Új Szó, 1977. március (30. évfolyam, 59-89. szám)

1977-03-29 / 87. szám, kedd

NÉGYEN A SOK KÖZÜL

A pedagógusokat köszöntik ezekben a napokban, szerte az országban. Az óvónőket, a tanítókat, akik mesélnek a legkisebbeknek és a betű ismeretére oktatják őket, ébresztgetve bennük a szellemerejét. Azokat, akik kalauzul szegődnek a nagyobbak mellé, hogy otthonra leljenek a tudományok és a művészetek világában, s mindazokat, akik áldozatkész munkájukkal a jövő útját építik, segítenek, hogy a gyermek a szó nemes értelmében emberré váljék.

Társadalmunk tisztelettel, megbecsüléssel övezi a pedagógusokat. Az ország hálájának megnyilvánulásaként az idei ünnepségeken is az Érdemes tanító, valamint a Példás tanító címmel tüntették ki a legjobb tanítókat, nevelőket és oktatásügyi dolgozókat. E figyelmesség munkájuk társadalmi értékét, rangját és fontosságát igazolja. A kitüntetett pedagógusok közül néhányat mi is bemutatunk olvasóinknak.

lenül kutatja az új, hatékony módszertani lehetőségeket, a másik: aktív karvezetőként az iskolán kívül is igyekszik terjeszteni a zenekultúrát. Vallja: a zene nem iktatható ki a szocialista ember érzelmi neveléséből, ellenkezőleg, fontos szerepe van a személyiség harmonikus fejlődésében, és jelentősen gazdagítja érzelmi világun- kát. „Aki érti és szereti a zenét —* mondja mély meggyőződéssel —, érzelmileg gazdagabb ember.“

A dolgozószobája falát díszítő 14 elismerő oklevél mellé most megérdemelten kerül oda a Példás tanító kitüntetés.

Ä közösségért

Pályakezdése éppoly „romantikus“, volt mint a felszabadulás után indult pedagógusnemzedéké. Életútját hivatalnokként kezdte, majd a nemesócsai, aztán az apácasza- kállasi iskola tanítójaként folytatta.

Tanított és tanult, s közben bekapcsolódott a szövetkezete- sítési mozgalomba, a falu szocialista átalakításába. Az ötvenes években a csilizradványi iskolába, majd a Bősi Mezőgazdasági Számviteli Iskolába került, aztán a felsőbb szervek megbízták a Dunaszerdahelyi Jnb oktatásügyi osztályának vezetésével.

— Csaknem húsz évvel ezelőtt, pontosabban 1958-ban kerültem a szakosztály élére — emlékszik vissza a kezdeti évekre Csömör Lajos. — Kinevezésem után arra törekedtem, hogy felmérjem, milyen a járás iskolahálózata, milyen szinten van az oktató-neve- lő munka, megfelelők-e a káder- és anyagi feltételek. A legfontosabb teendőnk az volt, hogy új iskolákat építsünk, csökkentsük a két váltásos oktatást, növeljük a szakképzett pedagógusok számát, az iskolákat új segédeszközökkel lássuk el. Ma már a járás tanulóinak 70—80 százaléka korszerű iskolába jár, a növendékeknek csak 13—14 százaléka tanul két váltásban, s a pedagógusok 75—80 százaléka szakképesített.

A járás iskoláiról beszélgetve felvetődik a magyar tanítási nyelvű alapiskolák színvonalának kérdése is.

— Közel két évtizede járom a környék iskoláit — mondja —, de a járás szlovák és magyar tanítási nyelvű alapiskoláinak színvonala között nem látok különbséget. A magyar iskolák növendékei megállják a helyüket, szlovák nyelvtudásuk is megfelelő. Az utóbbi években Szlovákia szerte többször is végeztek tudásszint-fel- mérést. Ennek eredményeiből is kiderül, hogy tanulóink szlovák nyelvtudása nem rosszabb, mint a többi magyarlakta járás gyermekeié. Egyébként nemegy magyar iskolát végzett növendékünk eredményesen folytatja tanulmányait szlovák szakközépiskolákban is.

— Tanulóink szlovák nyelvtudása az

elmúlt években sokat javult. Járásunk minden iskolája kapcsolatot tart fenn a Spišská Nová Ves-i járás valamelyik alapiskolájával. A levelezések, a közös sí- és úszótanfolyamok, a cserelátogatások a barátság ápolásán kívül gyér mekeink szlovák nyelvtudásának és beszédkészségének a javulását is szolgálják.

