Új Szó, 1977. április (30. évfolyam, 90-118. szám)

1977-04-28 / 116. szám, csütörtök

Beszélgessünk, Gora Tilusi Gondolatok a bemutató után Tudja, Gara úr, az önáltatás nem a leghasznosabb lélektani foglalatosság. Könnyen elbi­zonytalanodhat tőle az ember, s innak ellenére, hogy köz­tudottan társaslény, magányos­sá válhat. És hiába bizonygat­ja, hogy kemény emberi sorso­kon, élelalakulásokon át szem­léli s éli életét, elveszti lába alól a talajt. Végül arra vete­medik, hogy apróhirdetést ad­jon föl csupán azért, hogy az esetleges érdeklődő föloldja magányának görcseit. No, nem kell pirulnia, Gara úr. Nincs szándékomban megítélni ma- gáramaradottságának okait s eredetét. Nem azért, mert kí­méletes vagyok. Nem. Csak egy olyan' néző aspektusából szemlélem magát a Magyar Területi Színház Thália Szín­padának bemutatója után, aki a kor jellegzetes, meghatározó körülményei közt ült be a színházba. Ne szóljon, kérem, ne szóljon közbe. Egyébként is, maga Osvald Zahradnik szlovák drámaíró képzeletének szülötte s Tóth László műfor­dítói nyelvezetének használója, de nem emiatt nem egészen valós figura —, és egy kicsit mesterkélt. Hogy mégis szóba állok magával? Igen, mert a szerző az én koromba helyez­te önt. Emiatt már természe­tes szellemi szükségletből is meg kell határoznom jellemé­nek körvonalait. Kérek-e kávét? De Gara úr, ne legyen ennyire átlátszó. Mindig olyankor tűnik el a színről, amikor, hála jelenésé­nek, megérthetnék bizonyos lélektani összefüggéseket. Egyébként sem várom el, hogy kevéske nyugdíjából elviselhe­tetlen figurámra pazaroljon. Bár kitapasztaltam, maga a kel­leténél adakozóbb — mert lí­raibb? — alkat, s hála szfu- padl megformálójának, Gy irko- vics Mihálynak, van bizonyos kisugárzása, ami megváltoztat­ja a színházterem levegőjének összetételét. Észrevehette, Gara úr, Platz- ner Tibor szcénográfus úgy rendezte be az ön lakását, hogy majdnem minden megta­lálható benne, amire a civili­zált embernek szüksége lehet, csak a terület látszik kicsiny­nek, nyomasztónak. Talán, mert elszoktatta a társaslényi hangulattól. Itt válik tagadha­tatlanná, hogy olykor egy be­lakott garzonlakás Jóval na­gyobbnak tetszhet, mint egy elhagyott villa. S mivel ezt ma­ga is sejti, Belan Marianban egy harmincon túli büntetett előéletű albérlőt szerez. Borá­ros Imre Belanjának gyógyfor­rás minden meleg tekintet, hi­szen tudata összezilálódott a szorongástól: vajon hogyan il­leszkedik be majd a társada­lomba. Maga pedig hamiskodik, mert tolószékben fogadja őt, pedig hol van még a fizikai bénulástól? Igen: csal. Becsap­ja önmagát és ritkán érkező látogatóit, mert azt hiszi, ál­rokkantságával hosszabb időre s szilárdabban magához köt­heti őket. Az emberi esendőség ilyetén dehonesztálása már bűn, tisztelt Gara Titusz úr. Bűn, amiért lakolni kell. És maga bűnhődik, Titusz uram. Szomszédja, Krisztekné kiállhatatlan hárpia, szinte na­ponta mérgezi a maga életét, áskál a jóbarátjává lett Belan ellen. Gyilkosnak titulálja őt, holott csak egy megbukott disszidens. Dehát színpadon, azaz kirakatban mindenki tú­loz. Épp ezért válik olybá az előadás, mintha az átlagosnál is „nagyobb“ lelkibetegek ad­tak volna benne egymásnak találkát. S míg maga valami, önrehabilitási szándékkal, apró- hirdetés útján eladásra kínálja a csalásra ösztönző tolószéket, Krisztekné bejárónője magába szeret. Szabó Rózsi Javorszky- néja negédes, de szeretetre méltó, s a Belantól ajándékba kapott cipő még arra is ráve­zeti, hogy fellázadjon Krisztek­né terrorja ellen, hogy harcba szálljon vele. Persze, Krisz­tekné szerelemromboló hajla­ma is közbejátszott, hogy végül is a szitkozódó száját a szó szoros értelmében befogta a be­járónője. Ettől megfulladt vagy infarktust kapott a színpadon, nem tudhatom. Tény, hogy megtörtént a hapy end. Mert ez nem más, tisztelt Gara úr. Maga, aki az előadás alatt szinte jelesre vizsgázott önzés­ből, elindul — talán a rend­őrségre, hogy feljelentse ma­gát Javorszkyné helyett? vagy orvosért? vagy hová ment? el­árulhatná? — hogy maga után szaladjon Javorszkyné is. A bé­na Milica, aki a tolószékéri jelentkezett, persze, beleszerel Belanba, s amíg a hárpia holt­teste ott viaszlik a színpad közepén, ők véleg egymásra lelnek. Tagadva tehát minden ta­pasztalatot, tökéletesen jóra fordulnak a dolgok. Ezt az avult hipotézist ez esetben éppúgy nehéz megbocsátani az ön megalkotójának, mint azt, hogy mindez megfosztja a kö­zönséget az együttérzés igazi lehetőségétől, a valóság igazi és mozgósító elemzésétől. Vagy Gross úr felháborított epizód­figurája a figyelmeztető jel? I,ehetne, mert Lengyel Ferenc szokványosán sértett személyi­sége csorbítatlanságának áhí­tatával formálta meg őt, csak­hogy megírt szerepe kevés ar­ra, hogy a közönséget a való­sággal való állandó szembesí­tésre kényszerítse. A színpa­don megjelenő személyek átok­nak, személyiségüket lealacso­nyító rabszolgaságnak érzik a legkisebb célzást is. Persze, valamennyiükben van egy kis hipokrízis. Kivételt talán a sze- relmetes Milica képez, aki Tóth Erzsébetben bájos, önma­gát az első pillanatban elfo­gadtató megformálóra talált. Ezért is szerethettük meg kö­zösen. A legelején azt állítottam, tisztelt Gara úr, hogy maga „nem megoldandó kérdés“, mert egyáltalán nem tipikus a sorsa. Bár a darab végeztekor rádöbbenhetünk, hogy az em­bertársi kapcsolatainkban fel­merült gondokat orvosolnunk kell, de mert az ön színpadi társainak sorsa átlátszóan enervált, az előadás hipotézise nem idegződik belém, a nézőbe. A rendezője, Takáts Ernőd jól manőverezett önnel, s min­den bizonnyal a többi színész­szel is, mert viszonylag jó elő­adást és néhány, az általános­nál jobb színészi teljesítményt láthattam. Bár ha elhagyta volna a darab első, penész­képekkel és egyéb allűrökkel lelkiző jelenetsorát, hiteleseb­bé tehette volna valamennyiük sorsának alakulását. Ugyan Gara úr, ne járkáljon fel s alá. És minek szorongatja a Be­lantól kapott ajándékkalapot? Maga nem mehet sehová. Eset­leg a nézőbe költözhet, be­lém. A néző ugyanis élőlény. Mája, veséje, gyomra van, sőt, szelleme és vágyai, amelyek néha abszurdak, néha rettene­tesen egyszerűek. Például, meginnék magával egy pohár sört, vagy elmehetnénk egy piknikre. És beszélgetnénk ar­ról, mekkora különbség van a' megjelenítés és megjelenítés között, s