Új Szó, 1977. június (30. évfolyam, 149-178. szám)
1977-06-10 / 158. szám, péntek
Játszani is eng&dd Jegyzetek a II. Dunamenti Tavaszról Zuzana Mináčova felvétele Minden nnp kell énekelni Fellépnek az ifjúsági énekkarok III. országos döntőjén 1. Az újságírótól, hogy ne mondjak kritikust, elvárják, hogy segítő szándékkal bíráljon, értékeljen, rangsoroljon, bátran mutasson rá a hibákra. Jogos elvárás. Igen ám, csakhogy amikor az újságíró segítő szándékkal bírál, értékel, rangsorol, bátran rámutat a hibákra, megtörténik a baj. Nyomban fölhördülnek az érintettek, mérges hangú levelekben cse- pülik az újságírót, aki meg merte írni a véleményét. Persze, ez lenne a legkisebb baj, sőt, bajnak se mondanám, hiszen a bírálatra reagáló levelek — függetlenül hangnemüktől — hasznos vitákra serkenthetnek, lehetőséget nyitnak a nézeteltérések tisztázására, a tévedések kiigazítására. De ml van akkor, ha a kritikát annyira nem bírja el egy csoport, hogy összeroskad alatta, és megszűnik? Mint ahogyan — nemrégen hallottam megdöbbenve — tavaly az egyik színjátszó csoport, amikor megjelent az I. Dunamenti Tavaszt értékelő írásunk. A pedagógusnak hosszú időre, talán örökre elment a kedve a rendezéstől: nehezen hozta ösz- sze csoportját, az előadást, megfelelő szakmai tanácsokat nem kapott, jóformán egyedül csinált mindent — lelkesedésből, és akkor a nyilvánosság előtt még le Js húzzák. Éppen rajta csattan az ostor, aki kezdeményezett, dolgozott, megtett minden tőle telhetőt. Okkal teszi föl a kérdést: -- Hát hiányzik az nekem, hogy rajtam nevessen a világ? Amely, ugye, a dolgok hátteréről mit sem tud. Ezek után merjek-e csak szerény megjegyzéseket Is fűzni a II. Dunamenti Tavaszon látottakhoz. Nem haboznék, ha tudnám, hogy minden csoport megfelelő erkölcsi, szakmai és anyagi támogatásban részesült, hogy minden csoport korszerű körülmények között próbálhatott, annyit, amennyire szüksége volt. Az előadások után elbeszélgettem a rendezőkkel, sokuktól épp az ellenkezőjét hallottam, „nem panaszképpen“. Merjek-e hát csak szerény megjegyzéseket tenni? Mert nem szeretném, ha a II. Dunamenti Tavaszon részt vevő csoport bármelyike is megszűnne, egy újságcikk miatt. Mert megszüntetni könnyebb, mi^.t létrehozni valamit, főleg, ha egyes helyeken még nem Is örülnek annak, hogy van az a valami. Mert „gond van vele“, ahogy az egyik pedagógus-rendező fogalmazott. Szegény ember vízzel főz, mondta egy másik, amikor a kifejezéstelen, éppen-csak-hogy díszletet kifogásolta a zsűri. Szegény ember? Ez Is fölfigyeltető megjegyzés, már csak azért Is, mert államunk évente hatalmas összegeket bocsát az >' i :atőr művészeti mozgalom, egyáltalán a kulturális élet fejlesztésére. Vajon figyelnek-e mindenütt a kulturális munkára, Aki az anqliai Darlinqton- ban jár, haqyjon fel a hanqos beszéddel. Az utcákon hatalmas jeliratok fiqyelmeztettk a iáró- kelőket: „Kérjük, halkabban beszéltnek. Anqlia első csendes városában fárnaklm Darlinqton a viláqon elsőnek Indított erélyes harcot korunk naqy átka, a zajártalom ellen. Okos tudóskoponi/ák meqálla- pították, hoqy a zajártalom éppolyan embernyomorító, mint a szennyezett