Új Szó, 1977. április (30. évfolyam, 90-118. szám)
1977-04-15 / 103. szám, péntek
Mű és érték Egy kritikagyűjtemény margójára A szavak súlya Mű és érték címmel keresztmetszet-válogatás jelent meg a csehszlovákiai magyar kritikaírás utóbbi huszonöt esztendejének java terméséből. Az antológia összeállításával hasznos munkát végzett Szebe- rényi Zoltán, a Nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar tanszékének tanára. „Nem vállalkoztunk kritikánk negyedszázados történetének részletes bemutatására, csupán legkiválóbb művelői munkásságának jelentősebb mozzanatait kíséreljük meg felidézni, főként azt tudakolvmilyen mértékben vették ki részüket szocialista irodalmunk fejlesztéséből, olvasóközönségünk neveléséből“ — írja a kötet előszavában. Válogatási szempontjain aligha érdemes hosszabban tűnődni, a viszonylag nagy, de rendkívül vegyes minőségi anyagból igyekezett olyan kritikákat, esszéket, tanulmányokat kiválasztani, félezer oldalra, amelyek valóban előrevitték irodalmunkat. Magukon viselik a korszerűség, az igényesség, egyáltalán, a marxista kritika jegyeit, ugyanakkor új törekvéseket is jeleznek. Több emlékezetes, megjelenésük idején visszhangot kiváltó és mind a mai napig érvényes vagy hasznosítható megállapításokat, üzeneteket hordozó írásokat olvashatunk újra. Ügy tűnik, az antológia összeállítója, érezvén az átfogó jellegű munkák hiányát, irodalomtörténeti keresztmetszetben is láttatni kívánta az elmúlt negyed- századot, iparkodott minél több kritikust — tehát: egyúttal írót és művet — bemutatni, és valószínű, ezért szerepelt a kötetben egy-két írás, amely alig haladja meg az alkalmi recenzió szintjét. Szeberényi Zoltán, előszavában és Csanda Sándor két dolgozatával (Nemzetiségi irodalmunk újabb fejezete, Irodalmunk az 1968—69-es válság utáni kibontakozás útján), mintegy történelmi összefüggésbe is ágyazza a kötet anyagát: a Kritikai elvek és törekvések című fejezetben olvasható tanulmányokat, Turczel Lajostól ( Kritika és mű, Vázlat Fábry Zoltán kritikusi portréjához), Duba Gyulától {Esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal) és Zalabai Zsigmondi ól (Ars critica). A következő három fejezet tartalmazza azokat a fentebb már emlegetett kritikákat, esszéket, tanulmányokat, amelyek az elmúlt huszonöt évben, különböző műfajokban született csehszlovákiai magyar alkotásokról láttak napvilágot lapjainkban, sőt, kötetekben is. Egy vagy több írással (illetve részlettel) szerepel többek között Fábry Zoltán, Turczel Lajos, Tőzsér Árpád, Koncsol László, Rácz Olivér, Rákos Péter, Zsilka Tibor, Zalabai Zsigmond, Mészáros László, Duba Gyula. Jellegénél fogva, természetesen, különböző ízlésvilágokról tanúskodik az antológia, a szerzők más-más módon közelítenek a műhöz, különböző szempontok szerint értékelnek, elemeznek vagy ítélnek, de közös bennük a legfontosabb: kritikusi felelősséggel szólnak, nem feledkezve meg a művek társadalmi meghatározottságáról, hátteréről sem, amiről egyébként nem egy kritikának szánt írásban ma is kevés szó esik. Ha egyáltalán ne1- vezhetŐ kritikának az olyan bírálat, amely a valóság mélyebb összefüggéseiből kiemelve (talán helyesebb: ezeket az összefüggéseket figyelmen kívül hagyva) szemléli a művet vagy — és ez a másik véglet — beleokoskodja azt is a műbe, ami nincs benne, klisékben, dogmákban, szokványmondatokban fulladozik, akarva- akarailanul egyengetve az álirodalom útját. Ha a Mű és érték alapján ítélnénk meg a csehszlovákiai magyar kritikaírás huszonöt esztendejét, nem lenne okunk különösebb panaszra. Sőt, dicsérhetnénk kritikai gyakorlatunkat, például ilyen szépeket mondhatnánk róla: következetes, kerüli az általánosságokat, a marxista kritika szempontjai szerint szembesíti az irodalmat a valósággal; rugalmasan és hitelesen tájékoztatja, irányítja, neveli az olvasóközönséget; ügyel arra, hogy ne menjen veszendőbe, ami érték, ugyanakkor — kizárva a személyes érdekeket vagy más irodalmon kívüli szempontokat — érvekkel, kritikusi tudással fölfegyverkezve irtja a gyomot; fokozatosan korszerűsíti, alakítja az értékrendet; levetette a múltból visszamaradt rossz szokásokat és ha lehet vagy szükséges, föl tudja használni azokat az eredményeket, amelyeket az irodalomtudomány eddig elért. Csakhogy kritikai gyakorlatunk — egészét tekintve — még ma sem ilyen, jóllehet, az utóbbi években pozitív törekvéseknek vagyunk tanúi. Csupán egyes munkák játszottak igazán alkotó szerepet irodalmunkban és a közönség nevelésében, ha eljutottak a közönség szélesebb rétegeihez. Nem véletlen, hogy tavaly például, egy-két keményebb hangú bírálat után fölszisszentek még olyanok is, akik utoljára talán az iskolában találkoztak verssel. Szokatlan hangok voltak még a vájtfülűek körében is. Ha kritikánk a negyedszázad alatt merészebben és kitartóbban, minden esetben felelősséggel néz szembe az alkotásokkal, amelyek egyébként ritkán tették próbára, ritkán állították izomfejlesztő feladat elé, irodalmunk lendületesebben, többet fejlődött volna, irodalmi köztudatunk magasabb színvonalon lenne. Az antológia is tanú rá, hogy voltak nagy kezdősebességü nekifutások, hosszútávra edzett kritikusi egyéniségek, akik azonban idővel kiváltak a biztatóan alakuló mezőnyből. Ma már egyáltalán nem, vagy csak elvétve művelik ezt a társadalmi-politikai és — lévén a csehszlovákiai magyar kritikaírásról szó — nemzetiségi szempontból ugyancsak fontos műfajt. így aztán nincs mit csodálkozni azon sem, hogy lapjaink nem tudnak lépést tartani a könyvek megjelenésével, napi kritikákra, recenziókra sem mindig futja a mezőnyben maradottak és az újonnan érkezett fiatalok erejéből. Egy kis megszorítással ma is érvényesek Fábry majd huszonöt évvel ezelőtti szavai: .. régen, az első republikában, az irodalmt nyüzsgés volt az elsődleges. Volt irodalmi élet, de annál kevesebb könyv. Most Üdvözlet a szlovákiai fővárosból könyv van garmadával, de hiányzik a könyvek tudata, visszhangja“. És nem biztos, hogy erről minden esetben a könyvek tehetnek. A kritika — bár „másodlagos“ műfaj, hiszen az alkotás függvénye — elsődleges szerepet játszik egyebek között a közvélemény alakításában, az irodalomról való közgondolkodás fejlesztésében. örvendetes, hogy érzik, tudják ezt és tesznek érte sokat a fiatalok, akik egyre erőteljesebben hallatják hangjukat. De egyelőre kevesen vannak ahhoz, hogy győzzék erővel, hiszen rengeteg még a fehér folt kulturális életünk területein és annyifelé kell osztani tehetségüket. Hogy fölzárkózzunk legalább önmagunkhoz, hogy ismerjük jobban önmagunkat. Turczel Lajos írta 1956-ban, „hogy költőink szavára ma már érces kritikai visszhang felel. De hogy ez a visszhang a jövőben tovább erősödik-e majd, az már a kritikusi utánpótlástól függ. Erős* tettre kész, tanulni és tanítani vágyó fiatal kritikusokra van szükségünk, ha irodalomkritikánk folytonosságát biztosítani akarjuk.