épp azért nem mind­egy, hogy a drámaíró milyen szerkesztési, nyelvi és lélekta­ni — esztétikai — etikai szín­vonalon áll a történelmi hala­dás mellett, vallja a közös em­beri boldogulást szolgáló esz­méket. SZIGETI LÄSZLÖ (Könözsi István felvétele] Nem születik, hanem lesz Ipari tanulók között Logarléc, logaritmustábla, pél­datárak kötegei. Csonkig írt kréták. A táblán rajz: négy­ütemű motor’ keresztmetszete. Mellette félig letörölt példa: egy „agyonszámított“ kapcso­lás esetének maradványai. Judt Róbert, a Rožňavai (Rozsnyói) Iparitanuló-iskola igazgatóhe­lyettese visszapillant a táblára, majd kijelenti: — Az a fontos, hogy megért­sék a működés elvét. A számí­tások már könnyebbek. Az a pillanat fontos, amikor megcsil­lan a felismerés, hogy persze, így van az... — És ha valaki nem érti mindjárt? — Olyankor megkérdezem, kívánja-e valaki, hogy még egszer magyarul is elmagya­rázzam. Az iparitanuló iskolának 450 tanulója 18 osztályba szervezve 12 szakma elméleti ismereteit igyekszik elsajátítani, öntők, szerelők, kőművesek, festők, la­katosok, autómechanikusok, esztergályosok, asztalosok, el­árusítók lesznek, akik ebben az Iskolában tanulnak. Harmincöt üzem jövendő szakmunkásai. Azt nem tartják nyilván, há­nyán jöttek magyar tanítási nyelvű alapiskolából, de az is­kola tanulóinak nemzetiségi összetétele ismeretes: 170 tanu­ló magyar nemzetiségű. — Néhányan küszködnek nyelvi nehézségekkel — mond­ja az igazgatóhelyettes —, de segítünk nekik. A szülők kérésére két körbe tömörítve foglalkoznak azokkal az első- és másodéves ipari ta­nulókkal, akiknek nyelvi nehéz­ségeik vannak. Mindkét kör ve­zetője Éva Petrusová. — Az a pillanat fontos, ami­kor megcsillan a felismerés — magyarázza az igazgatóhelyet­Amióta világ a világ, írott és íratlan szabályok határoz­zák meg az emberek cselekvé­sét és az egymás közötti kap­csolatokat. Az írott szabályok körül — legyenek bár törvé­nyek vagy rendeletek — rend­szerint nincs vita. Előfordul, hogy megszegik őket, de az Ilyesmi könnyen számon kér­hető, esetleg meg is torolható. Más a helyzet az íratlan szabályokkal, amelyek éppúgy végigkísérnek bennünket a bölcsőtől a koporsóig, mint amazok. Meghatározzák a cse­lekvésünket, holott senki sem kérheti számon, ha éppen nem tartjuk be őket. Sokan nyilván ehhez tartják magukat, pedig rengeteg bosszúságot és kel­lemetlenséget takaríthatnánk meg, ha a lehetőséghez mérten az általánosan elfogadott kon­venciók szerint viselkednének. A kor és embere válogatja, melyek azok a szokások, ame­lyek íratlanul is megszabják a társadalmi érintkezés formáit. Voltak idők, amikor gyermek- ^obában, nevelőintézetben ta­nították a viselkedés elemi szabályait, és az embert asze­rint ítélték meg, hogy volt-e gyermekszobája ^agy sem. Hadd tegyük hozzá, hogy nem mindenkinek tellett gyermek­szobára és nevelőintézetre, a legtöbb gyermek az eperfa ár­nyékában, a barázda szélén vagy a grundokon cseperedett fel, gondos nevelőnők, sőt a szülők felügyelete nélkül. Régebben illemtankönyvek, salabakterek oktattak a jó mo­dorra, mert akkoriban egy jól Nem kell hozzá lyeimekszolm nevelt úrilánynak még arra is ügyelnie kellett, hogy megy végig az utcán. E mindentudó tanácsadók több kitétele ma már nevetségesen hangzik. Lapozzuk fel például az „Il­lemszabályok ifjú hölgyek szá­mára“ hangzatos címet viselő művecskét, amelynek tizedik paragrafusa kimondja: „Ha va­lamely szobában nem lenne köpőláda, úgy a zsebkendőbe kell köpni; sohasem az abla­kon át ki vagy a padlóra.