Új Szó, 1977. június (30. évfolyam, 149-178. szám)

1977-06-13 / 161. szám, hétfő

C ornelia Rosca, az R.-I TBC- rendelő asszisztensnője egy papírlapot tartott a kezé­ben s gyámolatlanul csodálko­zó arckifejezéssel szótagolta a szavakat. A papírt egy boríték­ba csúsztatva, amelyen nem volt feltüntetve sem a címzett, sem a feladó, a postás adta oda neki. „Ellenőrzés!“ mond­ta vidáman a postás, s neki ar­ra sem volt ideje, hogy meg­kérdezze. hogy és mint, mert az apró termetű postás már el is tűnt, serényen lépkedve, mintha saját vidámsága hajta­ná. Most kezében tartva a pa­pírt, észrevette, hogy se alá­írás, se pecsét nincs rajta, a lap elejétől végéig tele volt írva olyan mondatokkal, ame­lyek megdennesztették, mert utasítások voltak mind-mind, liabár nem volt címként fel­tüntetve, hogy: „Utasítások“. Ki küldte vajon, ki akarta ek­képpen figyelmeztetni őt, ki adta oda a postásnak? Meg az­tán, ez az ellenőrzés, vajon honnan tudja a postás, hogy ellenőrzés lesz? Elsőként az ötlött az eszébe, hogy bezárja a rendelőt és ha­zamegy. De még volt két órá­ja, most alig tizenkettő, és saj­nos Jana Mosora kisasszony, a doktornő ma sem fog jönni, valószínűleg Bukarestben van, a másik asszisztensnő pedig, a kolléganője, Rodica Solovüt el- kéredzkedett. Lehet, hogy csak holnap érkezik az ellenőrzés, gondolta reménykedve. Másképp semmi értelme sem lenne en­nek a figyelmeztető papirosnak, amelyet a kezében tart, és amely tele van pontos utasítá­sokkal. szabályokkal. De hát­ha ... hátha az egész csak egy csapda, és az ellenőr, vagy ta­lán maga a megyei főorvos egyik pillanatról a másikra megjelenik, amikor még jó két órája van hátra a szolgálatból? Fáradtan leereszkedett egy saékre, és az utasítások első mondatát sillabizálta: „A sze­mélyzet a vizsgálandó anyago­kat a laboratórium főnökének utasításai szerint kezeli.“ Már­is egy katasztrófa! A személy­zet az ő, Cornelia, de vizsgá­landó anyagok nincsenek, egy hónapja nem tette be a lábát ide egyetlen fertőzésgyanús egyén sem, laboratórtumfőnök pedig aztán tényleg nincs, a laboratóriumot már rég bezár­ták, mert nem volt laboráns, ’úgyhogy sürgős esetekben a vizsgálandó anyagot, vagyis a beteg köpetét légmentesen le- 2árt üvegcsékben egyenesen a megyeszékhelyre kellene elkül­deniük. Persze sokkal kényel­mesebb lenne, ha magát a be­teget küldenék oda. A második mondat megnyug­tatóbban hangzott: „A fertőző anyagok kezelése után a sze­mélyzetnek fertőtlenítő oldat­tal kezet keil mosnia.“ Kérem, ilyen oldat akad, a kézmosás pedig nem nagy dolog. Semmi­ség volt a harmadik utasítás is: „A személyzetnek tilos enni és dohányozni a laboratóriumban." Csak nem lesz bolond, hogy egyék és dohányozzék az ellen­őrzés alatt! A negyedik sem jelentett különösebb problémát: „A laboratóriumi vizsgálatra behozott szerves anyagodat tar­talmazó edényekkel és üvegek­kel nagy figyelemmel kell bán­ni. A vizsgálat befejeztével tar­talmukkal együtt a fertőző anyagoknak szánt vödörbe dob­juk őket, a vödröt jói bezár­juk, fertőtlenítjük, és csak ez­után ürístjük ki.