Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)
1977-05-05 / 123. szám, csütörtök
Sírásból — nevetés A cigány a Magyar Területi Színházban Cigánylány szeret magyar fiút, magyar lány szeret cigány- íiúr. Sima lenne az útjuk egy- ims felé, a boldogság felé, az előadás is hamar véget érne, ha senki nem szólna közbe. De hát azért vannak a világon szülők, rokonok, mások is, meg más is, nemcsak szerelem, hogy közbeszóljanak. Szerelem? Boldogság? Majd annak is eljön az ideje. Előbb játsszunk egy kicsit a közönségnek, mutassuk meg magunkat, kik vagyunk, kik az őseink, aztán vesszünk-verekedjünk össze, forgassuk meg, ugrasszuk egymásnak a fiatalokat is. És ha kimokáztuk magunkat, jöhet a happy end. jött is, és a szűnni nem akaró vastaps kipirosította a nagykosár szegfűt, igazán szép volt a meghajló színészek előtt, akiknek, két felvonásnyi idő alatt, sikerült fölforrósítani a hangulatot, jókedvre deríteni a közönséget. Ilyen bemutató végén, jó a művészeket köszöntő, az előadást köszönő virágra nézni, érzi az ember, nem pusztán az illendőség vitte színpadra a kosarat. Azt hiszem, mindenkinek, aki részt vett A cigány életrehívásában, színrevi- telében, jutott egy-egy szál szegfű, és a színháziak — a maguk és a közönség nevében — képzeletben bizonyára átnyújtottak egy csokrot Szigligeti Edének is, jóllehet, nem az ő — mára megcukrosodott, érzelgős, az amatőr színpadokról évtizedeken keresztül köny- nyeket fakasztó —• népszínművét láttuk viszont. Kopányi György, a Magyar Rádió dramaturgja és Konrád József rendező komoly plasztikai műtétet hajtottak végre rajta, annyira átdolgozták, áthangolták, korszerűsítették, hogy az eredeti műnek csak a váza maradt meg. Szükség is volt erre a munkára, ha már a MATESZ — annak idején nem kis meglepetésünkre — éppen ezt a darabot szemelte ki. Ugyanis köztudott, hogy a magyar játékszín ügyét — színészként, dramaturgként, rendezőként, igazgatóként és drámaíróként — egy életen át szeretettel, odaadással szolgáló Szigligeti Ede művei, beleértve A cigányt is, nem állták ki az idő próbáját, fölfogható, élvezhető hangon csak korukhoz tudtak szólni, a későbbi korokhoz és különösen a mához, legföljebb részleteikben. Hát akkor miért mégis A cigányt? — kíváncsiskodnánk makacsul, ismét, ha ezzel a kérdéssel nem előzött volna meg Konrád József a műsorfüzetben. Idézzünk válaszából: „Azzal szeretnénk sajátos ízt adni vállalkozásunknak, hogy amin valaha sírtak, azon ma nevessenek, mert úgy venni komolyan a falut, ahogy azt az eredeti darab bemutatja — s ahogy azt annak idején sokan el is hitték — egyáltalán nem, vagy csak mosolyogva lehet... A színpadon minden lehetséges ... Még az is, hogy alkalomadtán ne játsszuk a müvet, hanem fogadjuk el játszótársul ..És még egy mondat: „... a darab műsorra tűzésével most a szórakoztatásra helyeztük a hangsúlyt...“ Ezzel a válasszal teljes mértékben megegyezik színpadra fogalmazott válasza, a szándékot igazolja a tett. Mert valóban vidám játékot látunk, különösebb szellemi izgalmak nélkül. Festékkel lecsurgatott kuka, bármikor előhúzható belőle hegedű, lepedő, amífe éppen Kucman Eta és Ropog József az előadás egyik jelenetében (Nagy László felvétele) szükség van; alacsony kerítés köcsöggel, fazékkal; lecekből összetákolt falak; foltok, rongyok, kosarak, díványok, színek. Sok minden van ezen a színpadon, csak