“ A mai fiatalok már.azt sem tudják, mi az a köpőláda, pe­dig még nagyapáink idejében is elengedhetetlenül hozzátar­tozott a tiszta szoba berende­zéséhez. S nem véletlenül, mert roppant fontos volt egészség- ügyi szempontból akkor, ami­kor még az emberiség kéthar­madát a tuberkulózis vitte a sírba. Képzeljük csak, mi lett volna még, ha ez a sok fertő­zött a padlóra vagy netalán az ablakon k'eresztül köpköd. Hol van ma a köpőláda, és hány, egykor nélkülözhetetlen kellék került időközben a tör­ténelem szemétdombjára. De még az 1930-ban kiadott „Üj Idők Illemkódexe“ is azt tanította, hogy: „A púder az egyetlen szépítőszer, amelyet fiatal nőnek megengednék“. Ma már senki sem ütközik meg azon, ha egy fiatal nő szépítőszereket használ, mint ahogy természetesnej. tartjuk, hogy élnek afrikai törzsek, amelyek nőtagjai korunkat jó­val megelőzve pirosra festet­ték a körmüket. A felvett illemforma aszerint változik, hogy valamely kö­zösség helyesnek találja-e vagy sem. A jó modornak tehát semmi köze az örökkévalóság­hoz, a kortól és a földrajzi fekvéstől függően gyakran változik, ami azonban még tá­volról sem jelenti azt, hogy manapság nincs szükség egy kis jó modorra, udvariasságra. Éppen ellenkezőleg. A szocialista társadalom a történelem első olyan közös­sége, amely az emberek kö­zötti kapcsolatot „intézménye­sen“ a kölcsönös segítőkészség rangjára emelte. Az együvé- tartozás és egymás segítése nemzeti és nemzetközi szinten a munkásosztály és pártja ideológiájának egyik alapelve, amely egyféle öntudatos és ön­kéntes fegyelemre épül. Csak­hogy ennek a kialakítása, ahogy Vlagyimir Iljics Lenin is megírta „A nagy kezdemé­nyezés“ című munkájában: „ ... hosszadalmas és ellent­mondásos“. A szocialista konvenciók ki­alakítása, a szocialista illem­kódex alapjainak lerakása még a kezdet kezdetén tart. A ma uralkodó társadalmi szokások­ban még elég erős a kispolgári életérzés. Bár ma már senkit sem ítél­nek meg aszerint, hogy melyik híres intézetben nevelkedett, ki volt a nevelőnője vagy volt-e gyermekszobája, azért az udvariasság elemi szabályai nélkül ma sem lehetünk meg. Természetes, hogy köszönünk, ha bemegyünk valahová, előre­engedjük a hölgyeket vagy he­lyet adunk az idősebbeknek. Illetve már aki, már ahol, már amikor és,már akinek. Merőben más jeleneteknek vagyunk szem és fültanúi a villamoson, a boltban, a hiva­talban, úton-útfélen. Gondoljuk csak el, mennyi felesleges és bosszantó szóváltásra kerül sor a villamosvezető és az utas, a gyalogos és a gépkocsi- vezető, a vevő és az elárusító, az ügyfél és a hivatalnok, sőt néha a szülő és gyermek kö­zött is. Az elárusító úgy vi­selkedik, mintha a vevő a ter­hére lenne, a villamosvezető vagy az utas, a gépkocsivezető vagy a gyalogos goromba, a hivatalban hidegen és ridegen fogadják az