leveqő vaqy a piszkos, fertőzött víz. A motor- berreqéstől, embermorajtól vifszhanqzó utcákon, a dübörgő gépek mellett, a szomszéd tévékészülékének vaqy lemezjátszójának bömbölésétől kínzó- kamrává vált vékony falú otthonokban, a vili any qit árok pokoli lármájától szinte összeomló táncteremben, a harsoqó tranzisztoros rádiókkal elárasztott kirándulóhelyeken — egyszóval mindenütt — fülünk segítenek-e, akik segíthetnének? — kockáztassam meg a kérdést. No de ezekre a problémákra másutt térünk vissza, 2. A seregszem’jn öt magyar tanítási nyelvű alapiskola egy- egy színjátszó csoportja lépett föl, a nyárasdiak Ladislav Luk- nár Meseországi kaland, a gí- meslek Jékely Zoltán Mátyás király juhásza, a farnadiak Vadnay Dezső Táncos csizma, a rimaszécsiek Benedek András A csodakarikás és a ra- gyolciak Božena Némcová Az aranycsillagos hercegnő című mesejátékát vitték színre. Nem láttunk kiemelkedő előadást, átlagon fölüli rendezői és színészi teljesítményt sem. Úgy tűnik, gyermek színjátszó mozgalmunk nem mozdult előre, az előadások nem hoztak újat, még a darabválasztásban sem. A rendezők hagyományos — inkább csak leíró — eszközökkel dolgoznak, mereven ragaszkodnak a szöveghez, Illetve a rendezőnek szánt utasításokhoz. Külön cikket, még Inkább riportokat érdemel majd, hogy miért nem mernek bátrabban kísérletezni, miért nem merik fantáziájukat szabadjára engedni, több saját ötlettel fűszerezni az előadást. Az említett mesejátékok is szinte tálcán kínálják a lehetőségeket, izgalmas, komikus, feszültséggel teli helyzetek teremtésére, illetve megjátszására. Igazán csak helyenként sikerült lekötni a nézőtéren ülő gyereksereg figyelmét, akik szurkolni se igen tudtak kinek, mert a jellemek nem voltak eléggé kidolgozva, a ,,jó embereket“ a „rosszaktól“ jobbára csak a szöveg különböztette meg. Ebben jórészt közrejátszott az is, hogy a gyermeki természetből, a gyermek sokszínű belső világából kevés ment át az alakításokba, kis öregeket láttunk a színpadon, öreges vagy mesterkélt gesztusokkal, ernyedt testtartással; sokan nem tudtak mit kezdeni a kezükkel, egyenesen gondot okozott számukra, félve emelték, nyitották ki tenyerüket. Kifejező, hiteles arcjátékról is csak egy-két esetben beszélhetünk, f mélyebb, persze rendezéssel kapcsolatos lélektani okai is lehetnek annak, hogy az utcán vagy az iskolaudvaron frissen, természetükhöz illő tempóban, rendkívül változatos hanglejtéssel beszélő gyerekek a színpadon nyújtják a szavakat, a mondatokat, helytelenül hangsúlyoznak. Egyszóval természetük ellenére viselkednek és beszélnek, a játékosság rovására. Mintha a rendezők túlságosan visszafogták volna a szereplőket, akik így improvizációs készségükből is keveset mutathattak föl. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a gyermekek számára nem kis tehertétel fesztiválon, más városban, más — gyakran hangoskodó, széket recsegtető — közönség előtt szerepelni, és sajnos, olyórlási megpróbáltatásnak van kitéve. A korszerű idegborzolásnak mindannyian szenvedő alanyai vaqyunk. Uqyancsak tudós szakemberek állapították meq, hoqy a hangerőt jelző decibelek bizonyos naqysáqrendnél már eqész komoly kóros elváltozást okozhatnak az emberi szervezetben. De még az elviselhetőnek tűnő zaj is huzamosabb idő után csökkenti a munkaképességet, inqerlékenyséqet és fáradságot idéz elő. Főleq a zajártalomnak tulajdonítható, hoqy eqyre több az ideqbeteq. Pontos mérésekkel bizonyították, hoqy a zaj mérséklése után a munkahelyen észrevehetően fokozódott a termelés. A hivatalokban 20 százalékkal csökkentek a helyesírási és számolási hibák. Ez a meqálla- pítás ts arra int, hoqy a saját testi-lelki eqyensúlyunk érdekékor a mikrofonok Is megmakacsolták magukat. Nem véletlen, hogy többen megjegyezték, volt már ennél jobb, lendületesebb előadásunk. Mindezek ellenére nagy elismerést és megbecsülést érdemel minden pedagógus-rendező azért az óriási — sokszor figyelemre sem méltatott osztályon kívüli — munkáért, amelyet a gyerekekkel végzett, egyúttal közösségi életre, az anyanyelv szeretetére, tiszteletére nevelve őket. Ki hitte volna néhány esztendővel ezelőtt, hogy az irodalmi színpad a gyermekek számára is nagyszerű, otthonos műfaj. Néhány úttörő kísérlet után ma már beszélhetünk gyermek irodalmi színpadi mozgalomról, amelyet ugyancsak érdemes fejleszteni, az amatőr művészeti tevékenységnek ebben a korszerű és rugalmas formájában a kicsinyek és a nagyobb fiúk és lányok is sok szépet-neme- set kaphatnak. örvendetes, hogy a gyermekek számára rövid idő alatt számos pedagógus fedezte föl az irodalmi színpadot, Nagytárkánytól Somor- jáig több csoport alakult. (Itt jegyzem meg, hogy a Bodrogközt ezen a központi seregszemlén se képviselte bábjátszó csoport, színjátszó együttes, irodalmi színpad sem.) Dunaszerdahelyre (Dunajská Streda) az alistáli (Hroboüovo), a vágsellyei (Šaľa), a perbetei (Pribeta), a pelsőci (Plešivec) és az lllésházal (Nový Život) magyar tanítási nyelvű alapiskola egy-egy irodalmi színpada jött el verses-zenés összeállítással. Meglepett, hogy még a kezdő rendezők Is — bár egyelőre nem rendelkeznek kellő tapasztalattal (honnan is szerezték volna?) — mennyire magabiztosan — de távolról sem hibátlanul — mozgatták, beszéltették a gyerekeket a színpadon. Amit hiányolunk itt is: a szabadabb játékosság, a játékosabb szövegmondás, több ötletes rendezői fogás. 4. Dunamenti Tavasz. Szép neve van ennek a seregszemlének, amely önmagában is szép rendezvény, és fiatal lesz tízhúsz év múlva Is. A gyerekek és a pedagógusok — a gyermek színjátszó csoportok rendezői: Dosztálné Esztergályos Gabriella és Szalainé-Both Katalin, Budai János és Balkó Mihály, Gunda Márta és Miklós Zoltánné, Sebőkné-Baloqh Valéria, Halama Mária; a gyermek irodalmi színpadok rendezői: Szikhart Zsuzsanna és Csölle Ilona, Izsák Béláné, Szlávik Je- nőné, György Béláné, Bors Éva és a bábjátszó csoportok rendezői, akiknek munkájáról más alkalommal szólunk — varázsolják széppé, fiatalossá. És természetesen azok, akik jövőre és az elkövetkező esztendőkben jönnek. BODNÁR GYULA ben is hadat kell üzennünk a csendháborításnak. Mint Darlinqtonban. Száműznünk kell a dohányfüstöt, mint a Szovjetunióbeli Szocsiban. Vaqy a füstölő, berreqő jármüveket, mint a franciaorszáqt Rochelle-ben. Bizonyos, hoqy eqy