Új Szó, 1977. április (30. évfolyam, 90-118. szám)
1977-04-25 / 113. szám, hétfő
A halastavon túl dűlőút vezetett tovább. Világított a hold, de még meleg volt. Szandálomat a kezemben vittem. A por, mely napközben égetett, most hűvösen nyomódott a lábujjaim közé. A madarak már elültek, és ahol a bozót vagy a fák koronája ritkább volt, még lehetett látni sötét tömegüket. Észrevétlenül leszállt a harmat, és felengedett a növények illata. — Jól éreztem magam. A nádfedelű és emeletes pincék a domboldalba épültek. Volt ahol csak egy ajtó zárta le a pincelyukat. A fűben gyík surrant, és még ki lehetett venni a siklók hullámzó nyomait a homokban. Egy hordó konA bort keserűnek éreztem. Az asztalra tettem poharamat, szájával lefelé. Miklós az egyik hordó szélén ült, háttal nekünk. Megnézte az óráját, de még abban a percben tőlem is megkérdezte a pontos időt. Égő gyertyával célozgatta a pincelyuk falára telepedett szúnyogokat. A szúnyogok felröppentek, szárnyuk lángot fogolt, és sercegve hullottak a gyertyalángba. Gábor rám nézett, aztán Miklósra, szájához emelte a lapotok csövét, és kiitla belőle a bort. Miklós is ivott, ásított és az órájára nézett. — Érezzétek jól magatokat — mondta. Rágyújtott, lábait felrakta egy másik hordóra. A köhögésre az Cuth János Űt & domboldalon gott valahol. Egyik-másik pincéből fény, hang vagy énekszó szűrődött ki. Miklós megállt egy téglából épített új pince előtt. Cinkosan átkarolta Gábor vállát és felém fordult. — Te is szeretnél egy ilyent? — kérdezte. — Minden kívánságom, hogy ilyen környezetben ... Megcsikordult a kulcs a zárban és Miklós kitárta a vasveretes tölgyfaajtót. Villanyt gyújtott és beléptünk. Az erjedés édeskés-szúrós szaga csapott az orromba. A présház földes talaja nyirkos volt. Beleléptem szandálomba; Miklós sebtében egy hordó mögé söpörte a földre szőrt csikkeket és tökmaghéjat. — Én azt ajánlom, amelyikből tegnap kínáltál — szólalt meg Gábor. — Az utolsó előtti hordó — mutatta Miklós. — Bor nélkül is jól érzem magam — szóltam. — Azt akarom, hogy még jobban érezd magad — mondta Miklós. — Itt kint minden megvan hozzá — mondtam. — Ezt nézd meg — mutatta Miklós, és egy mérőpálcával kocogtatni kezdte a hordókat. — Mind tele van. Most pedig ezt nézd — és botjával az ászokfába vésett rovásokat ütö- gette. — Ennyi el van adva, de ha tudsz vevőt, szólj — mondta. Gábor lopótökben hozta a bort, muntatóujja mellett csurgatott poharainkba. A sarokban korhadozó öreg prést próbáltam nézni. Minden alkatrésze Iából készült és korhű faragások díszítették. — Ez tetszik — mondtam. — Már rég kihajítottam volna, ha az a habókos öcsém nem takargatná — mondta Miklós. A másik sarokban az asztal fölé egy falvédő volt szögezve ezzel a felirattal: „Jó bort igyál vacsorára Nem merülsz el a gond-árba Mert a sok gond megöregít JĎ öreg bor fiatalít“ ajtó felé nézett és úgy állt fel, úgy nyomta el a cigarettáját a hordó dongáján, hogy szemét nem vette le az ajtónyitásról. Egy idegen férfi lépett be. Miklós, kezét dörzsolgetve kérdezte: — Meggondoltad? Az idegen bólintott. — Ezért a nedűért az a néhány korona csak látszata az üzletnek. — mondta Miklós. Biccentettem Gábornak. Kimentünk, Gábor még visszaszólt: — Ott leszünk az én pincémnél. A pince nedves levegőjéhez képest a kinti levegő melegnek tűnt. A h<stíd és a csillagok egyforma patinás fénnyel vontak be mindent. Mikor megszokta a szemünk, szinte nappali fényben láttuk a domboldalt, megtisztulva a leveleket lepő portól és a zugokban ösz- szegyűlt szeméitől: a kiöntöge- tett söprű, szűrőnek használt vesszőkosár, kipréselt csutkák, konzervdobozok, nyílt tűzhelyek és épületanyagok maradványaitól. A fű között szentjánosbogár pislákolt. Mikor emelkedett az út, hideget éreztünk, mikor völgybe értünk, hirtelen olyan meleg lett, mintha sűrűbb közegben jártunk volna. Észre sem vettem, mikor maradtam egyedül. Gábor elhagyott, majd visszakullogott értem. — Ez pedig az enyém — mutatott a pincére. Legalább hatol fordult a kulcs a zárban, és Gábor kitárta a súlyos tölgyfaajtót. A nádtetőből néhány veréb röppent fel és verdesve keresett leszállásra alkalmas helyet a lombok között. Gábor gyertyát gyújtott, én is beléptem. Megcsapott a pangott bor szaga. Gábor oldalra döntötte az asztalt, hogy lehulljon a szemét, ami a tetőből potyogott rá, mivel a présháznak nem volt padlása. Az asztal lapja zsákpapírral volt bevonva, a papíron kisebb- nagyobb karikák vöröslettek. — Azt akarom, hogy érezd jól magad — mondta Gábor. — Végigkóstoljuk a boraimat, aztán abból iszunk, amelyik jobban ízlik neked. — Csapra ütött egy hordót, aztán vizet keresett. Megbillentett egy félfenekű hordót, amelynek alján söprű löttyent. Muslicák ezrei röppentek fel belőle. Egy vödörben talált vizet, kiöblített néhány poharat és egy kan- csót, amelyet megtöltött, miután csapra ütötte a második hordót. Egy pohárnyit megittam belőle, Gábor pedig többit. A gyertyaláng imbolygó fénye megvilágította a pókhálós gerendákat és a nádfedelet. A gerendák között denevér surrogott. A gyertya fényére ösz- szegyűltek a bogarak és a lepkék. Gábor bebújt a pincelyukba, újból megtölteni a kancsót a másik hordóból. Kiléptem az ajtón és hazaindultam. Most már a kinti levegő volt hűvösebb. Legalább annyi mindent szerettem volna látni és felfedezni az úton, mint idejövet. Arra gondoltam: „Lehetséges, hogy mindegyikük téved?“ Miklós pincéje előtt lelassítottam a lépteimet, de aztán tovább mentem. Éreztem a bor keserű utóízét. Békák monoton vartyogása hullámzott végig a domboldalon, a halastóhoz közeledve egyre erősebben. Valahol bagoly rikoltott. Az égen és a víz rezdtiletlen tükrén követtek a csillagok. Mikor a zsiliphez ériem, úgy éreztem, hogy az úton bepiszkolódtam. Levetkőztem, és a karórámat a zsilip betonjára helyeztem. Az éjszaka fényében is meg lehetett állapítani az időt. A sötét víztömeg fémesen csillogott. Beleugrottam, és egy pillanatra az volt az érzésem, hogy szétzúzom magam a felszínén. Egyforma volt a víz és a testem hőmérséklete. Ellenállás nélkül úsztam. A víz olajos hullámokban tört meg az orrom előtt, és a feketeségből fehér csöppek fröccsentek fel. Mikor odaértem, ahol a hínár nőtt, visszafordultam és élveztem, hogy a sötétségben is ez az én közegem. Rácsaptam a zsilip betonjára. A karórám üvegéről legördült néhány csepp víz és meggyőződhettem, hogy jobb időn belül úsztam, mint eddig bármikor. Az órám puszta birtoklása azonban lerontotta az est folyamán oly keservesen fenntartott, és az elemekkel oly ritkán létrejövő ősi kapcsolataimat. A betonról néhány csigával együtt belesöpörtem az órát a vízbe. Tüdőmet teleszívtam a víz felett lebegő páradús levegővel, és ernyedten hagytam magam még egy percig ringatni a víz színén. Hazafelé aztán már újra tisztán érzékeltem mindent. — Szellő támadt és felfelé borzolta a nyárfák leveleit, a levelek alsó fele fehéren derengett. A fűzfák vesszői suhogtak, odvuk feketéllett. Lépteimre abbamaradt a sündisznó neszezése. A széttaposott fű illatozott. És biztos lehettem abban, hogy a kocsmáig vagy az első utamba kerülő járműig értelme lesz, hogy az órámtól is megváltam. BÁLINT TIBOR FEJFA ÉS