Új Szó, 1977. március (30. évfolyam, 59-89. szám)
1977-03-14 / 72. szám, hétfő
„Repülőrajt" az I. ligában Az idei cél: bentmaradni! la egy csapat egy osztállyal feljebb kerül, akkor az ellen- leiek nem veszik túlzottan komolyan, még ha ez a „feljebb“ az első ligát jelenti is. Ez alól a „szabály“ alól az ökölvívás sem kivétel. Erre jön az első forduló és az újonc komáromiakhoz az US Prága csapata látogatott. Torma Gyula legénysége az egyik pontra jónak tartotta magát. Az eredmény — úgy hatott, mint derült égből a villámcsapás — 18:2 a Spartak Komárno öklözői javára. De ez még nem minden. A negyedik fordulóig veretlen maradt a csapat és 7 pontjával az élen is állt. Szakberkekben úgy beszéltek a komáromiak szerepléséről, mint az utóbbi évek legnagyobb meglepetéséről. V&lóban meglepetés?! Az edzőnek, Jády Károlynak nem kell a szomszédba mennie egy kis szerénységért: — Nekem is nagy meglepetést jelentett ez a fölényes győzelem, ilyen rajtra nem számítottam, búr becsületesen készültünk. November 1-től speciálisan — kétfázisú edzésekkel — készültünk először a selejtezőkre, amelyek során el kellett dönteni, ezidén lesznek-e I. ligás ökölvívó mérkőzések Komáromban. Végül is Galántán kiharcoltuk a ligába jutást. Azóta is folytattuk a napi kétfázisos edzéssorozatot, amely megmutatkozik a fiúk erőnlétén is, eddig — lekopogom — szerencsére sérültünk nincs, bizakodunk, hogy később sem lesz. — Persze a 18:2 csak a kezdet volt'... — Igen. Ez után a mérkőzés ulán, amelynek eredménye szurkolókat, szakembereket egyaránt nagyon meglepett, a bajnokcsapat, az Ostí nad Labem látogatott hozzánk. Németiek edző csapatát — őszintén szólva — nagy félelemmel vártuk, hiszen csupa kiváló ökölvívókból áll, 5 országos bajnok van a csapatban és szinte valamennyi tagja a válogatottban is bokszol, vagy bokszolt. Ilyen körülmények között érthető, hogy nagy reményeket nem fűztünk a győzelemhez, de még a döntetlen reménye is csak nagyon halványan pislákolt bennünk. Ennek ellenére a fiúk nagyon kitettek magukért. A üordulópontot az jelentette, hogy Matkovics Béla megverte a Münchent is megjárt Kašpar sportmertert. Ez annyira „tűzbe hozta“ a fiúkat, hogy szinte az utolsó leheletükig küzdöttek. Egy kis szerencsével még győzhettünk is volna. De ez a 10:10 is felér egy győzelemmel, hiszen a tavalyi bajnokkal szemben értük el. — Aztán meg evés közben a Nemzeti Ligában is nagy szurkolótáborunk volt, nekik sem akartunk csalódást okozni. Bíztunk a sikerben, hiszen a csapatból hatan már korábban is bokszoltak az első ligában más csapatoknál, tudták, milyenek a körülmények. Mikor bejutottunk, azt tűztük magunk elé, hogy nem szabad kiesni. Töretlen küzdőkedvet, hihetetlen szívósságot igényéi az ökölvívás, amely próbára teszi az ember ellenállóképességét. (Ä CSTK felv.) jön meg az étvágy ... — Ostravára utaztunk a következő fordulóban. Az itteni ökölvívókat ismertük a selejtezőből főtt 14:6-ra győztünk). Ügy tartottuk, a döntetlent minden körülmények között sikerül elérnünk. Lelkileg és fizikailag is formában voltunk, és miután az első négy találkozót megnyertük, a 8:0 után már éreztük, győzni kell. 14:4 lett a végeredmény, és ezen a meccsen szinte minden „bejött“. A Dubnica elleni 12:8 jelentette, hogy négy forduló után 7 ponttal az élen lehettünk. Persze, csak átmenetileg .. * — A felkészülésről már szóltunk. Az edző bizonyára ismeri az eddigi jó szereplés egyéb okait is ... — Ezek közül elsősorban a fiúk hozzáállását említeném, azt, hogy komolyan veszik az edzéseket. Még a selejtezők előtt