Új Szó, 1977. május (30. évfolyam, 120-148. szám)
1977-05-20 / 137. szám, péntek
Mégy év után Négy évvel ezelőtt, 1973-ban szerepeltek utoljára a Jókai- napokon. Most megint láthatja őket a közönség, tapsolhat A helység kalapácsa című stílusparódiájuknak, amelyet ismét Horváth József rendezett. — Nem számítottunk arra, hogy megnyerjük a járási versenyt. ugyanis közvetlenül előtpróbán jelen vannak. Egy-kettő kivételével valamennyi szereplő most esett át a tűzkeresztségen. És hogy milyen alakításokkal, arról mi is beszámoltunk olvasóinknak a gútai seregszemlét értékelő írásunkban. — Sokat köszönhetünk a Szakszervezetek Házának, ahol Két évtized eredményei A népművelés és az oktatásügy kapcsolatáról A helység kalapácsa című stílusparódia egyik jelenete (Gyökeres György felvétele) te készültünk el a műsorral — mondja a huszonkilenc éves Sztrecskó Rudolf, a komáromi Szakszervezetek Háza és a CSEMADOK helyi szervezete kisszínpadi csoportjának vezetője és tagja, számos amatőr színházi előadás sokaknak ismerős szereplője. — Gútán, amikor megtudtuk a kerületi verseny végeredményét, egymás nyakába borultunk. Mert arra szintén nem gondoltunk, hogy megverjük ezt a nagyon erős mezőnyt. Öriási öröm volt. — A hosszú szünet után hogyan alakult újra a csoport, hogyan született meg a műsor? — Egy éve dolgozom a Szak- szervezetek Házában, mint a propaganda-osztály vezetője. Lehetőséget kaptam egy kisszínpadi csoport létrehozására, aminek nagyon megürültem. Főleg ismerőseinket, barátainkat szerveztük be, azután, hogy Jóskában megszületett az ötlet: vigyük színre A helység kalapácsát. Az első próbára több mint harminc ember jött el, közülük válogatta ki Jóska a tizenkét szereplőt. Többen vidékről járnak be, mégis minden lehetővé tették számunkra, hogy a nagy színpadon próbálhatunk, nagy térben mozoghatunk. A helység kalapácsa derűs olvasmány, Horváth József színpadán is megnevetteti az embert. Itt jegyzem meg, hogy a stílusparódia zenéjét Dobi Géza szerezte, Platzner Tibor tervezte a díszletet, a koreográfia Kozári Péter munkája. — Én úgy gondolom, hogy sokkal nehezebb nevettetni, mint elszomorítani. Pedig kell a nevetés. A vígjátékban, mint ez is, jó a hangulat, jó hangulatot lehet vele teremteni. Kevés vidám összeállítás készül, ha jól tudom, az idei Jókai-na- pokon csak mi veszünk részt ilyen műsorral, amelyről elmondhatom azt is, hogy minden tekintetben egy tökéletes kollektív munka eredménye. És jó dolgozni Jóskával, nyugodt ember. Azt mondta a múltkor, fiúk, a versenyt megnyertük, de nem szabad elbízni magunkat. ezután jön a neheze. Vagyis a holnap kezdődő (ó- kai-napokon. És azután? — Nem szeretnénk már éveket kihagyni. (bodnár] K. Németh István felvétele A PÉLDAKÉP Aligha akad olyan felnőtt, akinek gyermekkorában ne lett volna kedvenc tanítója. Hiszen a szülőkön és a szűkebb családi körön túl, a pedagógus, jelenti a gyermek számára az első személyes kapcsolatot a társadalommal. Ezért nem mindegy, ki fogja meg először a kezünket, ki vezet be az óvodai vagy iskolai osztályba, hogyan kapcsol be minket az új, a velünk egykorú emberkék közösségébe. Aztán az első órák és napok számtalan kedves, vagy éppen kellemetlen élménye után, egyre tudatosabban kezdünk odafigyelni a tanító emberi magatartására. Viselkedéséből megpróbálunk következtetni jellemére, megszeretjük vagy idegenkedünk tőle. Akaratlanul is a jónak, vagy a rossznak a megtestesítőjévé