Az osztályvezető aztán különböző kimutatásokat vesz elő, hogy az adatok, a számok „beszéljenek“ helyette. Megtudtuk, hogy jó eredményeket ér el a dunaszerdahelyi Gorkij utcai, a szarvai, az ekecsi, az alistálí iskola —, hogy valóban csak néhányat említsünk.

Majd a pályaválasztásra, a továbbtanulásra terelődik a sző. Az alapiskolák' növendékeinek a fele általában továbbtanul, a többiek szakmát választanak. Különösebb nehézségeik nincsenek a tanulók elhelyezésével, jóllehet a szak- középiskolák, illetve a „felkapott“ szakmák iránt itt is nagy az érdeklődés. A továbbtanulásra jelentkezők 95 százaléka azonban sikeresen szerepel a felvételi vizsgán. Az osztályvezető aztán megjegyzi, hogy járásukban kevés a szakközépiskola. A dunaszerdahelyi mezőgazdasági szakközépiskola és a somorjai szaktanintézet ugyan kielégíti a járás szövetkezeteinek és állami gazdaságainak szakemberszükségletét, de aki ipari szakközépiskolában akar tanulni, a járásban erre nincs lehetősége. Pedig a konzervgyáruk, a húskombinátjuk, a tej- és cukorgyáruk is szakembereket igényel és szívesen nyújtana munkalehetőséget a járás fiatal technikusainak.

Csömör Lajos sok munkát vállal magára: osztályvezetői tisztségében fáradhatatlanul keresi az iskolák gondjainak megoldását, irányítja a járási tanfelügyelők munkáját és gyakran utazik is, hogy szoros kapcsolata legyen a pedagógusokkal. Jut azonban ideje társadalmi és pártmunkára is: a járási pártbizottság oktatója és aktivistája, a járási pártbizottság ellenőrző bizottságának alelnöke, a CSSZBSZ városi bizottságának alelnöke, tagja a jnb cigányügyeket intéző bizottságának — s a felsorolás még nem is teljes.

A mostani kitüntetés — Az oktatásügy érdemes dolgozója megtisztelő cím — az iskolákért, a közösségért végzett munka, a helytállás jutalma.

TÖLGYESSY MÁRIA

Aki szereti a zenét —

érzelmileg gazdagabb ember

Kiváló zenész „becsületes ember, lelkiismeretes és közkedvelt tanár.“ így mutatta be Kovács Aladárt, a Nagyka- posi Zeneiskola tanárát egyik volt kollégája. Hallomásból már ismertem az amatőr kórusmozga- lomban végzett tevékenységét, ehhez csatlakozott ez az előzetes jellemzés, melynek igazi voltáról később magam is megbizonyosodtam.

Kovács Aladár a zenével még gyermekkorában eljegyezte magát. A népdalnak a szülői házban fogant szerete- te, majd később Kodály Zoltán zeneelméletének és -oktatási módszerének elsajátítása meghatározó élmény lett számára. (Egyébként mint született zenészre jellemző, hogy kisgyermekként hamarább tudott énekelni, mint beszélni.) A zene gyönyörűséges varázsának, felmérhetetlen emberformálő erejének felfedezése vitte őt a Rozsnyói Pedagógiai Középiskolába, a népzene igazi lényegének megismerése késztette rá, hogy alapos zenei műveltséget szerezzen, s hogy „A zene mindenkié“ kodályi jelszó értelmében minél több embert megtanítson e sajátos művészet élvezetére.

Noha Kovács Aladár abarai születésű, ma már Nagykapost is igazi otthonának tekinti. Nem csupán azért, mert ideköti őt munkája, családja, barátai, hanem mert megszokta, megszerette ezt a hétezernyi lakosú keletszlovákiai kisvárost, melynek az utóbbi hat-nyolc évben — a közeli Vajáni Hőerőmű mohó szükségleteit kielégítendő — csaknem teljesen megváltozott az arculata.

A 17 éve létező zeneiskola néhány éve szép új épületben működik, 1967 óta új igazgatóval az élen. A 11 osz- tályo^jskolát mintegy 260 — többnyire magyar ajkú — gyerek látogatja. (A választható szakok: vonós, fúvós, ütőhangszer, de újabban a gitár szak is kezd meghonosodni.) Az oktatást 11- tagú tanári kar végzi. A zeneelméletnek két tanára van. Az egyik éppen Kovács Aladár, aki magyar nyelven tanítja a gyerekeket a zeneelméleti ismeretekre. Az iskola — lévén a tanulók zöme magyar nemzetiségű — ily- képpen biztosítja Komenský pedagógiai elveinek . a gyakorlati érvényesítését, hogy a nehéz tananyagot csakis az anyanyelvén sajátíthatja el jól a gyerek.

Milyen tanár Kovács Aladár? A gyerekek véleménye szerint: „Szigorú, de mindent megmagyaráz, amit csak kérdezünk tőle. Igen szeretünk vele énekelni.“

Nemcsak szakmailag áll hivatása magaslatán, hanem módszertanilag is. Minden egyes tanítványához a tanuló jellemének megfelelően közeledik. A zeneelmélet nehéz, talán a legnehezebb tantárgy, ezért a gyerekek nehezen is sajátítják el.

Kovács Aladár szenvedélyesen szereti a hivatását. Ezt két dolog bizonyítja a legjobban. Az egyik: szünteJátszva tanítani - akár egy életen át

Ahogy végigvezet a tiszta, hangulatos, gazdagon berendezett termeken, a pudingot majszoló és az éppen álmodni induló csöppségek között, akaratlanul is eszmebe jut, de jó lenne visszafelé szaladni, gyermekké váliii, gyermekként élni itt, legalább egy-két hétig.

— Az én szüleim annyira ismerik ezt az óvodát, ha eljönnének, becsukott szemmel meg tudnák mutatni, mi hol található. Szombaton, vasárnap, amikor a szülői házban együtt van gyönyörű szép, népes családunk, sokat mesélek az óvodáról, munkámról, amely számomra egyet jelent az élettel. Hatan vagyunk testvérek, négyen dolgozunk pedagógiai pályán. Amit elértünk, szüléinknek köszönhetjük, biztattak, tanulni küldtek és tanítani. Gyermekek iránti szeretetemet otthonról hoztam, testvéreimmel szívesebben játszottam, mint a babával. Tejfalun, ahol születtem, jártam én is óvodába, nagyon szerettem, bár akkor jóval kevesebb volt a játék, mint ma.

Vasi Magdolna harminchárom éves, tizenkét éve igazgatónő a Csallóköz- csütörtöki Magyar Tanítási Nyelvű Óvodában, ahol jelenleg 110 gyerek készül az életre, ismerkedik a világgal, szépséges anyanyelvével. Hatvanötben, amikor idejött, egyetlen osztály volt csupán, egy régi épületben. Azóta hatalmasat változott a helyzet, a szülők, a gyermekek, az óvó nénik és a többi alkalmazott nagy örömére. Hatvanki- lencben kaptak új épületet, az elmúlt esztendőkben kétszer is bővítették, hogy minél több gyereket tudjanak elhelyezni, korszerű feltételek között magas színvonalon oktatni, nevelni. A sokféle sikerben nem kis része van Vasi Magdolnának, a község vezetőivel és munkatársaival rengeteget dolgozott a gyermekekért, harcos természete vitte mindenhova, ahol az óvoda érdekében beszélhetett vagy cselekvésre szólíthatott.

— Hetvenkettőben kezdődött a harc, hogy a cigánygyerekek is bekerüljenek az óvodába. Ez szó szerint értendő, mert ezeket a gyerekeket be kellett hozni. Nagyszerű eredménynek tartjuk, hogy ma 32 cigánygyerek jár hozzánk. Ha lelkiismeretesen, becsületesen foglalkoznak velük, ugyanolyan eredmények érhetők el, mint a többiekkel. A játékon keresztül minden gyerekkel el tudom érni, amit szeretnék, És amikor visszaadják a hallottakat, nagyon boldog vagyok. Ülök körükben, ha valaki keres, csak nagysokára vesz észre, annyira egy vagyok velük.

Már írásom elején éreztem, de csak most igazán, mennyire kevés ez a hely, még egy arképvázlathoz is. Hiszen annyi érdemes dologról beszélt Vasi Magdolna! És valahol mind-mind hozzátartozik az élethez. Például: nemrégen fejezte be szakdolgozatát a cigánygyerekekről és a velük kapcsolatos szociológiai problémákról; kétéves továbbképző tanfolyamra jár; az óvodában a Katicabogár bábcsoportot irányítja, két kolléganőjével tánccsoportot vezet; mint párttag vesz részt a középfokú pártoktatáson.

— Jó és termékeny kapcsolatot teremtettünk a szülőkkel. A szülői értekezleten bemutató órákat tartunk, mert sokan — tévesen — azt hiszik, hogy a gyerekek csak játszanak az óvodában. Játszanak is, de inkább úgy mondanám: játszva tanulnak. A szülők ezeken az órákon láthatják, hogyan dolgozunk. Örömmel nézik végig mindegyiket, sőt azt is mondták már, erről írni kellene az újságba.

Vasi Magdolna Somorjáról jár be naponta, busszal. A megállótól az óvodáig néhány száz méter, az igazgatóóvónő számára azonban egy sem, mert magában hordja az óvodát, jelenével és jövőjével együtt.

— Mi más lehetne a célom, mint még jobban dolgozni. Sok a tennivaló, nem szabad lemaradni. Minden erőmmel megpróbálok többet, jobbat nyújtani, hogy amikor már iskolába járnak a gyerekek ne jelentkezzenek olyan problémák, amelyeket itt kellett volna megoldani.

BODNÁR GYULA

Portrévázlat, elfogultan

Elfogultan tudok

csak írni Csontos Olgáról. Több okból is...

Mozdulatai, hanghordozása, tekintete, érzelmeinek

megnyilvánulásai, egész lénye kísérteties pontossággal idézik gyermekkorom Adél nénijét. Indokoltnak vélem elfogultságomat.

Adél néni volt az, aki — bár nem is rokon — anyám helyett is tudott, győzött szeretni. Több volt rimaszombati diákkal sikerült beszélnem, s meg sem lepett, hogy Csontos Olga alakja sokuknak szintén idéz valakit gyermekkorukból.

Azt hiszem, nem vagyok egyedül,

aki egy-egy szakma, hivatás veteránját eleve az elfogult tisztelet lencséjével nézi, értékeli. És talán mert egyik legelső nagy olvasmányélményem Gárdonyi Lámpása volt, mert diákéveim során több olyan pedagógust is megismerhettem, akikre máig is mint a hivatástudat példaképeire nézhetek, elfogult vagyok a pedagógushivatással szemben.

Csontos Olga huszonhét éve hűségesen tölti be hivatását. Huszonhét éve tanít, nevel. Nem tudja, hány diákja volt eddig, nem is akar ..utánaszámolni“.

—... mert nem is lehet és különben is ez csak szürke adat lenne, egy szám, bármilyen nagy, vagy beszédes is. Nem ez a lényeg.

Csontos Olga a közgazdasági középiskolában tanít az iskola „indulása“ óta, de a város, Rimaszombat pedagógusa is. Egyetemi éveit leszámítva, el sem hagyta városát.

— Jó, hogy tíz métert nem mehetek az utcán anélkül, hogy rám ne köszönne, meg ne szólítana, állítana egy- egy volt diákom. Utcán, üzletben, hivatalban. Nagyszerű érzés, elhiheti. Ezt kaptam, kapom cserébe. Szeretnek tanítványaim.

Magyar—történelem szakos tanár. Természetesnek tartja, hogy pedagógus lett, más állítólag soha meg nem fordult a fejében.

— Nagynéném volt a példa. Természetesen tanárnő, akit én már tízévesen csodáltam. Ha róla .van szó, nagy T-vel kell írni: Tanárnő. Azt, hogy férje is pedagógus volt, szintén természetesnek tartja. Évekig tanítottak együtt, egy iskolában.

— Mondják, bizonygatják, hogy egyazon foglalkozásúak házassága nem szerencsés, mert „két dudás ...“ Én is ezt vallom, de a pedagógus kivétel. Sőt.. .1 Egyébként 1970-ben férjem megkapta a Példás tanító címet.

Családjáról, gyermekeiről beszél nagy-nagy szeretettel. Két gyermeke, fia és lánya van. Négy éve egyedül él. Özvegy. Lánya Lengyelországban, fia Kelet-Szlovákiában.

— Egyedül!? — kapja fel tiltakozón fejét. — Én ebben a városban soha nem élhetek egyedül. Említettem már volt diákjaim körülövező szerete- tét. Nem vagyok, nem is leszek magányos. Sőt, inkább nyomaszt az időszü- ke. Az iskolában gyorsan szalad az idő, észre sem veszem, már négy-öt óra van. Alig marad idő olvasásra, másra. Szeptembertől, igaz, nyugdíjas leszek. Persze, nem egészen, mert „megtartok“ néhány órát. Nem tudnék csak úgy, hirtelen elszakadni az iskolától. Huszonhét év után ezt nem is lehet. Nehéz volt-e? Mit jelent tulajdonképpen ez a szó!? Soha nem gondoltam arra, vajon nehéz-e, amit csinálok, csak csináltam, mert úgy éreztem, hittem, hogy csinálnom kell. Persze, 15—20 évvel ezelőtt mások voltak a körülmények, feladatok, lehetőségek. S az idő is mindent szépít...

— Ha újra kezdhetném!? — ismétli eltűnődve szokványosra sikeredett kérdésemet, s feddőn néz rám:

— Hát el tudná rólam képzelni, hogy nem ezt választanám ismét!?

Nem. Igazán elképzelhetetlennek tűnik .. i

PÁLHÁZY JÓZSEF