen csevegett, és úgy tűnt, Kliéberék asztalát el akar­ja hanyagolni, és bemegy a ház­ba. De hirtelen visszafordult és közeledett. Mosolygott. Meg­kérdezte, kívánságuk szerint szolgálták-e ki őket. Klieber megköszönie az ér­deklődést és kifejezte megelé­gedésüket. — A mimózabokor mellett kü­lönösen kellemes — fűzte anya hozzá. Gremier kérdően nézett Klie- berre. Klieber lefordította fran­ciára. Cremier enyhén meghajolt. — Madame szakértő — mondta —, kevés vendég isme­ri fel, hogy ezek a mimózák, most júliusban ugyebár, nem virágzanak, közönséges cserjé­nek tűnnek. Klieber tolmácsolt. — Novemberben azonban: egész sárga falvonulat —* mondta anya. Ogy hangzott, akár egy idézet. Klieber nem akarta fordítani, de a tulaj tompa kék szemével oly fürké­szően nézett, hogy végül Is megtette. — ön kitűnően beszél fran­ciául — szólt erre Cremier, és látszott rajta, nem tudja mire vélni a dolgot. — Köszönöm — és Klieber zavartan mosolygott. — Korán kezdtem tanulni. És természe­tesen ma Németországban mindannyian igyekszünk ... — Öl — mondta Cremier és közben nem Klieberre, hanem anyára nézett. — Nekünk nincs semmi kifogásunk a németek ellen, vagy ha úgy akarják, már nincs. Most más időket élünk ugye, a múlt, az el­múlt ... — No, persze — Klieber ösz- szeszedte magát, igyekezett hal­kan beszélni —, de hát úgy tu­dom, a sziget a múltban sem sokat panaszkodhatott. — Mindenütt volt háború — felelte Cremier és elnézett Klieberék feje fölött —-, meg katonák, és minden, ami ezzel együtt jár. — Természetes, nem Is így értettem. De úgy hallottam, itt nem harcoltak. A parancsnok egyszerűen megadta magát és megkímélte a szigetet a hábo­rútól. — Ha ön ezt úgy gondolja ... — Cremier lassan lehajtotta a fejét. — Ogy gondolom — mondta Klieber —, de hát nem így tör­tént? — A parancsnok nem volt hülye — válaszolta Cremier. — Miről beszélgettek? — kérdezte anya. — A sziget átadásáról — vá­laszolta Klieber. — Monsieur Cremier azt mondja, itt min­denkinek pontosan tudnia kel­lett, milyen bőtran és emberien cselekedett a parancsnok. — Mit tehetett volna? — kér­dezte Cremier. — A szövetsége­sek a szárazföldön előrenyo­multak, a keleti csúcsnál a Maquis már meg volt szervez­ve, a józan ész eet diktálta, nem igaz? Klieber megint anyjához for­dult. — Azt magyarázza, hogy a parancsnok kellő pillanatbn he­lyesen cselekedett, mert szeret­te az itteni lakosságot. — Igen — szólt anya. — És azt is mondja, hogy itt gyakran beszélnek erről. — A parancsnok okos ember volt — folytatta Cremier —, francia—angol szakos tanár ugyebár, nem átlagnémet — bo­csássa meg. De hát amint mon­dom, ez mind a múlté és ré- ges-régen feledé'sbe merült. Hagyjuk... — Azt mondja Monsieur Cre­mier, a lakosság mindig tisztel­te a parancsnokot, mindany- nyian tudták, nem átlagember. Tisztában volt azzal, mit tesz, és annak ellenére mégis meg­tette ... — Igen — mondta anya —, éppen október vége volt, né­hány mimóza bizonyára már vi­rágzott. — Meg tetszik engedni, hogy kellemes itt-tartózkodást kíván­jak? — Cremier mosolygott, btcentett és megfordulva elin­dult. — Köszönöm szépen — vála­szolta Klieber. Az anya Cremier után né­zett. —■ Talán mégis nekem kel­lett volna beszélnem vele. Egy­szer apa azt írta, Cremier égés* jól tud németül, csak nem akarja elárulni. De ma már ez mégis megváltozott. — Azt írta? — szólt Klieber. Ezt elfelejtettem. — Szép volt itt, fiam, na­gyon szép, és helyes, hogy el­jöttünk. De most már indul­junk; nagyon kifáraszt. — Természetes — válaszolta Klieber. — A tengeri levegő. Az anya még leszakított egy ágat a mimózabokorról és kézi­táskájába tette. — Tudod, fiam, most már annyira nyomasztó, hogy nem tudom, miképpen halt meg és hogy nem találtuk meg a sírját. — Megyek és fizetek —> mondta Klieber rövid idő után. PÁVAI MIHÁLY fordítása ANDREJ PLÁVKA Monda Áthágtam hét ormon, lábam vascsizmában,' oda húzott sorsom, hol az üvegvár van, öperencián túl élet vize forrott, de abban a várban rút boszorkány trónolt. Nehéz szolgálatba szeretnék szegődni, tizenhárom ajtó rejtelmét felfödni. Tizenkét csúf ajtó ex a felhős élet. a tizenharmadik felforralja véred. Tizenharmadik, te, titkod fedd fel végre, vascsizmám, életem lerakóm elédbe. Hét csúcsot megmásztam, nem bírok már járni, zsiványok szállásán meddig kell még várni? Hej, te átkozott hegy, rejtelmes üvegvár, sehol sincs már ösvény, nem jutok el hozzád. Dénes György fordítása Könözsi István felvétele 1977 VI I. 4 JÚLIUSI MIMÓZÁK

Next

/
Thumbnails
Contents