kis jó akarat mellett a városokban megteremthetik a csend övezeteit. a lakóházakat nem kell feltétlenül a forqalmas utak közvetlen közelébe építeni, a tranzisztoros rádiók lehalkítha- tók, a gyárakban is enyhíthető a qépzúqás. Az építészek bizonyára rájönnek a jobb hanqszi- qetelő házfalak titkára, és terveznek majd egész biztos zaj talanabbul működő háztartási géneket ts. » ló ha az apróságok sem ke rülik el a figyelmünket. A leq naqyobb örömet sem kell orosz lánordítással kinyilvánítani. És akkor a lakóházakba és az eqész földre beköltözik a felemelő nyuqalom. PALÁGYI LAJOS Csilizradv^ny (Cilizská Rad- vaň) büszke falu. Büszkén állnak a porták, sok udvarban a személyautók, minden házban van televízió, néhol tán kettő Is. Az utak aszfaltozottak, peremükön virágágyások, üzletek, egészségügyi központ, jó szövetkezet, szóval minden van. ami egy szocialista község mindennapi életéhez szükségeltetik. Kulturális életük is fejlődik. Sajnos néhány évvel ezelőtt a híres női karukat szétengedték. Talán biztosak voltak abban, hogy majd lesz helyette. Állítólag még veszekedések Is voltak az ügyben. Kérdeztem emezt, kutattam amott, s mert mindenki mást mondott, máig sem tudom az igazat. És már talán meg sem tudom, mert akárki bizonygatná, hogy így volt, meg úgy volt, nem hinném. Egyet viszont kiszűrtem az állításokból: mint a világnak bármelyik pbntján, itt is meg kell küzdenie annak, aki tenni akar valamit. Kebu- szek Rudolf, a helyi alapiskola gyermekkórusának karnagya ezek közé tartozik. — Hatvanöttől vagyok a kórus vezetője. A negyven tagú énekkart hat-kilenc osztályos tanulók alkotják. Ügy érzem, repertoárunk megfelel a hanganyag színvonalának — mondja, aztán csak somolyog, mert gondjairól, meg arról kérdezem. elismerik-e a munkáját. Somolygásába belecsöngetnek, feláll, s pár perc múlva a vegyi labortóriumban összeverbuválódott diákok szájáról már zeng is Bárdos: Fújd a sípot című dala. — Ha csak kedden próbálnánk. nem lennénk ott, ahol vagyunk. Minden nap kell énekelni. Bár több próbanapunk nincsen, alighogy kicsöngetnek, intek, s máris együtt vagyunk. Igen, a szünetekben. A gyerekek örömmel vállalják, mert szívvel énekelnek. Voltak, akik ellenezték, azt mondták, a szünet a gyereké. Erre azt mondtam a gyerekeknek, csak az jöjjön, aki nagyon akar. És jöttek. és jönnek ma Is. Az elismerés, bármilyen gyéren is érkezik, fölüdíti az embert, mert olyan, mint magányosnak a kopogtatás, a mégsem vagyok egyedül földerengő hite. — Az erkölcsi támogatást megadjuk, a szülői munkaközösség pedig ott segít, ahol tud — mondja Vida Ferenc, az iskola igazgatója. — Nem emlékszem arra. hogv ne köszöntem volna meg a fellépésüket. Ami a próbálási lehetőségek iavítá- sát illeti, az nagyon nehéz. Nálunk kétváltásos tanítás folyik, a gyerekek foglaltak. Hét községből járnak Ide. nem tehetünk róla, hogv néha meg kell szakítani az énekgyakorlást. mert Indul az autóbusz. Nekünk elsősorban a tanulmányi szintet kell figyelni. Bár most, hogy az országos találkozóra mennek, még egv próbanapot biztosítani tudunk. Igen, igen. nagyon üdvös volna ha egységes öltözékben lépne föl az énekkar. Meg lehetne