ügyfelet. Lépten-nyomon borzoljuk egymás idegeit, mintha egye­nesen kedvünk telne benne. Úgy, hogy az ember már-már akkor is meghatódik, ha nem csapják rá az ajtót vagy ha egyáltalán figyelemre méltat­ják. Nocsak, milyen kevés kell a Jó közérzethez. Elég egy kis figyelmesség, kedvesség, mo­soly, amely nem kerül pénzbe, fáradságba, de máris szebbé teszi életünket. Nem kell hoz­zá gyermekszoba sem. És valahogy így alakul ki, menet közben az új, szocialista illemkódexünk PALÁGYI LAJOS tes —, és ha ezt látom, az au­tómechanikusok záróvizsgáján sem röstellem kimondani, hogy folytasd csak magyarul, ha úgy könnyebb. — Milyen adottságokra van szüksége annak, aki mester sze­retne lenni ebben a szakmá­ban? — Erő, szívósság és kitartás kell, de mindez semmit sem ér megfelelő szaktudás nélkül, és akkor még nem beszéltem a közösségi érzésről, bizonyos esetekben pedig a mindennél fontosabb találékonyságról, ha­tározottságról". Az iparitanuló-iskolában esti szakközépiskola is működik. Je­lenleg 62 tanulója van. Két osztály gépészeti, egy pedig ke­reskedelmi irányzatú. A gimná­zium és a közgazdasági szakkö­zépiskola pedagógusai közül többen is tanítanak ebben az esti Iskolában: Éva Selecká, Yva Králiková, tanárok, Mária Markušovská mérnök. Az ipari­tanuló-iskola végzős növendékei kétéves tanulmány után érett­ségi bizonyítványt szerezhet- hetnek. — És akkor már igazi meste­rek — kockáztatom meg véle­ményemet. Tűnődve néz rám az igazga­tóhelyettes. — Mesternek lenni bonyolult feladat. Már nem vagyok fia­talember, de még öreg sem, va­lahogy „középen“ állok, a ta­pasztalat mondatja velem, hogy nincs pontos határ, csak hoz­závetőleges. — Valamilyen ponton csak eldől, hogy kiből mikor lesz mester... — Attól függően, hogy ki mi bői akar jelent csinálni: a múltból-e, vagy a jövőből. Aki úgy gondolkodik, hogy nem elég, amit az iparitanuló-isko­lában tanult, a jövőből formál­ja a jelent, mert vállal­ja a tanulást, a továbbtanulást, és akkor már-már formálódik az igazi mester. Belátogatunk az I. B osztály­ba, ahol az autómechanikus ipa­ri tanulókkal Jozef Blaškn fog­lalkozik. Hasonló kép: motor keresztmetszete a táblán, mel­lette számítások. Csík István próbálja jelekkel, számokkal megmagyarázni, hogy mi törté­nik indításkor. Ha megakad, a tanító másokat szólít a tábla mellé. Boldi Ödön, majd Pavel Podmajersky, később Bosnyák István, Görcsös István közremű­ködésével kiegészül a számítás. — Nehéz volt? — Nem könnyű. Az igazgatóhelyettes megpró­bálja közbeszólásával „felolda­ni“ a feszélyezett, iskolás han­gulatot. — No, azért majdcsak mester lesz belőletek. — Szeretnénk — mondják a fiúk. Gyanútlanul arról beszélek, hogy a mai fiatalok szeretik a motorizmust, hiszen már a gye­rekek is szívesen babrálgatnak a motorokkal, a mai kor gyer­meke szinte született szakértő. Egyikük megjegyzi: — Az más, az csak játék. Szerényen közbeszól a má­sik: — A mester, az igazi szak­értő nem születik, hanem lesz. És azóta vallom hirdetem: az igazi Jó mester, jó szakértő, jó szakmunkás nem születik, ha­nem lesz, s nem is olyan köny- nyen. HAJDÚ ANDRÁS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents