Új Szó, 1977. július (30. évfolyam, 179-208. szám)
1977-07-25 / 203. szám, hétfő
k j örökké bizonytalan müvészsors — ma itt van az ember, holnap már ott — egyik nap nagy szakállú festőt vetett a grmecsi falvakba. Micsoda táj, egyszerre meghitt és vad, tele váratlan meglepetéssel! Néha kedved támad, hogyha kalapod (ha van egyáltalán) félrecsapjad, és dalolni kezdj, ha tudsz; máskor meg olyan kutyául érzed magad, hogy a legszívesebben köpnél az egészre és visszafordulnál, bár valójában nemigen tudod hogy hová, mert — úgy tetszik — mindenütt alaposan megkeverted a dolgokat, ahová csak betetted a lábad. A bozótban megbújó csapáson, mely nem volt se út, se ösvény, lépked hát a szegény művész, s csak az ördög tudja, ml várja az első kanyar mögött: zöld fák közt rejtőző muzulmán tanya házai, avagy a viharoktól és a láthatatlan folyó zúgásától visszhangzó, árnyékos szurdok vagy talán néhány ténfergő ló, és csodálkozva merednek a jövevényre: nem farkas e véletlenül? Egyik nap valamelyik hegygerinc mögött végre ünnepélyesen fölvillant előtte a kék Una, a grmecsi föld határfolyója, amott meg a másik oldalon —ó, leremtőm! —, ott is emberek élnek tán, s van elég hely az ég alatt. Branko Copic: Ikon lóval Lemenjünk hát? Valami oda vonz, de hogyan felejted el mindazt, amit a grmecsi falvakban hagytál magad mögött? Num könnyű hátat fordítani ennek a gazdag vidéknek, melyet megannyi szenttel, tulajdon gyerekeddel népesítettél be. (ó fizetségért hosszú hónapokon át festette a parasztoknak az Istennek kedves szenteket és mártírokat. A leggyakrabban szent Nikolát, minden vándor — ő maga is az volt — védszentjét. Többnyire saját hasonlatosságára festette. Nikolán kívül még nagyon kapós volt szent Jován, Mihály arkangyal, a Szentháromság, Kozmán és Damjan, a bölcs doktorok és farkasok ellen segítő ősi, titokzatos szentek, nyájak gyámolítói, igen gyanús eredetűek, de a falusi ember számára nagyon hasznosak. Az asszonyok ezzel szemben a leggyakrabban a szent Szüzet rendelték meg a Kisdeddel, meg szent Pelkát, és a művész a jámbor ikonokon szelíd galambokat örökített meg, nagy mellű és széles csípőjű grmecsi pásztorlányt, aki alig ludja kinyögni, hogyan hívják az apját meg az anyját, ha meg Todor bátyó felől kérdezik, akkor végképp belezavarodik. — Todor?... Eh, nem tudom, hogyan is hívják. A sok bajjal küszködő falusi ügyfelei legnagyobb örömére, a nagy szakállú bűnös a festményein nagyvonalúan eltekintett az egyházi kánonoktól. így többek közt a farkas ellen segítő szent kezébe kereszt helyett vadászpuskát vagy karabélyt nyomott. A hitnek nem árt, gondolta, a vevőre meg jó hatással van: bizonyára segít, ha fül van fegyverkezve. Ha a farkas nem is fél a kereszttől — mondta —, puskától bizonyára megijed. Nem volt könnyű dolga, ha valaki szent Djurdje ikonját rendelte meg nála, a betyárok patrónu- sáét. Meg kellett festenie a lovat meg a lovast, ez pedig pokolian nehéz és hosszadalmas munka. Más szentek rendszerint ájtatosan állnak ott, ég felé szegezett pillantással, ez a harcias Djurdje pedig nemcsak a lovat ijeszti halálra, hanem ráadásul mind a két kezével fogja a lándzsát, és átdöfi vele a sárkány hátát. Már csak az hiányzik, hogy fiákeres szentet festessenek vele. Ilyen idők járják, minden megeshet. Ekként faluról falura vándorolt a nagy szakállú festő, néha megállt a legelő mellett, elővette vázlatfüzetét, és ecsetvégre kapott egy lovat. * Mai szerb elbeszélő Dód© Uelavec felvétel® — Nem egészen olyan, mint Djurdje derese, de hát ingyen modell-lónak ne nézd a fogát — dtiny- nyögte magában, kritikus szemmel nézegetve a derék grmecsi gebét. Egyik évben szent Mihály, vagyis házunk patró- nusának napján vendégeink közt volt a nagy szakállú festő, Petrák, a szíjgyártó meg nagyapám rokona, Száva, valaha híres tolvaj. A gyereksereg legnagyobb ürmére harmadnap is ott maradtak, mikor az egész vendégsereg már szétoszlott. Nekünk paradicsomi életünk volt: senki sem bántott, csak ültünk és bámultuk, ha a különös vándor megszólalt, a hang meg a szukái Iából tört elő, aztán minduntalan kávét főztek, így hát bőven volt alkalom, hogy cukrot csenjünk, iskolát kerüljünk, nem mindennap akad ilyen vendég. Aznap délután a festő, mintha csak bosszantani akarna, csak azért is józan maradt, fogta a rajztömbjét, s lassú léptekkel elindult az istálló felé, letelepedett a felfordított teknőre, és rajzolni kezdett. Elrohantunk, hogy előkerítsük öregapámat. — Üregapám, öregapám, a szakállas rajzol! — Hol rajzol? — ocsúdott föl öregapám, és a vendégszoba felé pislantott. — Amott, az istálló előtt. — Az istálló előtt? — öregapám a szemét me- resztgette. — Miért épp ott? Mit lehet ott rajzolni? — Pedig ott van. A leknőn ül és rajzol — mondta a tolvaj Száva. — Alighanem valami szentet. Öregapám kővé meredt az udvar közepén. — Száva fiam, ezek a gyerekek buták, de le nem vagy az. Hogyan lehetne szentet rajzolni az istálló előtt a teknőn? Üregapám bizonytalanul feszengett: már hogy szabadna ilyen áj latos munkát kilesni, mint a szent ikonok festését! Olyan ez, mintha a mise alatt az oltárt bámulnád, hogy meglásd, mit csinál a pap. — Hm, mit mondasz erre, Petrák? Petrák, térdén a kicsatolt hevederrel, a szeme sarkából nézett a házigazdára, és nyugodt hangon azt javasolta: — Menj oda, komám, nézd meg már! Mire vársz? Üregapám megtörülte az orrát, megigazította a bekecsét, s oldalvást, mintha az udvar túlságosan keskeny volna neki, elindult az istálló felé. Néhány méterre a festő előtt megtorpant, és a torkát köszörülte. — Gyere ide, öreg, gyere csak közelebb — invitálta a nagyszakállú anélkül, hogy abbahagyta volna a munkát. Üregapám még egy lépést vagy kettőt tett feléje, belenézett a rajzba, hirtelen elváltozott az arca, és rekedlen bökte ki: — Mit csinálsz te itt? — Lovat rajzolok, nem látod? — Lovat-e? — Azt hát. Miért, tán nem hasonlít rá? Üregapám ránézett a mi öreg csendes kancánkra, a Mimára, mely ott legelészett az istálló körül és csalódottan mondta: — De hisz oz kanca. — Ló vagy kanca, mindegy az. — Már hogy lenne mindegy? — Mi esett beléd, üreg? — csodálkozott a nagyszakállú, és ránézett üregapámra. — Mi esett belém? — ismételte el az üregember, és igyekezett erőt venni magán. — Te lennél az, aki a szenteket festi?— Én e. Miért? — És ugyanezzel a kezeddel fested a lovakat? — Azzal hát. — Hogy lehet ez? — Egyszerűen, üreg. Mi különös van ebben? Szávának, ennek a ravasz fickónak sikerült közben észrevétlenül odalopakodnia. Mögütte feltűnt Petrák. — Te nekünk ikonokat, a mi szentjeinket fested, most meg azon kaptalak az istálló előtt, hogy lovakat festesz — kesergett üregpám. — Ez istenkáromlás — nevette el magát Száva. — Gyalázat és istenkáromlás. Ne adj isten, hogy tudomást szerezzen róla a podkalinjai hodzsa, az az eretnekfajzat, micsoda szégyen lenne, nem mernénk többé a vásáron mutatkozni. . A nagyszakállú elnevette magát. — Ezt komolyan mondod? — Miért, hát hogyan mondanám? Boldogtalan anya, aki a világra hozott, Illik-e egy művész kezét bemocskolni azzal, hogy állatot rajzol, üreg kancákat? Ö, én istenem! Aki annyi szentet, annyi ik-nt festett, most nekilát a lovaknak! Petrák, a szíjgyártó, aki élt-halt mindenért, ami összefüggött a lovakkal, váratlanul odalépett a festőhöz. — Az istenre kérlek, komám, ideadnád nekem ezt a képet? — Legyen, a tiéd. — Minek ez neked? — kérdezte öregapám gyanakvón. — Csak úgy kedvem szottyant rá. — Egy ikonra lóval? — Nevezd, aminek akarod. De nekem tetszik. Oda nézz! Olyan, mintha élne, mintha rögtün fülnyerítene. Üregapám elhúzódott a képtől, amit Petrák az orra alá tatott. — Ezzel többé nem léped át az én házam küszöbét, keress magadnak más szállást. — No jól van, Rado, jól van. Most már a nagyszakállú is úgy érezte, hogy közbelépjen: — Ide figyelj, öreg, én csak vázlatokat készítek, hogy meg tudjam rajzolni szent Djurdjét lovon. Szent Djurdjét, érted? Öregapám most igazán kővé meredt. — Szent Djurdjét egy kancán? Az én sánta Mi- mámon? Ilyet még az istentelen törökük se tesznek! Bizonyára keresnének egy jobb lovat, hisz régi lovasnép. Üregapám kürülnézett, mintha segítséget keresne, és mikor nem lelte,.elhallgatott, felhorkant és sietve, szó nélkül távozott. Attól a naptól kezdve