Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)

1977-05-10 / 127. szám, kedd

K ét napig pakoltuk a cuc­cot. Sheila anyja ott la­kott a sarkon, és háromszor, négyszer átrándult hozzánk; az­tán porolt Sheilával, hogy mi­nek megyünk abba a zimankós Kaliforniba. Úgy látszik, Shei- láék családja már olyan régen melózik New Yorkban, hogy a néne nem bírta felfogni, hogy az ember fogja a cókot meg a mókot, aztán Isten neki fa ke reszt, átlép az ország másik fe­libe. Valamikor Sheila nővérét is le akarta beszélni Kaliforniá­ról, a Zeldát, akinél maid lak­ni fogunk. Síim meg azt mond­ta neki, „Ezek a newyorkiak mindig félnek továbblépni on­nan, ahol éppen állnak. Kali- forni világi hely, nem New York. Sose hallotta azt a szá­mot, hogy ITT JÖVÖK ÉN, KA- LIFORNI, AZ ARANYKAPUT IZIBE NYISD KI? Oda süt min­dig a nap, zsíros a föld, van gyümölcs dögivei meg olcsó bor, ott élnek a belemenős né­pek, aztán nem is keseredik neki az ember annyira, ha nem talál melót, mert senki se hal éhen, ha mást nem, hát fölcsi­pegeti a szőlőt a teherautók mögül és csönd van egy dara­big. Kérdem én, mikor csippen­tett föl maga a New York-i aszfaltról egy fürtöt is? Nuku, még egy szem diót sem talál.“ „Mi közöm a szőlőhöz mega diószemekhez?“, kiabálta Shei­la anyja. „Azt szeretném tudni, hogy lesz-e tető a fejetek fe­lett?“ Hiába, józan asszony volt a mama. „Kaliforniban nincs szükség tetőre, mert ott sosincs hideg“, mondta Síim és vidáman neve­tett. „Ó, maga még nem látott olyan szép, napos időt, csak néha hordanak kabátot, szén után se kell cserkészni, hogy a ház meleg legyen, galocsni se kell meg semmi se kell. A kánikula senkit sem nyúvaszt fönn Friscóban meg Oakland környékin. Én mondom magá­nak, ilyen helyre érdemes menni. Nincs ennél jobb sarok az Egyesült Államokban, ez az utolsó állomás a térképen, utá­na csak víz, víz és Oroszor­szág van.“ „És mi bajod New Yorkkal?“ tromfolt Sheila anyja. „A, sem­mi“. Síim az ablakon túlra bö­kött.“ Télen maga az Ördög a szélfelelős az Atlanti-óceánon, a fia meg végigsöpör az utcá­kon, de úgy, hogy az ember keményre fagy a kapuk alatt. Az isten napfényt küldött a Manhattan Island fölé, de az Ördög unokaöccse be nem en­gedné ám az ablakodon, hacsak nem laksz egy mérföldnyi ma­gas toronyházban, ott meg az a bökkenő, hogy nem lehet be­ereszteni egy félliternyi friss levegőt, mert nem mered meg­reszkírozni azt a mérföldes röppenést. Nem beszélve arról, hogy kinek van tehetsége egy toronyházi lakásra. Elkerül az ember dolgozni, de hamar ab­bahagyja, ha rájön, hogy a napjából csak két órája marad, mert a nyolcórás munkaidő ti­zenkettőre bővül míg végigver­gődik az aluljárókon, buszokon, magaspályákon, földalattin, csónakon, váltogatja a lábát liftre, páternoszterre várva eb­ijen a böhöm nagy reménytelen városban. A, nincs itt semmi baj, dehogy van. Vacsora után lemegyek a sarokra megnézni, hogy ott i a haver, vagy tíz mérföldnyire lejjebb gondol ar­ra, hogy jó lenne velem egyet dumálni. Próbáljak elmenni egy esti zenepróbára, amikor, mint minden vidéki csávónak, üres a zsebem, mendegélek s hipp- hopp, oson is már a zsaru és keresi a gatyámban a bepör- getőszert.“ így magyarázta Síim az ál­lást. ,,Az Egyesült Államok jövője mindig Kaliforninak indult és onnét került vissza, s ez már így is lesz.