TELEFONKÖNYV Valahányszor úgy érzem, hogy jelenítő készségem gyöngülni kezd, hogy újra megkörnyékeznek a Kovácsok, Szabók, Kerekesek, hajdani céhmesterek unokái, akik becsületes foglalkozásukon túl arcuknak, jellemüknek semmiféle sajátosságát sem tudják sejtetni velem, megint kiballagok a házsongárdi temetőbe holt lelkeket vásárolni. Tudom, hogy a párhuzam rögtön Csicsikovot idézi fel azokban, akiknek megvallom titkomat, én azonban még egyszer sem derültem rajta, pedig igyekeztem kiművelni magamban a hajlamot az öngúnyra, és a természetem is eléggé kedélyes. De a temető homályos ösvényein, amint egyre feljebb jutok, csak megilletődöttséget érzek, szégyenkező zavart vagy félelmet. Nem a holtak közelségétől félek, hanem a megrovástól. Például elképzelem, hogy valamelyik sír mögül tévetegen szól egy hang: „Mit járkálsz itt, miért zavarsz bennünket? Ha eredeti nevekre van szükséged, tanulmányozd a telefonkönyvet, beszélj a plébánossal vagy az esperessel, menj el az anyakönyvi hivatalba, járjon a szemed és az eszed, két névből csinálj egy harmadikat, hiszen azért vagy író; de bennünket hagyj békén!...“ Hallgatom az intelmet s közben mosolyogva, makacsul rázom a fejem: nem, egyáltalán nem erről van szól Az olyan nevek viselői, amelyek a fehér papírról merednek elém, valahogy csak mindig síkban mozognak előttem, arcuk elmosódik, és semmiféle képzetet nem ébresztenek bennem; a halottak arca viszont kész, erőteljesen megrajzolt, s többé nem kell modellt ülniök az időnek; életükön immár semmit sem szépíthetnek, sorsuk történelemmé vált! A mélység közelében tehát jobban átérzem az emberi kálváriákat, elődeim sorsát és küzdelmét, akik itt születtek ebben a városban, itt éltek, szerettek, sírtak s a távolból is visszatértek ide, meghalni. Ezért keresem őket a homályos házsongárdi ösvényeken és a fűzfák hideg árnyékában. Ezért, s mint mondottam, önzőbb célokért is. Hiszen gyakran ámuldozva tapasztalom, hogy az életre keltett emberekben mily hatalmas erőkészlet szabadul fel, hogy viaskodás közben mily gazdagon nyilatkozik meg eredendő természetük, s hogy általában mennyire vágynak élni, mily igéző újdonságként szívják be még a levegőt isi Végső fokon ezért választom külön a telefonkönyvet a fejfák élő erdejétől... MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL FIATAL SZILÉZIAI KÖLTŐK VERSEI Eugewiusz Hajdúk Fák hallgatása Si lángoló madarak tébolyult madarak fölszárnyazott farkasok falkái dörömbölnek ablakomon csöndet! — nem akarom én nem is ismét kitárulkozó örömöt akarom csak megfeledkezni az ökölként körém záródó időről galoppozó paripa vagyok vágtatok a lángoló síkon át vagy halkan sírdogálok épp az éjbeu amikor elhagyom az erdőket réteket embereket kellenek az álmok ülni az ablak előtt s tenyérből etetni a madarakat Andrzej Goíec 4c ijí s}c ne várj reám sem bent a házban sem a gázlámpák alatt ne várj reám többé sehol én vagyok a távollevő ne várj reám a folyók árterében ne nézz ki az ablakodon ne merészelj várni bárhol legyél köszöntsd a bánatot könnyeiddel — a visszatérésem: távozás Edward Szopa Vadászat Puskadörrenés ha szólítja Félelmében a nyúl visszafordulna csak megszokásból fut a réten át Kialszik a róka lángja csak a vére áramlik folyvást Megtörik az őz hullámzó lendülete csak az erdő iramlik el Repül tovább a madár csak a föld áll Wlodzimierz Pažniewski Utazás az idegrendszerben ň, uram vedd magadhoz ezt a nénikét kit épp az imént gázolt el egy autó s bocsásd meg neki hogy már nem volt ideje megfizetni a gázért s a villanyért Tóth László fordításai Kopócs Tibor rajza