“ Nos, pályán van már egy újabb nemzedék. Hosszútávra készültek föl vagy készülnek ők is. De ezen a távon okosan kell gazdálkodni az erővel, ugyanakkor szükség van arra, hogy az edzők szervezettebben és hatékonyabban támogassák a fiatalokat, szükség van a biztatásra, a visszhangra. A kritika kritikájára. Bár kilógni látszik írásom keretéből, de föl kell elevenítenem egy jó évtizedes emléket, amely a példányszám láttán jutott eszembe. (Már megint a példányszámi) Érettségi vizsgára készültünk irodalomból. Volt miből tanulni, tankönyveket, vaskos szöveggyűjteményeket lapozgattunk, gyakran csoportosan, mert azért annyi könyv mégse volt, hogy mindenkinek jutott volna. Egyik kérdést a másik után vettük át, alaposan, nehogy leégjünk kedves tantárgyunkból. Egyetlen vizsgatétel maradt, amelyet — szégyen ide, szégyen oda — senki nem kívánt kihúzni: a csehszlovákiai magyar irodalom. És csupán azért, mert nem volt könyv, amiből tisztességes feleletet építhettünk volna. Minden, amit tudtunk, néhány név, egy-két könyvnek a címe, egy-két író-olvasó találkozónak az emléke, vagyis amit innen- onnan összecsipegettünk. Azóta is sokszáz diáknak okozott fejtörést ez a kérdés. Az a diák, aki jelest akart ebből a kérdésből, becsületesen meg akarta tanulni az anyagot, mint a többit, kénytelen volt versesköteteket, regényeket, újságokat, az Irodalmi Szemle sok számút átböngészni vagy újraolvasni. Ha ugyan be tudott szerezni minden darabot. Egyszóval nem diáknak való munkát kellet végeznie, legtöbb esetben — ismerve az érettségire készülőket — a tizenkettedik órában. Hol keresendő annak oka például, hogy a fölvételi vizsgán az egyik — még versírással is kísérletező — diák egyetlen csehszlovákiai magyar költőt sem tudott megnevezni? A tantervkészítők, a tankönyvszerzők és a ma- , gyár szakos tanárok — tisztelettel a kivételnek — nem szentelnek olyan figyelmet a csehszlovákiai magyar irodalomnak, amilyet az megérdemelne. Visszakanyarodva a vizsgákhoz, most, a Mű és érték megjelenésével és rugalmas terjesztőmunkával nagyot változhatott volna a helyzet, és mondanám azt is, hogy az • idén érettségizőknek már könnyebb lenne a dolguk, ha a — más híján — tankönyvként is forgatható antológia nem 800 példányban kerül a hazai piacra. Nagy a gyanúm, hogy ez a könyv megint éppen azokhoz nem jut el, akiknek szánták. (Madách.) BODNÁR GYULA Az úgynevezett nagy szavakkal és a dicsérő jelzőkkel különösen az újságíróknak kell csínján bánniuk, hiszen ha unos-untalan, nyakló nélkül ezeket használják, akkor egykönnyen közhelyekké, fellengzős kifejezésekké szürkülhetnek. Vannak azonban olyan események, amikor az említett szavak, mondatok semmit sem veszítenek súlyukból, erejükből, mert gazdag tartalom, sok értékes gondolat a fedezetük. Pártunk XV. kongresszusát — amely egy évvel ezelőtt, éppen ezen a napon ért véget — teljes joggal nevezhetjük nagy horderejű eseménynek, hiszen egyrészt összegezte az elmúlt évek szorgos társadalomépítő, emberformáló