oldani, ha a szülői munkaközösség és a szövetkezet Is hozzáiárul- na. Hogv azon leszek-e? Igen, azon leszek, hogy megoldódjék ez a kérdés. A csllizradványi Iskolának már az ötvenes évek végétől van gyermekkara. Több járási első, második díjat szereztek. Az első „énekes madarak“ már férjhez mentek, megnősültek vagy éppen szétrepültek kis országunkban. Szétszóródtak, fészket raktak, de örömükben, bújukban talán az otthon tanult dalt szólítják reménységül. — Az énekkarban jóval több a jó tanuló, mint a gyengébb, így Kebuszek Rudolf. — Ezért is mertem viszonylag nehéz kórusműveket betaníttatni. És ismétlem, az önkéntesség az alapelvem. Mert volt olyan időszak, hogy hetvenen énekeltek, de gyengébben, mint ez az önszántából éneklő negyven tanuló. Hogy kitől tanultam a legtöbbet? Vass Lajostól! Emberségtől kezdve szaktudáson át sok mindent, aminek súlya van. A karnagy ugyanis híd a zeneszerző és a kórus között. Itt is követelni kell a gyerekektől, de másképpen, mint mondjuk, számtanból. Itt teljesebb értékű társak vagyunk. Irányítom őket, de nem paran- csolón. hanem játékosan követelőn. Ezt csak az tudja megérteni és értékelni, aki csinálja. Több mint tizenöt kórusművet ismerünk, tudom, ez se nem sok, se nem kevés. Ám ha elmondom, hogy az alsó tagozaton nincsen énekkarunk, mint például Košicén, Komáromban, Pelsőcön vagy Rozsnyón, akkor máris nagyon sok. A gyermek énekkari mozgalomnak akkor lenne igazán értelme, illetve ott nyerhetné el a lényegét. ha a gimnáziumokban is lenne zenei oktatás és az ottani tanár felszólítaná a tanulót, gyere, énekelj velünk, ha kedved van. Ott könnyű, ahol az alsó tagozaton kezdik. Ott a hatodikos gyerek nem döbbenhet meg salát zenei felkészültségétől. Mert megdöbbennek és ezt még látni is rossz, nem átérezni. Az ilyen gyereknek persze, már nagyon nehéz a hallását oda fejleszteni, hogy megszokja a kétszólamúságot. S mire megszokja, elmegy, mert kilencedikes. Ahhoz, amit csinálunk, ahhoz szív kell, biztató tudat, hogv mások örömére csináljuk, illetve csinálom. Mert tehetnék én mást Is, nem? Aztán még lönnek is ellenőrizni, de nem ám az elvégzett munkát, hanem, hogy mit taníttatok a gyerekekkel. Hát már csak nem fogom a levente indulót tanítani? Igaz, a nehézségek ellenére is dolgozni kell, énekelni... Dolgozni, énekelni... — zakatol a fejemben, amikor a faluból kikanyarodó autóbuszon ülök. Dolgozni. énekelni... rendszerezni! Az óvodákban viszonylag jó a zenei nevelés, az alsó tagozaton már vannak hézagok, a gimnáziumokban nincs semmi. Van mit behozni a felnőtt énekkaroknak. Idele lenne már helyükre tenni a kihagyott lépcsőfokokat, mert pár éven belül a hatodikosokénál Is nagyobb lehet a döbbeno- tünk. S hirtelen fölmerül bennem a kérdés: az iskoláinkban dolgozó énektanáraink közül hányán nem vezetnek énekkart ...? Az autóbuszból még látszanak a takaros község szélső házainak kontúrjai, amikor eszembe lutnak Vlda Ferenc szavai: — A szövetkezetiek szóltak, hajlandók lennének fölszerelni egv gyermek fúvószenekart, ha alakítanánk. De kikből? Az iskolánkból csak két diák tanul fúvóshangszeren. Nagymegyeren. * SZIGETI LÄSZLÖ üe olyan zajosan