éppen rend nincs, legalábbis nem olyan, amilyet gondos háziasszonyok, udvart gereblyéző férjek tudnak teremteni. Ebben az ügyesen megtervezett rendetlenségben aztán kedvükre komédiázhatnak a színészek. Kopócs Tibor díszlete az előadás egyik telitalálata. Jól „együttjátszik“ a Balogh Ági tervezle vasalatlan, de kifejező jelmezekkel, Kvocsák József koreográfiájával és Dobi Géza zenéjével. Tegyük azonban hozzá, nem volt nehéz a feladatuk. Nehezebb volt a rendezőé, aki a szó szoros értelmében — az előadás javára — társszerzője lett egy mondanivalójában, tartalmában szűk horizontú, a konfliktusok mélységeit csak sejtető darabnak. Konrád Józsefnek, csodálatos módon, sikerült végig egyensúlyban tartania a meglehetősen gyors tempójú előadást. Azért mondom, hogy csodálatos módon, mert a történetnek vékonyka a vezérfonala, könnyen elszakadhatott vagy elveszhetett volna, és az előadás széttöredezik. Annak ellenére, hogy most elsősorban a játékon volt a hangsúly, nem a cselekmény- bonyolításon, a konfliktusok kihegyezésén. Nem hallottunk nagy poénokat, mégis jól szórakoztunk, a rendező, meglepő biztonsággal, sok mulatságos ötletet szőtt a jelenetekbe, „szabadon engedte“ a színészeket, akik — a hálásabbnál hálásabb szerepekben és helyzetekben megérez- vén a lehetőséget — jókedvvel, egymást túlharsogva játszanak, komédiáznak, csúfolódnak, saját színházukat, önmagukat sem kímélve gúnyolódnak. Szinte kivétel nélkül csillogtatják színészi tudásukat, felkészültségüket; nagyon élnek a színpadon, amelyen régen láttunk ilyen kitűnő — bár helyenként túlzásoktól sem mentes — csapatjátékot. Bocsásson meg a népes szereplőgárda minden tagja, hogy — a szokástól eltérően — most csupán Benes Ildikó nevét említem. A fiatal színésznő alakítása az előadás egy másik telitalálata. Remekül mozgott, hangsúlyozott, intonált, és ami a legfontosabb — mert a leghá- lásabb szerep egyben a legveszélyesebb is —, tudott mértéket tartani. A közönség reagálásából ítélve, nem voltam egyedül, aki alig várta, hogy megszólaljon a csípős nyelvű Erzsi. Nem is az nevettetett, amit mondott, hanem, ahogy mondta. És természetesen az, ahogy játszotta A cigányt a csapat minden tagja. Egy nappal később Ekecsen is, ahol régen voltak ennyien MATESZ-előadá- son, régen tapsoltak ennyit. BODNÁR GYULA Miézugpótlo niú A russzisztika kis magyar enciklopédiája Így is lehetne nevezni a budapesti Tankönyv- kiadó Bevezetés a russzisztikába című remek új kiadványát, Bihari József és H. Tóth Imre új tankönyvét. Hézagpótló mű ez, hiszen ez ideig magyar nyelven nem jelent meg ilyen összefoglaló jellegű, a russzisztika valamennyi területét felölelő könyv. Annak ellenére, hogy a kiadvány elsősorban főiskolai tankönyvnek készült, igen hasznos a gyakorló pedagógusok számára is. A könyv foglalkozik az orosz nyelvészet csaknem összGj alkotóelemével. Bevezetőül röviden összefoglalja a russzisztika történetét. Tárgyalja a srláv nyelveket, azok felosztását és helyét az indoeurópai nyelvcsaládban. Külön fejezet foglalkozik a szláv írásbeliség kialakulásával, az ószláv és az óorosz nyelvvel, annak fonetikai és morfológiai rendszerével. Szövegminták bemutatásával érzékelteti az orosz nyelv és a többi keleti szláv nyelv közti fonetikai és morfológiai különbségeket. Külön fejezet tartalmazza a mai orosz nyelv rövid jellemzését; foglalkozik