munkáját, másrészt pedig közösségi céljaink, terveink jóváhagyásával további anyagi és szellemi gyarapodásunkat alapozta meg. A kongresszus dokumentumai, elsősorban a határozat — társadalmunk más területein dolgozókhoz hasonlóan iránytűként, ihlető forrásként szolgálnak művészeink, kulturális dolgozóink számára is. Napjainkban újra és újra vissza kell térnünk e dokumentumok egyik alapvető gondolatára, miszerint fejlett szocialista társadalmunkban a tudománynak, a szakképzettségnek és a műveltségnek a termelésben betöltött fokozódó szerepe következtében egyre növekszenek és mind sokrétűbbé válnak a kultúra és a művészet társadalmi feladatai. A kultúra ma már nemcsak szépet, humánusát nyújt, hanem tudatot formál, értékrendet alakít ki, értelmi és érzelmi gazdagodáshoz segít hozzá, nagy részt vállal abban, hogy dolgozóink — Marxszal szólva — egyre öntu- datnsabb, tehát szabadabb egyéniségekké váljanak, mind sokoldalúbban realizálják önmagukat. A tanácskozáson nyomatékosan hangsúlyozták a szocialista népművelés, s ezen belül az amatőr művészeti mozgalom egyre növekvő jelentő ségét az ember életszemléletének és életstílusának megfelelő formálásában, s a szabad idő értelmes kihasználásának megszervezésében, a feltételek megteremtésében. Husák elvtárs mutatott rá kongresszusi zárszavában, hogy a legjobb határozat is csak akkor válik életképessé, ha az elgondolásokat, javaslatokat mielőbb megvalósítják. Elmondhatjuk, hogy kulturális életünkben is sok minden történt az elmúlt tizenkét hónap alatt. Művészeink, kulturális dolgozóink magukénak vallják pártunk politikáját, s ennek a szellemében alkotnak, és végzik munkájukat. Kulturális életünk szervezésében, irányításában fontos részt vállalnak a művészeti szövetségek, amelyek éppen ezekben a hetekben tárgyalnak a továbblépés lehetőségeiről, a művészi alkotások eszmei és esztétikai színvonalának emeléséről. Javult a népművelési intézmények és az amatőr művészeti együttesek munkája is. Tavaly az SZLKP kongresszusán értékelték a CSEMADOK eszmei és kulturális népművelő munkáját is. Néhány hét múlva ez a szövetség is megtartja országos kongresz- szusát. Hiba lenne azonban, ha az önelégültség hibájába esnénk és nem írnánk problémáinkról, időszerű feladatainkról. Sajnos, nemegyszer csupán beszélnek pártunk XV. kongresszusának határozatairól, de ezeknek az embereknek — nemegyszer illetékes kulturális dolgozóknak — a tettei merőben eltérnek attól, amit hirdetnek. Így láthatnak napvilágot középszerű, sőt még ennél is alacsonyabb színvonalú könyvek, így születhetnek rossz filmek, színművek, s az elvszerű művészeti kritika helyett, langyos, semmitmondó mondatok. Jórészt az igénytelenség és az ösztönösség az okozója annak, hogy számos járási, kerületi fesztiválra — amely sok pénzbe kerül — üres nézőtér előtt kerül sor, és a sok milliós költséggel épült művelődési otthonok, szövetkezeti klubok heteken át tartalmas, vonzó rendezvények híján kihasználatlanul állnak. Miroslav Válek mondta kongresz- szusi felszólalásában: ,,Olyan idő jött el, amikor a szó elveszíti súlyát, ha nincs mögötte konkrét tett. Pártunk széles körű feltételeket teremtett, megfelelő teret biztosított a sokrétű kezdeményezéshez. Élnünk kell ezzel a lehetőséggel, társadalmunk további fejlődése érdekében.