“ Mivel nincse­nek ilyen szerves anyagok, nem kell eldobni sem őket. Nincsen hát fertőtlenítenivaló sem, ahogy azt az ötös számú uta­sítás mondja: „A fertőzött anyagokat 120 Gelsius fokon fertőtlenítjük 30 percig, az eszközöket pedig ugyancsak 30 percig főzzük 50 százalékos fenololdatban, vagy pedig bo­rax- vagy nátriumkarbonát-ol- datban, hogy ezzel is növeljük Mihai Sin Az ellenőrzés a forralási hőmérsékletet.“ A következő, a hatodik csak az előzőnek* a folytatása volt: „Azokat a tárgyakat, amelye­ket nem lehet kifőzni, három órán keresztül szublimátoldat- ban, vagy 10—15 órán keresz­tül formolban vagy fenolban tartjuk.“ Hát eddig aztán iga­zán szimpatikusak, kedvesek, nemtudják szabálytalanságon fogni. Cornelia arcra felderült, keresgélt egy szekrényben, ki­vett egy ibriket, és megtöltöt­te vízzel, hogy főzzön egy jó erős kávét, az mjad több bátor­ságot önt belé. Bekapcsolta a villanyfőzőt, rátétté az ibriket, és tovább olvasott: Hét: „Ha véletlenül kicsöpög vagy ki­ömlik valamely vizsgálandó anyagból, az illető helyre 5 százalékos krezol- vagy lizol- oldatot öntünk.“ Most már szinte nevetni támadt kedve: vizsgálandó anyag, mióta nem látott ilyesmit. Szinte vágyott egy vizsgálandó anyagra! „A munka megkezdése előtt és be­fejezése után a következő mű­veleteket kell elvégezni (gyor­san olvasott, egyre vidámab­ban, szinte énekelte a szöveget, hiszen ezek az utasítások dal­lamosak voltak és fülbemászók, mint egy igazi sláger): „Az edényeket 5 százalékos fenol-, krezol- és lizol-oldattal felmos­suk“; „a nyáron nyitva tartott ablakokat gézszitával látjuk el, hogy megakadályozzuk a le­gyek behatolását, vagy pedig rovarirtókat alkalmazunk“ (Is­tenem, mindjárt itt a tél, ki látott ilyenkor legyet?], „a la­boratóriumot fel kell szerelni tűzesetek megelőzésére szol­gáló készülékekkel és eszkö­zökkel“. Ilyesmit ugyan nem nagyon látott, de biztosan itt vannak valahol. Ha nem talál­ja meg sehol, mešiárhatja. Gondolkodóba esett, de közben zubogni kezdett az ibrikben a víz, úgyhogy sietve kávét tett bele, két kiskanállal, hogy mi­nél erősebb legyen. A Central cukrászdában, egyedül egy asztalnál, kávéját szürcsölgetve, s a Scinteiát és a Špórtult lapozgalva Emanuel Radu Marliau felügyelőorvos jó­kedvűen gondolt arra, hogy milyen meglepetést okozhatott Janónak, maga elé képzelte riadt arcát, amint újra és újra elolvassa az utasításokat, ame­lyeket egy félórája adott oda a postásnak, akivel véletlenül találkozott, s megkérte erre a kitérőre, egy 10 lejes bankjegy­gyei is megtámogatva kérését. Már három hete nem látta Ja- nát, a felesége megsejtett va­lamit, túlságosan gyakran járt R.-be, meg aztán a főnök is bosszankodott, nek ott any- nyi ellenőrzés, uram, ott jól mennek a dolgok, vannak he­lyek, ahol egészen rosszul mennek“. Persze, írhatott vagy telefonálhatott volna neki, de a szerencséjére bízta magát, legalább fellélegzett ő is egy kicsit, megszabadulva ügyes­bajos dolgaitól. Másrészt nem ártott ellenőrizni, habár nem voltak különösebb illúziói, hogy (ana valóban ragaszkodik-e hozzá, nem csalja-e meg más­sal. Csak legalább ne felejtené el őt. A