Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)
1977-05-06 / 124. szám, péntek
■»■ . Önkritika a pártban Semmi sem ellenszenvesebb az önelégült optimizmusnál. Lenin mondta ezt, indokolásképpen ahhoz a gondolatához, miszerint a kommunisták számára létfontosságú, hogy önkritikusan szemléljék tetteiket. Véleménye szerint, ha egy párt vezető szerepre tart igényt a forradalmi mozgalomban, akkor kötelessége bírálni önmagát. Meggyőződése volt, hogy az önkritika a politikai párt egészségének, komolyságának ismertetőjegye. A hibák nyílt beismerésére, okaik feltárására, a hibákat előidéző helyzet elemzésére és a kijavításukra alkalmas eszközök figyelmes megvitatására tanította a kommunistákat és a szovjet embereket. Ö maga az elsők között mutatott példát a párton belüli kritikára. Bátran szembe tudott nézni az igazsággal, í'el tudta tárni a hibák forrásait, s radikális lépéseket tudott foganatosítani ellenük. Gondoljunk csak 1921-re, a forradalom negyedik esztendejére. Lenin élés kritika tárgyává tette az akkoriban folytatott politikát. Az volt ugyanis a hiba, hogy o kommunisták javarésze azt hitte: gazdasági számítás nélkül, pusztán az állami szabályozás segítségével is meg lehel szervezni a termékek kommunista termelését és elosztását. Lenin rámutatott, hogy a szocializmusba, majd pedig a kommunizmusba való átmenethez egészen más útra van szükség. Az átmenet előfeltételeinek megteremtése nem épülhet közvetlenül a lelkesedésre: a gazdasági számításra és a dolgozók személyes érdekeltségére kell épülnie, vagyis arra, hogy a dolgozók személyesen is érdekeltek legyenek munkájuk eredményeiben — a szocialista forradalom \ szülte lelkesedés ehhez csak segítséget adhat. Erre a gondolatra épült Lenin üj gazdasági politikája, amely lehetővé tette az említett előfeltételek megteremtését. A párt ma is ugyanilyen nyíltan és bátran él a Leniniül tanult önkritika módszerével. A kommunisták nincsenek „bebiztosítva“ a hibák, a helytelen döntések ellen. Nincs olyan dolog, amiben ne követhetnénk el hibát, s ez különösen áll az olyan grandiózus és teljesen újszerű feladatra, mint amilyen a kommunista társadalom építése. A fontos csak az, hogy idejében felismerjük és kijavítsuk a hibát, s olyan körülményeket teremtsünk, amelyek lehetetlenné teszik a hiba Ismétlődését. Egy több mint tizenötmilliós pártban természetesen akadnak olyan emberek, akik szerint a melléfogások és hibák nyilvános beismerése nem más, mint hozzá nem értésünk nyílt bevallása, a kommunisták és a vezetők tekintélyének aláásá- sa. A párt segíti és neveli az ilyen kommunistákat, igyekszik meggyőzni őket arról, hogy épp ellenkezőleg; a hiányosságok nyílt és becsületes beismerése csak növeli az ember értékét, erősíti tekintélyét és használ az ügynek. Az önkritika épít. A bátor kritikai szellemet jól példázza a sztálini személyi kultusz következményeinek, a Sztálin által, különösen élete utolsó szakaszában, elkövetett hibák és torzítások nyílt feltárása. Ám miközben a személyi kultuszt, mint a leninizmus természetétől idegen jelenséget elítélte, a kommunista párt ugyanakkor határozottan visz- szaverte azoknak a támadásait is. akik a negatív jelenségek kritikáját a szocializmus elleni kirohanásokra igyekeztek felhasználni. A személyi kultusz nem változtatta meg a szocialista társadalmi rend alapjait, nem tartóztatta fel a szovjet társadalom diadalmas előrehaladását a kommunizmus felé, és nem rendítette meg a párt lenini lényegét. Egy másik példa. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején ismét felütötte fejét a szubjektivizmus és a voluntariz- mus a párt gyakorlatában, a gazdaságirányításban pedig kezdték figyelmen kívül hagyni a gazdasági élet törvényszerűségeit. Valóban lenini bátorságra és éleslátásra volt szükség ahhoz, hogy el is lehessen ítélni ezeket az egészségtelen tendenciákat, és határozottan föléljük lehessen kerekedni. És az SZKP Központi Bizottságának 1964 októberi plénuma megtette ezt. Az élet később bebizonyí tolta, hogy ez a lépés időszerű és szükséges volt. Van egy másik, az előbbinél is frissebb példa. 1976 októberében, a Központi Bizottság plé- numán mondott beszédében L. I. Brezsnyev több más égető kérdés között felvetette a közszükségleti cikkek minőségének problémáját, s megemlítette, hogy az ipari minisztériumok vezetőit fokozottabban felelőssé kellene tenni a „B“ szektorba tartozó termékek gyártásával összefüggő állami feladatok teljesítéséért. A helyzet ugyanis az, hogy az elmúlt ötéves tervben a tizenkét ipari minisztérium közül csak öt realizálta az említett termékcsoport termelésére vonatkozó tervekül. A dolog lényege azonban nem csupán a közszükségleti cikkek mennyiségébe« rejlik, hanem minőségükben is, vagyis, hogy mennyire tartósak, milyen a kidolgozásuk, mennyire felelnek meg a divatnak stb. Ebben a vonatkozásban a megtermelt termékek gyakran elmaradnak a fogyasztók magas követelményeitől. A szovjet kommunisták vezetője nem most vetette fel első ízben ezt a milliók érdekeit érintő kérdést. A párt — és ezt hangsúlyoznunk kell — nemcsak felfedi a hibát, de megszüntetésének módozatait is kidolgozza. Az előbb említett probléma vonatkozásában például a megoldás egyik útja a közszükségleti cikkek termeléstervezésének, illetve a közszükségleti cikkok termelésével foglalkozó minisztériumok és főhatóságok együttműködésének javításán keresztül vezet. Egyelőre még nincs meg közöttük a kellő összhang, amiért is erre a plénum igen komoly figyelmet fordított. A kritika és az önkritika az SZKP-ban kiegészíti és gazdagítja egymást. Hogy világosabb legyen a kép, miről is van szó, íme egy konkrét példa. 1072- ben az SZKP Központi Bizottsága komoly hiányosságokat fedezett fel a tbiliszi városi párt- bizottság politikai és szervezeti munkájában. A felülről, vagyis a Központi Bizottság részéről érkező kritikát a tbiliszi kommunisták, az egész grú- ziai pártszervezet önkritikája egészítette ki. Kollektíváik nies hangú, önkritikus értékelését nyújtották az állami fegyelem megsértéséről, az önzésről, a harácsolásról, a karrierizmusról, a protekcionizmusról és más, akkoriban meglevő negatív jelenségekről tanúskodó tényeknek, és széles körű intézkedésrendszert dolgoztak ki, majd léptettek életbe a munka megjavítása és az elkövetett hibák kiküszöbölése érdekében. A becsületes és nyíltan ‘kritikus elemzésnek hamarosan megmutatkoztak az eredményei: a gazdasági és a kulturális építőmunkával kapcsolatos tervek, amelyeket már-már a meghiúsu lás veszélye fenyegetett, rendre valóra váltak. A köztársaság eredményesen teljesítette a kilencedik ötéves tervet, és magabiztosan fogott hozzá a tizedik ötéves terv teljesítéséhez. A kritikát és az önkritikát nem szabad összetéveszteni a kritizálgatással, vagyis azzal, ha valaki öncélúan emlegeti a hibákat és kárörvend láttukon. A szovjet kommunisták jól tudják, hogyan kell, amint mondani szokás, felismerni a dolgok lényegét, s az önkritikában elkülöníteni egymástól azt, ami egészséges, alkotó jellegű, attól, ami, ahelyett, hogy használna, kárt okoz. A végzett munka kritikus szemlélete általánosan kötelező szabály az SZKP-ban. A párt szervezeti szabályzata „a kritika és az önkritika fejlesztésére, a hibák bátor feltárására és mielőbbi me szüntet ésér e“ köte lezi a kommunistákat. Az SZKP komoly figyelmet fordít arra is, hogy tovább tö kéletesedjék azoknak a leveleknek a feldolgozása, amelyeket a dolgozók az állami és a társadalmi szervezetekhez, a tömegkommunikációs szervekhez intéznek. E levelek szer zői az élet és a munka különböző területein észlelhető hibá kát és hiányosságokat teszik szóvá, s e közben olyan apró részleteket tárnak lel, amelyeket csak közvetlen közelről le hét észrevenni. Többnyire nemcsak konstatálják az elkövetett hibákat, hanem javaslatokat is tesznek kiküszöbölésükre, s ne vükön nevezik a bajok elkövetőit. A XXV. kongresszus, amely a jelenlegi időszakra meghatározza az SZKP politikáját, nyomatékosan hangsúlyozta, a pártos önkritika növekvő jelentőségét. Kibővült a megoldásra váró fel adatok köre, s fokozódod bonyolultságuk. Szükség van tehát rá, hogy az önkritika ki pró bált módszere még szélesebb körű alkalmazásra leljen. A kongresszus figyelmét különösen magára vonta az a fontos határozat, amelyet az SZKP KB a Tambovi területi pártszervezettel kapcsolatban hozott. Ez a határozat, amelynek meghozatalára 1975-ben került sor, formálisan csupán a tambovi terület kommunistáit érintette. Lényegét tekintve azonban je lentősége jóval túlterjed egy terület illetékességi körén, és az egész pártot érinti. A Központi Bizottság az említett pártszervezet példáján érzékeltette, milyen hi bákhoz vezet a kritikus szemlélet hiánya. A Központi Bizottság határozata hangsúlyozta: szé les körű és tárgyilagos kritika ott bontakozik ki, ahol az ehhez szükséges feltételeket megteremtették. Mit is jelent ez? Azt, hogy a vezetők legyenek őszintén érdekeltek az egyszerű kommunisták szavának meghallgatásában, értsenek is ehhez, az ügy érdekeit pedig tudják minden egyéb elképzelés fölé emelni. VASZILIJ SZTYEPANOV | APN ) Oh ástuk Emberi jogok kapitalista módra RUDÉ PRAVO Amíg a tőke hatalmát nem fenyegette veszély, a szabadság és egyenlőség hangoztatása egyenesen lázadásként tűnt az uralkodó osztály szemében. A munkásosztály oroszországi győzelme után a helyzet gyökeresen megváltozott — állapítja meg Karel Doudéra: Ahol az embernek joga van című, a Rudé právöban megjelent írásában, majd így folytatja: a munkásosztály győzelme után a szabadság és egyenlőség jelszava alatt katonai intervenció készült a fiatal szovjet hatalom ellen, amely a szabadságot és az egyenlőséget igyekezett valóban érvényre juttatni. Napjainkban až emberi jogok és szabadság jogok címén a nyugati propaganda megpróbál a szocialista országok belügyeibe beavatkozni. James Carter amerikai elnök az USA számára valamiféle „történelmi jogot“ formál az emberi jogok védelmére világszerte. A reakciós Die Well az emberi jogokat „a hyugat ideológiájának“ nevezi. A fínánc- és az ipari tőke, a világ reakciós nagyburzsoáziája pedig nem az emberi jogoknak, hanem mindig saját osztálya vívmányainak védelmezője volt. Mindaz, ami ezeket az előnyöket veszélyeztette |a munkásosztály szakszervezetekbe és politikai szervezetekbe való tömörülése, a munkásosztály szabadsága, az általános választójog, a nyolcórás munkaidő, jobb munkafeltételek) a burzsoázia ellen vívotl éles osztályharc eredménye. A nagy humanista eszmék örökösei csakis a munkásosztály, annak világnézete, a marxizmus—leninizmus, valamint a szocialista országok lehetnek, és semmiképpen sem a burzsoázia és a kapitalista országok. Napjainkban az emberi jogok védelmében indított kampány célja éppen az említett igazság leplezése. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom óta a világ térképe alaposan megváltozott. Négy világrészen termőtalajra találtak a szocialista eszmék. Itt a humanizmus valósággá vált — felszabadult az ember. Mert az ember csakis ott lehet szabad, ahol megszabadul a kizsákmányolástól, a szociális elnyomástól. E változásokhoz nem a kapitalisták jó szándéka vezetett, hanem a munkásmozgalom erejének a megnövekedése. A szocialista országok példája és aktív működése nélkül az ENSZ deklarációjába nem került vol-i na be a munkához, a műveld déshez és a kultúrához való jog. Az emberi jogok védelmében indított kampány jellemvonásai közé tartozik, hogy a burzsoá propaganda szócsövei a legalapvetőbb emberi jogok értékeit igyekeznek csökkenteni. A burzsoázia nem tagadhatja le azonban, hogy a szocialista társadalom minden polgára számára biztosította a legalapvetőbb jogokat. Ezért a burzsoá propaganda a kollektív jogokkal szemben az egyéni jogokat helyezi előtérbe. Azt állítja, hogy a szabadság alapját az egyén jogai, s nem minden polgár joga alkotja. Az egyén szabadsága azonban a társadalom szabadságától függ. Csakis az a társadalom biztosíthatja az egyéni szabadságjogokat, amely megteremti a személyiség fejlődéséhez szükséges objektív feltételeket, amint azt a szocialista társadalom teszi. jelenleg Nyugaton a kapitalizmus mély gazdasági, politikai és erkölcsi válságából való kivezető út keresésén fáradoznak. A szocialista eszmék lejáratására irányuló törekvésben nagy szerepet játszanak a dissziden- sek és az úgynevezett charta ’77 szerzői. Ahol ez nem jár sikerrel, olt a „szakadárokat" egy „jobb szocializmus“ híveiként népszerűsítik. Felvetődik a kérdés: a burzsoázia mióta propagálja a szocializmust? A szerző azzal fejezi be cikkét, hogy mindazoknak, akik az emberi jogok védelmének leple alatt kampányt indítottak a szocialista országok ellen, és disz- szidensek segítségével igyekeznek a szocialista országok belügyeibe beavatkozni, Lenin elvtárs szavaival válaszolhatunk: az ellenünk irányuló hazugságok és rágalmak lehetnek bármilyenek, tudjuk, hogy ügyünk, a világ munkásainak ügye, és ezért ez feltétlenül győzni fog a nemzetközi tőke ellen. A mítosz szertefoszlott A Nižná nad Oravnii-i Tesla vállalatban Štefan Ferenčík szocialista brigádjának 69 tagja az idei év első három hónapjában több mint 300 000 koronával túlszárnyalta a tervfeladatokat. Felvételünkön a kollektíva két tagja: Anton Chorvát és Anton Belopoto- Can munka közben. fFelvétel: V. Gabco — CSTK) A nyugat-németországi Düsseldorfban ebbén az évben tartják meg it IX. nemzetközi filozófiai kongresszust. A színhely kiválasztása nem véletlen, hiszen az elmúlt években rendkívüli módon aktivizálódott az úgynevezett frankfurti iskola - állapítja meg Stefan Ducár: A frankfurti iskola mítosza című cikkében. Rámutat, hogy az úgynevezett frankfurti iskola mindig a burzsoá filozófia ideológiai eszköze volt és az is marad. Lényegében minden, a burzsoá filozófiát képviselő „iskola“ az adott szociális és társadalmi-politikai kapcsolatok elleni tiltakozással indul. Ismeretes például James Burnham- nak, az amerikai világuralom, és az úgynevezett „Manager iskola“ ismert teoretikusának eljárása: a negyedik, úgynevezett trocklsta internacionálé ideo- lógusa volt, amellyel elégtelen antikommunizmusa miatt szakított. Előző nézeteiért elbocsátották a columbiai egyelőmről, és „iskoláját“ az állami szervek súlyosan veszélyeztették. 1960-ban azonban a The Managerial Revolution című könyvét főiskolai tankönyvvé nyilvánították. Ez a metamorfózis az úgynevezett frankfurti iskola alapítóinál ás jelenlegi teoretikusai között is észlelhető. Majna-Frankfurtban a kapitalista társadalom válságának elmélyülésekor és a fasizmus előretörésekor az ideológusok egy csoportja megváll a fasizmus ideológiájától — a nemzeti szocializmus elméletétől. Ezzel a haladó gondolkodású emberek körében rokonszenvet ébresztett. Tagjai később az USA-ba távoztak, ahol az úgynevezett „osztály feletti ideológia“ hirdetői lettek. Ez az „elmélet“ szorosan kapcsolódik az amerikai imperializmushoz. Kijelenthetjük, hogy minden ideológiai eszköz, amelyet megfosztanak a társadalmi folyamathoz kapcsolódó osztályjelle- gű állásponttól^ mindig csupán „iskola“ marad. A marxista— leninista filozófia egy osztály, a munkásosztály eszköze lett. Mivel azonban az úgynevezett frankfurti iskola képviselői nem ismerik el a marxista—leninista filozófia osztályjellegét, ezért nézeteik nem segíthetnek hozzá a kapitalista társadalom egyre kiéleződő ellentéteinek megoldásához. Az említett cikk szerzője többek között megállapítja, hogy az egyértelműen antikommunista jellegű frankfurti iskola mítosza szertefoszlott. A szocialista életmód teljes mértékben igazolta a marxista—leninista filozófia életrevalóságát éppen úgy, mint a társadalom tudományos elmélete további elmélyítésének és földolgozásának lehetőségeit. Mindegyik burzsoá filozófia, így az úgynevezett frankfurti iskola is pusztulásra van ítélve. Iki)