“ Találó szavak, tulajdonképpen nincs is mit hozzátenni. Talán csak annyit, hogy valamennyi művészünknek, kulturális dolgozónknak ilyen szellemben kell dolgoznia, hogy a CSKP XV. kongresszusának határozata szocialista kultúránkban is minden vonatkozásban értékes gyümölcsöket termő, értékeket teremtő valósággá váljék. SZILVÁSSY JÖZSEF AZ IRODALMI SZEMLE „SZÍNHÁZI” SZÁMA Szellemi életünkkel kapcsolatban fölösleges lenne rejtett tartalékokról beszélni, amikor „rendes“ tartalékainkat sem tudjuk mindig okosan fölhasználni. Pedig hogy mennyire föl lehet (ki lehet) — különösebb eljárások alkalmazása nélkül, de tudatos és következetes szervezőmunkával —, arra itt az újabb példa, irodalmi és kritikai folyóiratunk második száma, amelyet a szlovákiai magyar drámairodalom, a nemzetiségi színházkultúra és színháztudat időszerű kérdéseinek szentelt a szerkesztőség. Aki szereti a színházat, mélyebben érdeklődik a színház, jelesül a MATESZ és a Thália Színpad munkába iránt, ebben a számban sok kérdésre választ kap, betekintést nyer a kulisszák mögé, és gondolom, az egyes írások sokak figyelmét fölhívják számos, megoldást sürgető feladatra. Mészáros László drámairodalmunk három évtizedéről ír „elemző kísérletében“. Két interjújában több izgalmas kérdésre válaszol dr. Krivosík István, a MATESZ volt igazgatója, illetve a színház három rendezője, Konrád József, Beke Sándor és Takáts Ernőd. A MATESZ előadásainak látogatottsága egy szociológiai vizsgálat tükrében című dolgozatában érdekes adatokat közöl Végh László; Alek- szandr Gelman Egy pébé-ülés jegyzőkönyve című drámájának rövid idő alatt híressé vált alakjáról, „a dráma új hőséről“, Potapovról szól Egri Viktor írása, majd Gál Sándor jegyzetét olvashatjuk Sütő András Csillag a máglyán című drámájáról, Ján Soloviö Meridiánját pedig Mészáros László elemzi. Színházi kritikánkról — kritikusan a címe Kmeczkó Mihály írásának, amely után Gágyor Péter jegyzete következik. Nézők és közönség címmel. Kováts Miklós dolgozatából képet alkothatunk a színházi cenzúráról a polgári Csehszlovákiában. A Kritika-rovatban olvashatjuk Beke Sándor A hagyománytisztelet fékező hatása Tamási Áron: Énekes madár című népi játékának fejlődésére címmel írott tanulmányát, Tarján Tamás jegyzetét az újabb magvar drámáról, valamint Kántor Lajos A színház: gondolat és tett cím alatt megjelent jegyzeteit a romániai magyar színház jelenéről. Kováts Miklós Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában — 1918—1938 című monográfiájáról Somos Péter, Dávid Teréz Lidércfény címmel megjelent kötetéről Horváth Rezső ír a Figyelő-rovatban. Dávid Terézzel még egyszer találkozunk, ezúttal népszerű próza- és drámaírónk szerepel az Első közlésem rovatban. A színházi szám versanyagát Gál Sándor. Varga Imre, Csontos Vilmos, Szitási Ferenc és Kulcsár Ferenc versei alkotják, a Látóhatár-rovatban, Rácz Olivér tolmácsolásában olvashatjuk a 140 esztendővel ezelőtt elhunyt A. Sz. Puskin három versét, Cselényi László fordításában pedig Vilém Závada A föld küszöbén című versét. Ez a szám közli Bereck József öregem, az utolsó című kisregényének ötödik, befejező részét A számot Marián Minarovič hangulatos rajzai, színészportréi illusztrálják, eléjük Kulcsár Ferenc írt jegyzetet. fbr) 1977. IV. 15.