válik számunkra. Az igazi, a tudatos példaképválasztásra azonban csak jóval később, az alapiskola felsőbb osztályaiban, vagy a középiskolában kerül sor. Az itt választott példakép már tartós, és gyakran kihat az egész életre. Erről legőszintébben maguk a pedagógusok tudnának vallani. Nemrég találkoztam egy nyugalmazott tanítónővel, aki közismert szerénysége ellenére is büszkén mutogatta azokat a leveleket és fényképeket, amelyeket egykori tanítványaitól kapott. — A legnagyobb örömet ezek szerezték — mutatott a tanítók napja alkalmából kapott legfrissebb üdvözletekre. — Egytől egyik fiatalabb kollégáim küldték. Néhányan közülük hozzám jártak, néhányukkal együtt tanítottam, de talán ezek is egy kicsit példaképüknek tekintettek. Ott, abban a csöndes szobában megsárgult borítékok között arcok, mozdulatok és tekintetek jutottak az eszembe. Egy idős pedagógus hajlott alakja vonult el lassan előttem. Kalapját a kezében tartotta, ahogy gyakran magam is szoktam, ha abban a faluban járok, ahol egykor tanítottam. SZENK SÁNDOR A népművelés és az oktatásügy tartalmát tekintve rokon fogalmak, és mindkettő kölcsönösen igényli egymás támogatását. Ha a nemzetiségi életet vizsgálva mélyebben beletekintünk a kettő kölcsönösségébe, túlzás nélkül állapíthatjuk meg: a nemzetiségek oktatásügye az egész nemzetiségi kulturális tevékenység alapját képezi. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a jó nemzetiségi oktatás a nemzetiség fennmaradásának, továbbélésének egyik legfőbb záloga, a nemzetiségi lét megőrzésének egyik előfeltétele. Nem véletlen tehát, hogy felszólalásomban elsősorban erre szeretném ráirányítani a figyelmet. A CSEMADOK munkája elképzelhetetlen a nemzetiségi iskolákkal való szoros kapcsolat nélkül, s az iskolákban folyó jó vagy rossz oktatás és nevelés akarva, akaratlanul visszatükröződik az egyes helyi szervezetek munkájában is. Ezt a megállapítást néhány évtizedes tapasztalat igazolja. Nem célom a számok halmazával untatni az országos közgyűlés résztvevőit, de néhány adatot mégis ismertetnem kell a helyes mérlegelés és a megfelelő következtetések leszűrése végeit. Egy ilyen felszólalás persze nem összegezheti az összes rendezvényt. Nem is az a célja. Inkább azt akarom érzékeltetni, hogy sikereket csak ott lehet elérni, ahol áldozatkész szervezők és lelkes tagság van. Szerencsére az elmúlt öt esztendő alatt sok ilyen áldozatkész és lelkes kultúrtársunk volt a járásunkban, s az országos közgyűlésen kötelességemnek tartom, hogy köszönetét mondjak nékik. Van azonban egy jelenség, amely nyugtalanít. A CSEMADOK járási népművelési munkájában bizonyos „elöregedés“ észlelhető. Kevés a fiatal s ez a tény arra ösztönöz, hogy felhívjam a tisztelt közgyűlés figyelmét: fokozottabb gondot fordítsunk az utánpótlásra, a fiatalok nevelésére. Essen sző tehát arról az ifjúságról, amely a zselízi gimnáziumban nevelődött fel az elmúlt 20 esztendő folyamán. Középiskolánk — elsősorban a helybeli és a környező magyar ajkú lakosság kérésére — 1956-ban alakult meg. 1958-tól önállósult és 1962-től működött parallel, sőt időnként hármaspárhuzamos osztályokkal. Diákságának 93 százaléka munkásparaszt származású. Ma is van olyan osztály, amelyben csak munkás paraszt származású tanuló van. A törekvésünk természetesen az, s ez igen sok szülőnek az óhaja, hogy minél több tanulónk, főiskolai, egyetemi végzettséget szerezzen. A legelső érettségizett osztály 