üregapám ferde szemmel nézett a mi üreg kancánkra. Ok nélkül rákiáltott, mindig útjában volt, és mikor Nidžo bátyám a védelmébe vette, az üreg dühösen ráförmedt: — Ismerem én a szent fajtáját. Vigyázzon rá Petrák, úgyis Jóhitre tért át. A táskájában ikont hord lóval, hogy nem szégyelli magát egy ilyen öreg ember! GJMES KOM AN A fordítása Rácz Olivér Igézet Alkonyi ködben álmodó rétek; nyugvóra tértek a százszorszépek. Már csak a vágyó szív dobogása lüktet a meghitt, otthoni tájba! Alszik a kosbor, menta, csarab; ne habozz, válassz: menj vagy maradj. Bajor Andor Nem úszó úszóbajnok menióköriilményei — Uram — kérdezte egy deci tömény után Csataki — tudja-e, ki voll az 1940-es olimpia úszóbajnoka? Töprengtem egy darabig, csak fáradsággal idéztem ' fül a hajdani sporteredményeket. — 1940-ben nem is volt olimpia — mondtam bizonytalanul —, akkor háború volt, ejtőernyősök ugrottak, gyalogosok futottak, mesterlövészek vetlek részt a nem egészen tisztességes versenyen. Csataki újabb decit rendelt, aztán titokzatosan tovább érdeklődött. — De ki lett volna az úszóbajnok 100 és 3000 méteren, ha világhábor úhelyett olimpia van? — Senki se lehetett — feleltem —, ha nem volt világszintű verseny, nem lehetett senki sem bajnok. Minden feltételes eredmény: kétséges. Csataki gúnyosan nevetett, reszketett veresbe játszó orra, eltorzult arcán láthatóbbak lettek a lila színű erek. —■ Én lettem volna — jegyezte meg félig büszkén, félig keserűen. ...Tudnivaló, hogy italmérésekben találkozhatunk a feltételes költőkkel, a tudomány által cserbenhagyott tudósokkal, sorsüldözött .festőkkel. Akik a körülmények miatt el nem készült műveiket az alkohol hatására krajcáros szavakra váltják. Csataki kacagott. — Én voltam a meg nem rendezett olimpia bajnoka! Mert akkor 59 másodperc alatt úszhattam volna a száz métert. Ha lett volna gyakorlatom. Figyeltem. Italos nagyzolásn.lk tűnt, amit mondott. — Mindennap edzésen voltam, annak éltein; a képességeimnek meg a dicsőségnek. De átlépett rajtam az idő. Elvette az aranyérmemet és hadi berendezési tárgyakat készített belőle. Tanácstalanságomban én is elhittem a szövegét. Uram — folytatta Csataki. —■ Igazi versenyző ül maga előtt, aki nem juthatott képességeivel a világ elé, pedig akkor 58 másodperc alatt úszhattam a száz métert. Do uram, végül még úszómedencém se volt, mert behívtak katonának. Csataki kövér volt, de hosszú karú és széles vállú, ez a torzulás különüs formát adott a megjelenésének. — Tulajdonképpen olimpiai bajnok vagyok, csak éppen nem volt olimpia, amin részt vehettem volna, és így nem is edzettem! Csak az égben tartják számon akkori lehetőségeimet. Mellúszásban is indultam volna, meg háton. De a gyorsúszás lett volna az igazi műfajom, meg u pillangózás. Azonban nem hagytam magamat. Uram, tudja mit csináltam? írtam a külügyminisztériumnak, hogy halasszák cl a háborút és tartsanak olimpiát, mert egyes helyeken képességes világbajnokok élnek. Erre aztán behívtak katonának. Az elején nem volt rossz, mert egy ízben úsztam is, és a nézők — szintén katonák — lelkesen biztattak. Bár furcsaságot láttak a teljesítményemben, mintha fogpiszkálóból kiraktam volna Vajdahunyad várát. Csak az Isten tudta, hogy aranyérem várományosa voltam. Képességeim alapján beosztottak a tengerészeihez, ami cudar volt, mert lőni kellett, ismeretlen emberekre, sportszerűtlenül, hülyeségből. Mígnem elsüllyesztették a hajómat, no de kellett ám akkor úszni. Két kilométert tettem meg; száz méterenként 57 másodperc alatt. Amíg véletlenül fölvettek egy másik hajóra. Kérdtek, mi vagyok, mondtam: nemzetközi úszóbajnok, aki 56 másodperc alatt ússza a 100 métert. Aztán hazakerültem. És ma már csak néha úszom, akkor si főleg konyakban. Ebben még most is ej^ő lehetnék, mert itt nem hagyott cserben a gyorsaság. Egy darabig hallgattunk. — Nézze — mondta, tisztelettel —, én a körülményeket elhiszem. De az eredményeknél nem a körülmények a fontosak, csak a valóságos verseny: a másodpercek, órák és körülmények legyőzése. Körülményei mindenkinek vannak. De csak az erőseknek jut győzelem is ráadásul. 1977. VII. 25.