“ „Hát ti csak ne kerüljetek vissza a szemem elé, ha egy­szer ráfáztok odalenn“, mondta Sheila anyja és ezt a lányának szánta. „Ráfáztunk mi itten, éppen eléggé“, válaszolta Sheila, és hogy az asszony, az anyja ettől nem lett vidámahb, annyi szent. Nem mesélek neked semmit a pénzügyeinkről, elég az hoz­zá, hogy hármunknak a buszra nem volt elég Sheila fél évre rá várta a babát. így hatvan dollár neki járt a százból, a buszra meg tisztességes kajára, Jack Kereuac* PIC és nekem meg Síimnek maradt negyven papír, plusz valami ap­ró, ami ezenkívül volt neki meg Sheilának. Két nap múlva kellett volna kifizetni a lak­bért, úgyhogy hurcolkodtunk, belevágtuk az edényeket meg a ruhafélil két nagy békebeli kufferba meg egy apróbba, az­tán föladtuk az egész hóbele- vancot a vonatra, és én meg Síim avval a negyvennyolc dol­csival rögtön nekivágtunk sop- polni, a Partvidék felé. Mi is jókat kajáltunk, de koldushü­velykujjal utaztunk és csak itt- ott aludtunk ágyban, inkább csak autókban meg a parkok­ban szunyáltunk délutánonként. Nekem persze több se kellett, kameltam az egészet, de akkor még nem tudtam, milyen mesz- sze is van az a Kaliforni Part. Az utolsó éjszaka már min­den pakk útrakészen állott a reggeli indulásra, mi meg a konyhában ücsörögtünk, kávét ittunk és az egész lakás olyan kopár volt, hogy Síim végképp besavanyodott tőle. „Nézd meg ezt a helyet, ahol éltünk. Mi most itthagyjuk, valaki behur- colkodik és az élet olyan, mint egy álom. Ez az egész nem em­lékeztet téged erre az öreg, va- cogtató „kegyetlen világra? Ezek a padlók meg a csupasz falak. Mintha nem is laktunk volna, mintha nem is szerette­lek volna itt téged soha.“ „Új otthont teremtünk ma­gunknak Kaliforniban“, mondta vidáman Sheila. „Én egy állandó otthont aka­rok, egy domb tetején, ahol ugyanaz melleit a szomszéd mellett élnénk le az életünket és lennék nagyapa.“ „Majd meglátjuk", válaszolta Sheila, „az biztos, hogy Picnek nemsokára kisöccse lesz Kali­forniban ...“ „Először le kell tudnunk a liáro me ze r ké t sz áz mé r f ö Ide t “, sóhajtott Síim. Erre én később igen jól visszaemlékeztem. „Há­romezerkétszáz mérföld“, bú­sult, keresztül-kasul síkságon, sivatagon és három hegyláncon, aztán még valami s vedd hoz­zá, hogy az egész idő alatt a nyakunkba lóg az eső. Atyais­ten.“ Lefeküdtünk, végigaludtuk az utolsó éjszakánkat abban a házban és reggel eladtuk az ágyakat. „Na, most már kint vagyunk a hidegben“, jegyezte meg Síim és igaza volt. Dél­utánra a ház teljesen kiürült, nem maradt ott semmi, csak egy üres tejesüveg meg az én pók­hálós észak-karolinai zoknim. Sheila fogta az egyik táskát meg engem, Síimnek is volt egy kufferja, megrakva mara­dék motyónkkal. Kimentünk a buszállomásra, Sheila megvette a jegyét és vártuk az indulást. A busz befutott és mi vala­mennyien nagyon odalettünk, hiába, nem volt. minden mind* egy, meg féltünk is egy csöp­pet. „No, megyek neki az éj­szakának“, mondta sírősan Sheila, mikor meglátta azt a buszt, amire az volt rápingálva, hogy CHICAGO. „Megyek ma­gamnak, aztán lehet, soha töb­bé nem jövök vissza. Olyan ez most, mintha meghalni vinné­nek, na gyerünk.“ Nagyapa, én azta percet el nem felejtem so­ha. „Meglátod, újjászületsz, ha odaérsz“, nevetett Síim és Shei­la azt mondta, hogy ő is remé­li. „Ne engedd, hogy valami srác a buszon belédkössön“, fi­gyelmeztette Síim, „míg Pic meg én le nem érünk, ami ki tudja meddig fog tartani, egye­dül leszel, akár az ujjam.“ „Várni fogok . rád, Síim“, mondta Sheila és eltörött a mécses. Síim nem sírt, de ami­kor megölelték egymást, meg­rándultak ajkai. Szegény lány, az szent, hogy akkor éjszaka piszkosul egyedül érezhette ma­gát és én kegyetlenül szerettem őt, úgy, ahogy Síim előre meg­mondta ott az erdőben. Állt fiatal anyaságával a busz mel­lett és gőze se volt, hogy mi vár rá az ország másik végi­ben. Az egész szurtos éjszaka egyedül lesz, ameddig csak Síim meg én oda nem érünk, fa, úgy mint a Biblia mondja. Kóbor menekült leszel csak a fökl színén, igen ám, de ő csak egy fiatal nő. „Extramód vigyázz magadra, ha stoppoltok“ figyelmeztetett. „Mindamellett, szerintem, Pic még túl kicsi egy ilyen írtó- nagy utazáshoz.