22 tanulójából kilencen szereztek diplomát. Közülük kettő azóta már egyetemi tanár lett. (mezőgazdasági gépesítést illetve mezőgazdasági biológiai kutatásokat irányítanak). Az 1962-ben végzett 34 tanulóból 27 szerzett diplomát, közülük három orvosi karra került, 1 elektromérnök, 2 gépész- mérnök, 1 erdőmérnök, 1 mező- gazdasági mérnök, 1 vegyész- mérnök, 3 katonatiszt, a többi pedagógus lett. Ez azt jelenti, hogy az osztály 80 százaléka egyetemi és főiskolai képesítést szerzett. Természetesen nekünk sincs minden évben ilyen erős osztályunk. Van olyan is — és ez abból is adódik, hogy gimnáziumunk tanulóinak 70 százaléka leány —, hogy az érettségiző tanulók jelentős része (főleg a leányok) 19 éves kora után talán nem Is kényelmi szempontból, talán nem is félelemből, hanem inkább jövőjükre, férjhez menési esélyeikre gondolva, nem vállalja a továbbtanulást. Az 1971-ben érettségizett 44 tanulóból 24-et vettek fel a különböző egyetemekre, ami a tanulók 56 százaléka. Vagy 1974- ben a 45 érettségizett közül — akiknek egyébként 46 százaléka jelentkezett főiskolára — 5-en jelentkeztek orvosi karra, mind az 5-öt felvették (ez a tanulók 11 százaléka) és mind az öten ma is eredményesen tanulnak. Iskolánkból kerültek el már tanulók lengyelországi, magyarországi, bulgáriai felsőoktatási intézményekbe nem is kis számban; 4-en Moszkvában tanulnak, illetve tanultak, 1 pedig Volgográdban. Nem volna teljes az áttekintés, ha nem szólnék arról, hogy az utóbbi időben egyre inkább növekszik az érdeklődés tanulóink körében a műszaki főiskolák iránt. Az utóbbi öt évben általános tendencia, hogy az egyetemre jelentkezők kétharmada műszaki főiskolákra jelentkezik. Az eredményes felvételi vizsgát nagymértékben elősegíti az a tény, hogy iskolánk az Oktatásügyi Minisztérium nemzetiségi osztályának kezdeményezésére az elsők között, 1973. szeptember 1-től bevezette az ún. szlovák nyelvű szaktársalgást; így hetente 2 tanítási órában szlovák nyelven gyakoroltatjuk az anyanyelven már elsajátított természettudományi (matematikai, fizikai, kémiai és biológiai) ismereteket. Erről nemcsak mi tanárok, de a tanulók, sőt a szülök is kedvezően nyilatkoznak. Ennek megfelelően bevezettük a csoportos szlovák nyelv- tanítást, kitűnő állományú diákkönyvtárat, s nem sokkal később nyelvi laboratóriumot is létesítettünk. Mindezek felső szerveinknek nem kis pénzébe kerültek és kerülnek. Éppen ezért érthetetlenül állunk olyan döntés előtt, miszerint a jövő tanévtől csak egy első osztály nyitását engedélyezik. Tudom, hogy jelenleg érezzük az egykori demográfiai hullámvölgyet, tudom, hogy iskolarendszerünk átépülőben van, de talán nemzetiségi szempontok miatt külön elbírálásban kellene részesíteni a magyar tannyelvű gimnáziumokat', hogy maradéktalanul teljesíthessük pártunk határozatát. tehát lélekszámúnknak megfelelő arányban juttathassuk el gyermekeinket a főiskolákra. Hogy tanulóink miként kapcsolódnak be a CSEMADOK népművelési munkájába, beszédesen bizonyítják ezek az adatok: van egy 70 fős leánykó- rusuk, évente számos író—olvasó találkozót és irodalmi estet rendezünk, a diákok rendre részt vesznek — jó eredménynyel — a különböző irodalmi és politikai vetélkedőkön, szinte minden tanulónk igyekszik bekapcsolódni valamilyen formában a zselízi fesztivál megrendezésébe és annak így igazi otthont teremt. Azzal zárom mondanivalómat, hogy esztendők folyamán nemcsak számtalan