megmagyaráztuk, hogy itt a nagy lehetőség. Eddig a járásnak még soha, semmilyen sportágban nem volt képviselője a legfelsőbb osztályban. Már Hogy négy forduló után az első helyen voltunk, azt részben szerencsénknek köszönhetjük, ľudom, hogy jönnek még nehéz, forró pillanatok, de úgy érzem, a jó rajt további reményekre jogosít fel bennünket. Szinte mindenki egyformán kivette részét a sikerből. Szeder, Hajdók, Kurdy, Solčian- sky, Matkovics, Boťanský, Kovács Tibor, Malatinec, Pál és Gyerák képezik a csapat gerincét. De itt vannak a fiatalok: Bakonyi, Gubis, Tóth, Nagy Miklós, akikkel szintén bármikor számolhatunk. Jó képességű az ifjúsági csapatunk is. Minden reményünk megvan aria, hogy nem „átszállót váltottunk az I. ligába. Négy-öt év múlva szeretnénk „megcélozni“ a dobogót, és úgy tíz év múlva — ha elkészül a sportcsarnok — a dobogó tetejét. Ha a támogatás olyan marad, mint jelenleg, és a vezetőség, a sportszervek a jövőben is úgy irányítják a komáromi ökölvívás „szekerét“ mint ma, akkor a tervek valóra is válnak. MÉSZÁROS JÁNOS Hetet egy csapásra 1977. III. 14. A Deutsches Sportecho című NDK-beli sportláp a szovjet északi sízők felkészülésével foglalkozva így ír: A 20 km-es női síkutás műsorba állítása utáfí immár tizenegy versenyszám szerepel az északi sívilágbajnokság műsorán. A tizenegyből kilencben az elmúlt héten összemérte erejét és tudását a nemzetközi élmezőny a jövő évi VB színhelyén, Lahtiban tartott főpróbán. A főpróba a'szovjet versenyzők átütő sikerével végződött, hiszen hét szám hozott szovjet győzelmet. Sikerük nem tekinthető véletlennek, miután az északi síversenyeket jelentős szovjet fölény jellemezte ebben az idényben. Ami egyben annak is bizonyítéka, hogy az Innsbruck óta eltelt esztendőt a szovjet versenyzők használták ki a légióban, Benedikt Kapienszkij addig is az élvonalhoz tartozott tanítványai jelentősen előretörtek. A főedző ezt az előretörést az otthon végzett alapos felkészüléssel magyarázta. A felkészülést azonban nem csupán az edzések jelentették, hanem a hazai és a külföldi versenynaptár ésszerű összeállítása. . A szovjet északi sízők felkészülését és versenyzését rendkívüli tudatosság jellemezte. Mindebből elsősorban a férfiaknál nagyon érdekes következtetéseket vonhatunk le. Amíg ugyanis a szovjet sízők a legteljesebb erőbedobást mutatják, addig eddigi legnagyobb versenytársaik, a skandinávok változatlanul a kétéves ritmushoz való alkalmazkodás elvét vallják. Azaz, igazán, teljes odaadással csak a páros esztendőkben, az olimpiák és a világbajnokságok éveiben készülnek és versenyeznek. Ezt bizonyítja a több lemoftdás, a kisebb viadalok előtérbe helyezése és néhány további jel. A szovjet edzők új úton indultak el tanítványaikkal. Kísérletükhöz egyelőre hét nagyszerű győzelemmel kaptak újabb erőt, lendületet. Kíváncsian várjuk a folytatást, s szerény véleményünk szerint a páros évekre összpontosítóknak nehéz lesz a szovjet sízők előnyét behozni, hiszen ez az előny . nem csupán a felkészülésben, a versenyzésben, hanem az egyre fontosabb lélektani téren is jelentkezik, s minden bizonnyal jövőre a világbajnokságon is kamatozik. Azaz, a sportban, a felkészülésben és versenyzésben ma már aligha lehet lazítani. . A szovjet sízők egyik nagy alakja az olimpiai bajnok Szergej Szaveljeo, aki a baráti hadseregek téli spartakiádján is sikeresen szerepelt. (A ČSTK felv.) Amiről beszélnek iiiiiiiiniiiiiii Sói lan eledel ? Minden játéknak megvannak az alapelvei. A futball lényege a gól. Aki többet rúg, az nyer. A szurkolók nagy többsége nem