“ Azonban Síim azt válaszolta, hogy a hajam szála se fog meg­görbülni és neki se, meg azt, hogy ha ő nem csinálja ezt vé­gig, akkor senki a világon. Ez volt Síim véleménye, biztos volt a dolgában, jó istápolónk volt, no. Aztán Síim és Sheila csókolóztak én is kaptam egy finom puszit és Sheila felszállt a buszra. Isten veled Sheila, suttogtam. Integettem és még gonoszabbul elárvultam meg féltem is mint előbb, mikor Sheila pigyergett és a busz kö­rül szevaszozott, istenveledezett mindenki mindenkinek. Ajaj, nagyapa, szomorú dolog elutaz­ni, csatangolni, szerencsét pró­bálni meg összedobni a leg­szükségesebbet, míg csak meg nem halunk. Szóval, Sheila elment, elrobo­gott és most rajtam meg Síimen volt a sor, hogy utolérjük őt stoppal. Kisétáltunk a buszállomásról egy széles, fenemód kivilágított térre, aminek Time Spuare a neve. Síim azt mondta, hogy azon az úton indulunk el, ame­lyiken megérkeztünk, a Lincoln aldgúton keresztül, és remélte, hogy a vén lyuk majd nyugat­nak igazít bennünket, ha egy­szer már kihúztuk belőle a csí­kot. „De mindenekelőtt bevág­juk az Elsőszámú Forró Virslit a téren“, jelentette ki. így is lett és, nagyapa, én soha nem felejtem el azt az Elsőszámú Forró Virslis éjszakát, ott a Ti­me Square sarkán, egy óráig tartott amíg bekajáltuk az egé­szet, aztán nyomás, elsöpörtünk az országút felé. ZSOLDOS PÉTER fordítása * Ez a részlet Jack Kerouac utolsó regényének egyik feje­zete. Pic, a tízéves néger kis­fiú egyes szám első személyben mondja el, hogyan került Észak-Karolina egyik falujából New Yorkba, majd onnét báty­jával, Síimmel, és annak fele­ségével, Sheilával, le Kalifor­niába. A regény nagy része az „úton“ játszódik s a történetet a néger dialektus és a beat nemzedékre jellemző „spontán“ írásmód teszi élethűbbé. Ürest Duhay: REMÉNY (linómetszet) Janiga József: FÁK Agostinho Neto versei A költészeten túl Amott a látóhatáron tűz vörösük az égbenyúló majomkenyérfák sötét sziluettjei elvetődnek Megpörkölödött pálmafák zöld illata úszik a levegőben Afrikai költészet Az úton ingó rakodómunkások sora kígyózik nyögnek a bálák súlya alatt A szobában szerelmes szemű kis mulatt lány arcát szépítgeti világos porral és festékkel Az asszony széles szoknyák alatt csípőjét ringatja A férfi az ágyban hever álmatlanul tervezget kést villát vesz s az asztalnál eszik majd Az égen a tűz visszfénye csillan dobjaik mellett felemelt karú négerek állnak Marimbák forró melódiája száll a levegőben Afrikai költészet És az úton a rakodómunkások a szobában a kis mulatt lány az ágyban az álmatlan férfi A tűzhelyek emésztik egyre nyelik a lángoló látóhatár forró föidjét Minél előbb Türelmetlen vagyok ebben a történelmi langymelegben körlöttem várakozás és lassúság most mikor lélekszakaclva gyilkolják az igazakat mikor megteltek a börtönök fiatalokkal akiket halálra zúznak az erőszak falán Elég volt mar az óvatos mozdulatokból félszavakból a könyvborítók mögött megbúvó mosolygásból és a biblikus megadással odanyújtott másik orcából Cselekedjünk derekasan férfiasan bölcsen szemet szemért fogat fogért emberi emberért vegye kezdetét a népi hadsereg embereket felszabadító erőteljes akciója jöjjenek a hurrikánok és söpörjék el ezt a tétlenséget Fordította: ZSOLDOS PÉTER * AGOSTINHO NETO, a# angolai költő és orvos 1922- lien született. Aktív antikolonialista harcos, 1962-től kezdve az Angolai Népi Felszabadító Mozgalom (MPLA) vezetője. 1970-ben az Afroázsiai írók IV. Konferenciáján Lotus díjjal tüntették ki. Neto a fiatal Angolai Népi Köztársaság államelnöke. Az itt közölt két versét a lisz- szaboni Aljube börtönben írta. —zs— 1977. V. 10

Next

/
Thumbnails
Contents