rugby-mérkőzések eredményeit olvasta (valamikor ő is játszott rugbít, két évig, amikor egyetemista volt Kolozs­váron, de nem sikerült beke­rülnie az első tizenöt közé), s közben maga előtt látta ma­gas, hajlékony alakját, hosszú, vörösbe játszó haját, látta, amint átkarolja őt az egyik kezével, a másikkal meg a ha­jába túr, gyöngéden simogatja a tarkóját, [ana nagyszerű lány, nemcsak hogy maga előtt látta, de érezte az illatát, ajkai ízét, türelmetlen remegését. Férjhez fog menni, mondta ma­gában gondterhelten, csak hu­szonöt éves, férjhez fog menni, és el fogom veszíteni. Hirtelen felállt, fizetett és távozott. Befejezve a kávézást, Corne­lia a csészealjra borította a csészét, várt néhány pillanatig, türelmetlenül forgolódott a he­lyiségben, aztán hirtelen fel­emelte a csészét és belenézett. Egy férfi körvonalait látta ben­ne, eléggé hajlott hátú volt, éppen egy hídon haladt át. Töprengeni látszik, gondolta Cornelia megborzongva, ez nem lehet más, csak az ellenőr. Igaz, hogy egy kisgyerek is ki­rajzolódott mellette, de fiú volt, nem kislány, s a fiúk többnyire szerencsét hoznak. Végül is miért ne erőltetné meg magát egy kicsit, miért ne lehetne kedves az ellenőrhöz, még ha öregecske is. Jana kis­asszony fiatalabb mint ő, és nagyon jól kijön a főnökökkel, ő is észrevette, meg aztán min­denféle pletykákat hallani. Ál­landóan férfiak keresik telefo­non. Bár hajlott hátú, lehet hogy nem egészen visszataszító az ellenőr. Meg aztán harminc­évesen, mint ő, belátónak kell lenni. Ahogy a csészealjban a következő ábrát nézegette, egy madarat, amelyről nem lehetett tudni, hogy varjú-e vagy sas, de mindenképp egy széttárt szárnyú madár volt, lépéseket halott a folyosón, és majdnem kiejtette a csészét a kezéből. Az ajtó kinyílt, minden figyelmez­tető kopogtatás, nélkül és a küszöbön megjelent egy magas, negyven év körüli férfi. „Uram isten, ez egy szép férfi!“ villant át rajta a gondolat, miközben a csészét kezében tartva tágra nyílt szemmel bámulta a belé­pőt* Látta, amint az ellenőr sugárzó arca egyik pillanatról a másikra megváltozik, szigo­rúvá válik. S így is volt, mert Amanuel Radu Marhaut mély elégedetlenség és kiábrándulás fogta el, amint megpillantotta ezt a sovány teremtést, akinek túl magas a homloka, túl hosz- szú az orra, keskeny az ajka és sápadt az arca. Honnan ke­rült ide még ez is, mi van Ja- nával, hol van a csodálatos Ja­na? Cornelia észrevette, hogy kérdésre nyílik a szája, és el­veszettnek, nevetségesnek érez­te magát, most aztán egyórás leckéztetés várja, s még jó, hogy nem tartja itt tovább Is. Látta jól, hogy szigorú ellen- őrrrel hozta össze a sorsa. MARKO BÉLA fordítása MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL Vladimír Holan Csak amikor A démon nem volí szörnyű esti szürkülettől hajnal hasadásig. Nem rettentett az angyal, mikor saját képére festette magát. Az antik isten sem kellett félelmet, ki ott trónolt a trágyadomb fölött. A hiénák is igen békések voltak. Féreg sem borzolta érzelmeimet. Én, a félszeg, csak akkor vadultam meg, amikor az embert megismertem ... Mikulás Kováč . Fasizmus Szavak amelyek nem jelentenek egyáltalán semmit kiabál a férfi aki nem jelent egyáltalán semmit a sokaságnak mely szintén nem lép be a történelembe Eialatt egy külvárosi üres szobában a* átlőtt akvárium fenekén csündben haldoklik a szivárványszínű halacska. Dénes György fordításai Susil Weerarathna felvétele IIDICEI GYERMEKEK* A Gestapo hivatalos közlése szerint a lidicei véreng­zés másnapján ,,88 gyermeket Lódzba szállítottak, hetet pedig egy prágai gyermekmenheiyre küldtek. Három gyermeket a Birodalomba vittek, hogy ott germanizálják őket". Csehszlovák forrósok szerint 104 lidicei gyermek­ből csak tizenhatan tudtak visszatérni a hazájukba. Volt, akinek sikerült megszökni a német nevelőszülőtől, volt, akit később, jóval a háború után fényképről felis­mertek hozzátartozói, tehát összesen 16 gyermek tért vissza szülőhazájába. A többit részben az SS-ek ölték meg, részben pedig lélekgyilkos módon germanizólták. Véra Honzíková 1942. június 30. Kedves barátaim, fogadjátok szívből jövő üdvözletemet. Nem tudom, merre lehet Béda és Zdenek, a nagybácsim és a nagynénim, le­het, hogy dolgoznak valahol. Mi, gyerekek, mindnyájan itt vagyunk Lengyelországban. Itt mindig hideg van. Karel kér­dezi, mit csinál Vlasta? és hogy van? Nagyon vágyódunk Lidice utón. Reggel és este kenyeret kapunk margarinnal, délben levest adnak. Remélem, még viszontlátjuk egymást. Üdvözöl Véra és Karel Marenka Hocková Kedves barátaim, Míla és Maruš szívélyes üdvözletét küldi nektek Lengyelor­szágból. Arra kérünk benneteket, hogy küldjetek valami ru­hafélét, mert nincs egyebünk, csak ami rajtunk van, s kü­lönösen valami ennivalót, és néhány koronát (németet). Nem tudtok valamit a szüléinkről? Minket elválasztottak tőlük. Küldjetek, amilyen gyorsan csak lehet, mert nem tud­juk, mennyi ideig maradunk még ezen a helyen. Üdvözlet­tel Mii a és Marúška Eva Havkova Édes nénikém, itt vagyunk egyedül, nincs itt se a papa, se a mama, nincsen, csak egy ruhánk, ezért arra kérünk, ha tudnátok küldeni valamit. Volami régi cipőt és egy darabka kenye rét vagy néhány pogácsát. Mindent boldogan fogadunk... Üdvözöl Éva, Erna és Venda Marie Hanfová Kedveseim, szeretettel üdvözölünk és gondolunk rátok. Nem írt nek­tek apa vagy a mama? Ha írtak nektek, akkor tudassátok velünk a címüket. Küldjetek néhány postai levelezőlapot s valami kis ennivolót, mert itt nem nagyon adnak enni. Tudassátok velünk, mi történt Lidicével. Olyasmit küldjetek, ami sokáig eláll. Itt mindnyájan együtt vagyunk, helybeli gyerekek. Nem tudjuk, hol lehetnek a szüléink. Küldjetek valami ruhafélét és cipőt is. És mindenekfölött, ha lehetsé­ges, legalább egy darab kenyeret. Küldjetek mindent, ami csak módotokban áll, nekünk nagy szükségünk van min denre. Szívélyes üdvözlettel Marúška, Anička és Vašek** Hanfovi * A lidicei tragédia 35. évfordulójára közöljük a fenti leveleket, amelyeket a 125 levél (Európai ellenállók búcsú­levelei) című kötetből vettünk. *• Anička ős Vašek, akik aláírták nővérük levelét, azok közé a kevesek közé tartoznak, okik megmenekültek.

Next

/
Thumbnails
Contents