szereti a só nélküli eledelt, a gól nélküli labdarúgást. Manapság a mérkőzéseken a játék többnyire a két 16-os között folyik, a kapusok a találkozók kétharmadában csupán szem- lélöi a mérkőzéseknek, és a szurkoló azzal az érzéssel távozik a meccsről, hogy feleslegesen dobta ki pénzét és fecsérelte el szabad idejét. Feleletet találni azonban arra a kérdésre, hogy miért használják mind gyakrabban azt a kifejezést, k.igy „an- tifutball“, nem egyszerű dolog. Mindenesetre nem lehet megelégedni azzal a abszurd állítással, hogy kihaltak az igazi mesterlövészek, még akkor sem, ha a statisztikák éppen ezt bizonyít- ják. Harminc évvel ezelőtt Josef Bican a bajnoki évad 26 találkozóján 57 gólt lőtt, s ezt a rekordot mind a mai napig nem szárnyalták túl nálunk és valószínűleg már senki nem ér el hasonló rekordot. Bican egy mérkőzésre eső átlaga 2,19 gól! Anélkül, hogy lebecsülnénk a régi nagy elődök góllövő tudcmá- v nyát, nem téveszthetjük szem elől: az ő idejükben egészen mások voltak a viszonyok. Számukra akkor elegendő volt a tökéletes technikai tudás és a gyorsaság, hogy aránylag könnyen jussanak gólhelyzetbe. Ma viszont nem nagyon érvényesíthetik a csatárok ezeket a tulajdonságokat, mert a gólszerzés előtti pillanatokban az ellenfél megengedett és sokszor meg nem engedett eszközökkel akadályozza meg őket szándékukban. Ugyanis az utóbbi 20 esztendő labdarúgásának fejlődése egy cél felé halad: megkeseríteni a csatárok életét, a minimumra csökkenteni a kapura törő veszélyt. Valamikor, a játékosok klasszikus elhelyezkedésének korszakában, a kapus előtt két szélső hátvéd, i íttük három fedezett és elől öt csatár volt. A felállási rendszer így festett: 2—3—5. A középfedezett feladata volt az ellenfél középcsatárának őrzése, gyakran elébe is ment a támadások során. Ha a középcsatár gyors volt, előfordult, hogy faképnél hagyta robusztus őrzőjét, és előre törhetett. Ott már csak egy akadály várta, az ugyancsak kemény és robusztus szélső hátvédek egyike. Vagy átjátszotta őt, ami nem is volt túlságosan nehéz, vagy kapura lőtte a labdát, és abból gól lett. Később jött a 3—2—5-ös felállási rendszer, amikor a két szélső hátvéd között megjelent a középhátvéd, s ráadásul még az egyik „half“ is a védelmet segítette és egy csatár is rendszerint hátrahúzódott. Gondoljunk csak a csehszlovák válogatott klasszikus felállására: Schrojf — Lála, Popluhár, Novák — Plus- kál, Masopust. Pluskal tulajdonképpen Popluhár mellett játszott, s így megszületett a 4—2—4-es rendszer és „hivatalosan“ is elismerték a két középhátvéd funkcióját. Később 4—3—3-ra, majd 4—4—2-re is módosult a felállás, tehŕt egy-egy játékos ismét közelebb kerüli saját kapujához. Ráadásul a söprögető szinte a második kapust játszotta, azzal a különbséggel, hogy nem érhetett kézzel a labdához ... Mindebből kitűnik, hogy nagyon keserűvé vált a csatárok élete, lélegzési területük a minimumra csökkent. A középhátvédek rendszerint jól megtermett emberek, akik szinte élvezik a testtel való játékot. A szélső hátvédek sem a régi ólomlábú futballisták többé, hanem gyorslábú atléták, akik értenek a cselezés művészetéhez is. Amint az ellenfél csatára a félvonalnál megugrik, utána iramodik a jó középpályás, aki taktikai danccsal szétrombolja az ellenfél támadását. A mai modern rendszerek korszakában, sajnos, gyakran többre értékelik a védekező képességet, mint a csatárerényt. Ha nincs is külön szabály a védők és a támadók számára, általában a hátvédek a helyzet urai. És ha ráadásul megérzik, hogy a játékvezető elnézi a kemény, durva játékot, akkor nagy baj van. Talán elegendő szemléltetőnek egyetlen statisztikai adat: a sérült futballisták 70 százaléka csatár! És 50 százalékban olyanok jutnak erre a sorsra, akik nem félnek kapura törni és gólt rúgni, akik arról ismertek, hogy a szabályok keretein belül hajlandók szembeszállni a könyörtelen védőkkel. Most valaki joggal mondhatná: ma is gólhelyzetbe kerülnek a csatárok —• mert a védők a legtökéletesebb rendszerben is hibázhatnak — mégsem tudják belőni a labdát. Miért? Állítólag ez lélektani következmény. Mikor a csatár átverekedi magát a fogcsikorgató védőkön, vagy amikor a véletlen folytán gólszerzési lehetőség adódik előtte, annyira megzavarodik, hogy néhány lépésről mellé vagy fölé lövi a labdát, de legtöbbször a kapus kezébe. Van egy ellenpélda is: Gerd Müller! A gőllövők legnagyobbika feje tetejére állított minden játékrendszert és elméletet, s lövi a gólokat. Bárhol, bárkinek. Nem számít. Az űrhajósokat juttatja eszünkbe, akik figyelembe se veszik a súlytalanság állapotát. Kár, hogy G. Müller csak piciny kis sziget a labdarúgás háborgó tengerén. Nehéz lenne megállapítani, hogy ki is tulajdonképpen az anti- koncepció szülőatyja a labdarúgásban. Talán a svájci Riegel- rendszer feltalálója, aki ezzel a speciális „retesszel“ sokáig ré- mítgette az ellenfél csatárait? Nehéz megmondani. Tény viszont, hogy a labdarúgás antikoncepciója felé a döntő lépést az olaszok tették meg. A hírhedt „catenacció“ először saját baj» nokságuk söprűje lett, majd mint valami ragályos betegség elterjedt egész Európában. A catenacció alapjában véve biztosíték arra, hogy gól csak valamilyen csodálatos módon születhet. Két, legfeljebb három játékost kivéve mindenki az aktív védekezés-» sel törődik, s az ellenfélnek csak egyetlen reménye marad: hátha 11-est ítél a játékvezető, s ez ellen még a catenacció is tehetetlen. E játékrendszer mindenható „főnöke“ Herrera volt, aki azt vallotta, hogy nem az a csapat győz, amelyik gólt rúg, hanem az, amelyik nem kap gólt. Negyven esztendővel ezelőtt a labdarúgás alapjában véve örömet és szórakozást jelentett a futballistáknak és a nézőknek. A technika rohamos fejlődése azonban megtette a magáét a futballban is. A repülőulak lerövidítették a távolságokat a kontinensek között. Gyakorlatban ez annyit jelent például, hogy a futballista Bratislavában megreggelezik, délután lejátssza mérkőzését Londonban és éjjel már saját fürdőszobájában, otthon zuhanyozhat. A következmények különbözőek. A labdarúgás a nemzetek egymáshoz való közeledésének fontos eszköze lett (ellenkező példa is akad), és egyben propaganda is, sokszor hatásosabb, mint a bonyolult és drága reklám. És nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy nagyszerűen jövedelmező üzlet A kapitalista világ ezt tökéletesen ki is használta. Valahol itt született meg az antifutball. A pályán elért eredmény — főleg nemzetközi meccseken — nagyon fontos láncszem a klub költségvetésében. A futball szépsége már régen nem számít, az idegenben elért gól nélküli eredmény jelenti az igazi örömet a klubnak és az elvakult szurkolóknak. A labdarúgást hatalmába kerítette a tudomány, az orvosok, tudósok, szakvezetők a rendszerek tökéletesítésén dolgoznak, aminek az értelme röviden így fejezhető ki: lehetetlenné tenni a csatároknak, hogy gond nélküli gólszerzéssel visszaadják ennek a szép játéknak eredeti tartalmát, küldetését. Az eredmény lett a labdarúgás alfája és ómegája. És ennek mindent alárendelnek. Elsősorban a játék szépségét és értelmét, a gólokat. TOMI VINCE