nemcsak a leglényegesebb fonetikai és morfológiai sajátosságokkal, hanem a szókincsbeli és a jelentésváltozásokkal is. Az orosz irodalmi nyelv történetét vázoló fejezet végigköveti az orosz nyelv történetét az óorosz korszaktól a szovjet korszak irodalmi nyelvének tárgyalásáig, elemzi az egyes korszakok irodalmi nyelvének sajátosságait, I. Péter korának, valamint Lomonoszov és Puskin munkásságának jelentőségét a mai orosz irodalmi nyelv kialakulásában. A könyv befejező részében a russzisztika nyelvészeti vonatkozású területeivel kapcsolatos hasznos bibliográfiát, valamint a nyelvészeti terminusok rövid értelmezését találjuk. Ez a kiadvány kitűnő segédeszköz azok számára, akik a russzisztika nyelvészeti vonatkozásaival hivatásszerűen foglalkoznak. Az értékes mű főleg azokat a kérdéseket taglalja az össze- hasonlító-történeti módszer segítségével, amelyek a mai orosz nyelv sajátosságainak tanulmányozása, megértése és megismerése szempontjából igen fontosak. A szerzők az egyes nyelvi jelenségeket összefüggéseikben mutatják be, és ennek sikeressége érdekében alkalmazták az összehasonlító-történeti módszert. Tudományos alapossággal sikerült felvázolniuk, milyen nyelvfejlődési tendenciák alapján szeparálódotf az indoeurópai alapnyelvtől az a dialektus, amelyből jellegzetes fonetikai és morfológiai újképzések során kialakult az ősszláv, később az óorosz, majd az orosz irodalmi nyelv. A tárgyalt kérdések Illusztrálásához a szerzők átvettek néhány táblázatot és példát A. I. Pavlovics moszkvai professzor könyveiből. Az orosz nyelv iskolai oktatásával foglalkozó csehszlovákiai magyar pedagógusok is bizonyára nagy érdeklődéssel lapozgatják majd e kitűnő könyvet munkájuk színvonalának emelése érdekében. SÄGI TÜTH TIBOR Fehér Lászlóné foglalkozás közben kiemeli óvodák keiM Játékosan a halmazelméletről Menyhár Tiborné, az óvoda igazgatója szélgessünk az óvoda múltjáról, jelenéről és jövőjéről. — 1947. november 28-án kezdett működni a csatai óvoda egy magánlakásban (a volt óvoda épületét a háború tönkretette). Elég siralmas kezdés volt, de már 1951-ben 60 kis óvodással foglalkoztak szlovákul és magyarul. Egy évre rá már volt saját épületünk is. Alig tanítottam egy évet, 1960-ban már kineveztek Csatára igazgatónőnek. Aránylag meg voltam elégedve az itteni viszonyokkal. A gyerekek száma egyre nőtt, így a hnb és a szülők összefogásával társadalmi munkában még egy osztály építését kezdtük meg. Ekkor még csak kéttanerős volt az óvodánk. A munkában észre se vettük, hogy elrepültek felettünk az évek. Az 1964/65-ös tanévben nem csekély megelégedéssel fogadtuk az örömhírt, hogy óvodánkat teljesen átépítik. — Hány tantermes lett az óvoda? — 1967 szeptemberében valóban nagyon korszerű, háromtantermes óvodát nyithattunk meg öt tanerővel. Közben előkerül az óvoda krónikája is, melyben rengeteg fénykép, rajz és bejegyzés van. jóleső érzéssel lapozgatjuk, hiszen minden sor, felvétel a dolgos hétköznapok örömeit, sikereit idézi: részvétel a kiilnö- böző ünnepségeken, a tél és az üregek köszöntése, az elsősök meglátogatása, ballagás, részvétel a III. országos spartakiá- don, újszülöttek fogadása, a nőnap megünneplése, 25—50 éves házassági évfordulók köszöntése, látogatás a lévai kaszárnyában, Devera Évának, a Magyar Rádió munkatársának bejegyzése, aki az óvodába látogatva hangszalagra