orvost, mérnököt, pedagógust, technikust, könyvelőt, ápolónőt, katonatisztet neveltünk fel szocialista hazánknak, hanem becsületes és áldozatkész CSEMADOK-tagokat is. Ezt mi sem igazolja jobban, mint az, hogy a lévai járás itt megjelent 36 küldöttéből nyolcán tartoznak az „új nemzedékhez“ s közülük egészen véletlenül, vagy talán nem is egészen véletlenül heten iskolánk növendékei voltak. (Részlet a CSEMADOK XII. országos közgyűlésén elhangzott felszólalásból.) GERÖ JÁNOS N em magánügy Olykor úgy tűnik az embernek, hogy bizonyos helyeken megállt az idő, minden változatlan. A losonci (Lučenec) park is úgy fogad, mint -ahogy öt, tíz éve az emlékezetemben él. Pompás zöld köntössel, esi- vitelő madarakkal csábít pihenésre, felüdülésre, emlékezésre. Aztán a szemben lévő házra tekintek és belém mar a valóság, tudatosítom a múló időt: Szabó Gyula, aki ezekben a napokban ünnepelné születésének hetvenedik évfordulóját, immár öt éve halott. Az üresen hagyott műteremben a gondosan összerakott festményeit nézegetem, s mintha újra hallanám a mester bölcs meglátásait életünkről, a művészetről, s az emberiség megannyi gondjairól. Egyik aforizmája jut az eszembe: Csak aki tudja a halált, az meri az életet. S ha valaki, hát ő merte: roppant életművet hagyott hátra, fölbecsülheletlen értékeket. Évtizedeken keresztül élt itt, dacolt minden megpróbáltatással, gonddal, rajzolt, festett, alkotott, valami leírhatatlan akaraterővel, szívóssággal, töretlen hittel, hogy kell, hogy érdemes, hogy csak így lehet. Furcsa szeszélye a sorsnak: születésnapjának és halálának az évfordulófa közeli időpontra esnek, s újra figyelmeztetnek. Csak ő távozott el közülünk, művei megmaradtak, érzelmi és értelmi gazdagodást kínálnak. Az évforduló alkalmából mi sem lenne könnyebb a méltató szavaknál, dátumok, címek fölsorolásánál. És mégsem lehet, mert méltatlan lenne. Szabó Gyuláról legméltóbban Szabó Gyula tud beszélni, alkotásai révén. S a krónikásnak egy feladat jut: megkérdezni, mit tettünk az eltelt fél évtized alatt azért, hogy Szabó Gyula alkotásait közkinccsé tegyük, bejuttassuk a köztudatba. Soroljuk a tényeket. Befejeződött képzőművészeti alkotásainak rendszerezése, összeírása. Losoncon a tervek szerint önálló képtárat nyitnak — előreláthatólag 1980-tól — amelyben a többi gömöri festőn kívül Szabó Gyula alkotásai is láthatók lesznek. Rendeztek néhány tematikus kiállítást. Lapunk és más lapok hasábjain időről időre megjelennek Szabó Gyula reprodukciók is. Körülbelül ennyi történt. Nem érdemes azt vitatni, sok ez, vagy kevés. Hétfőn, május 23-án kiállítás nyílik Losoncon, amelyen a szerző nógrádi tájképeit láthatjuk. Azt a vidéket láthatjuk viszont ezernyi arculatában, amelyet a mester any- nyira szeretett, s amelyhez élete végéig ragaszkodott. Az említett kettős évforduló és ez a kiállítás is jó alkalom az el- gondolkozásra: mit tehetünk azért, hogy a feltett kérdésre tettekkel feleljünk. Említettünk már egy aforizmát, széljegyzetünket hadd zárjuk le még eggyel. Szabó Gyula frappáns megfogalmazásában: A művészet magánügy, de ha megszűnik közügy lenni, megette a fene az egészet. Erről van szó. Tehetségekben, eredményekben oly gazdag hazai magyar képzőművészetünket, s ezen belül Szabó Gyula alkotásait is közüggyé kell tennünk, hogy mindannyian többek, gazdagabbak legyünk. SZILVÁSSY JÖZSEF 1977. V. 20. Szobó Gyula: A LOSONCI PARKBAN. JA hftfőn nyíló kiállítás anyagából.)