rögzítette a kis óvodások énekeit, verseit (a budapesti rádió sugározta a gyermekműsorban). — Említette, hogy a kiemelt óvodák közé tartoznak. Elmondaná, mit jelent ez? — 1975. november 1-től új módszerek szerint tanítunk. A járásban öt óvodát jelöltek ki erre a célra. Természetesen ez rengeteg többletmunkával jár, és vállalni kell a házigazda szerepét is a „módszertani napolt“ megrendezésekor. — Hány ilyen módszertani napot tartottak, és mi ennek a lényege? — Csak a legjobbakat tudom mondani. Fehér Lászlóné, aki 1976-ban a második módszertani napunkon tanított, olyan remek órát tartott, hogy a zselízi körzet 50 óvónője a legnagyobb megelégedéssel nyugtázta munkáját. Az új módszer abból áll, hogy a nagycsoporttal játékos formában megismertetjük a halmaz- elméletet. Mire a gyermekek iskolába kerülnek, játszva fogják megoldani az utóbbi években szinte „bubusként“ emlegetett halmazgyakorlatokat. A képeket nézegetve, el is tudom képzelni ezt a mintaórát. Egy valami mégis megragadta figyelmemet, ezért rögtön meg is kérdeztem: — Kitől kapják a segédeszközöket, hiszen ilyen mintatanításhoz nagyon sok kell? — Azt hiszem, egy mondattal lehet erre válaszolni. Az egész kollektívának köszönhető, hogy ilyen jól sikerültek. Mindenki tudásának a legjavát adta. Szó nélkül, mosolyogva nyújtja felém Viera Lehotayo- vá járási tanfelügyelő által készített jegyzőkönyvet, amelyben ezeket a sorokat olvastam: A segédeszközök nagyon esztétikusak és olyan jók, hogy a járás többi óvodájában is sikerrel tudnák használni őket... — Hallottam, hogy 1969-ben megkapta a Példás tanító kitüntetést. Mivel jár ez? Bizonyára a tömegszervezetekben végzett munkája is hozzájárult ahhoz, hogy ezt az elismerést kiérdemelte. — Ez valóban így van — mosolyodik el beszélgetőpartnerem. Ott kell lennem mindenütt, ahol úgy érzem, segíteni tudok. Dolgozom a polgári ügyek testületében, a Nőszövetségben, a Vöröskeresztben. Legnagyobb öröm számomra mégis az, hogy munkám, elismeréséül 1977-ben párttag lettem. — Idefelé jövet meglepett az óvoda környékének példás rendje és a rengeteg kiültetett rózsatő. El tudom képzelni, milyen csodálatos lesz itt a park virágzás idején. Ki gondozza a kertet? — A kerti teendőket a tanítónők, és az alkalmazottak végezték társadalmi munkában a XIV. és a XV. pártkongresz- szus tiszteletére. Lassan ébredeznek a gyerekek, be kell fejeznünk a beszélgetést. Ahogy rakosgatjuk az asztalon levő iratokat, még egyszer beletekintek a jegyzőkönyvbe. „A látottak nem leptek meg — írja a tanfelügyelő. — Ide bármikor jövök is, mindig jó munka folyik. így volt ez a múltban és most is. Az óvónők munkája az új formákra épül és ami nagyon lényeges, jó, összeforrott a kollektíva. Mindig és mindenben segítik egymást. Ez természetesen kihat az óvoda munkájára, életére ...“ Ilyen munka mellett bátran állíthatjuk: ennek az óvodának nemcsak szép jelene, hanem jövője is van. BENDE JÓZSEF 1977. V. 5. Óvatosan nyitok be a csatai óvodába. Délután ugyanis elcsendesülnek az osztályok, a folyosók. Elindulok, hogy körülnézzek egy* kicsit. Mindenhol rend. A falakon faliújságok tablók a volt óvodásokról, egy hatalmas panelon színes órarend, rajzok. Az egyik osztályban találok rá Menyhár Tibor- néra a kipirult arcú édesdeden alvó kisgyermekek közt. Barátságosan fogad és szívesen áll rendelkezésemre, hogy elbe-
