Új Szó, 1977. február (30. évfolyam, 31-58. szám)

1977-02-28 / 58. szám, hétfő

ČERNÝ PROFESSZOR SÖTÉT MESTERKEDÉSEI

A legutóbbi antikommunista ak. dókkal kapcsolatban újból találkoztunk Václav Černý nevével. Mivel olvasóinkat bizonyára érdekli ki ez a „titokzatos“ személy, átvettük a Tribúna érdekes cikkét, amelyben Anna Svarovská leleplezi Černý ellenséges; kommunistaellenes tevékenységét.

Ha belelapozunk a Tvorba háború •lőtti, 1938. április 15-1 számába, megtaláljuk Július Fučík Elefántcsontbolt című cikkét, amelyben bírálja a Kritikusok folyóiratát, (Kritický mésič- jiík) melynek főszerkesztője Václav Černý volt. Idézzünk néhány mondatot ebből a cikkből.

. .A folyóiratot a nagyratörő Václav Černý irányítja. Müveit ember, sokat olvasott, de ugyanakkor azt példázza, hogy az olvasmányok mennyisége semmiképpen sem szavatolja a széles látókört. Eltemetik a könyvek, de nem lát túl olvasószobá- ján. Ennek a férjinak, aki nagy kritikus szeretne lenni, nincs bíráló szelleme, az irodalom iránti viszonyával közelebb áll a sajtószenátus elnökéhez, mint az ' igényes bírálóhoz ..."

Fučík többek között rámutatott, milyen helytelenül viszonyul a forradalmi költészethez s megállapítja ,,felháborítják őt Vítézslav Nezval automatikus mondókái. Az igazi kritikus azonban Nezval verseiben észreveszi a bűbájos gyermekjátékok ritmusát, felismeri bennük a népi eredetet...

Már hüvelykujjáról felismerhetjük az óriást. Nem lehet azonban kritikus az, akit a hüvelykujja akadályoz abban, hogy lásson ...“

Nézzük meg, mtt ír még róla Július Fučík

„ ... Merevségével, élettelenségével Václav Černý arra termett, hogy folyóiratában összegyűjtse mindazt, ami merev és élettelen ... Folyóirata a cseh értelmiség azon részének maradi hangulatát jejezi ki, amely nem értette meg a kor nagy kérdéseit

„Ezek a személyek a szabad művészetre és a szabad művészekre vonatkozó frázisokkal kenződik el, hogy elárulták a szabadságért folytatott harcot, vagy pedig alapjában véve képtelenek harcolni. A szabadság jelszavával ma sokan visszaélnek. A fa-- siszták a szabadság nevében megfosztják szabadságuktól a kis országokat, a gyávák pedig a szabadság jelszavával menekülnek. Aki nem akarja tudomásul venni az osztályharcot — és a kritikusok folyóirata nagyon hangsúlyozza, hogy semmit sem akar róla tudni — az nem akar tudomást szerezni az igazi szabadságról, a művészet igazi szabadságáról, sőt nem is tudhat róla semmit...

Számára nem. ellenség a fasizmus, pedig ellene kell összpontosítanunk minden erőnket. A fasizmus megerőszakol és letarol egész nemzeteket, de a fasizmus egész barbárságával csak addig érdekli, míg a kommunizmushoz hasonlítja... Es így a Kritikusok folyóirata egész szellemével a kispolgári anarchizmust, azt az anarchizmust példázza, amely teljes mértékben reakciós és annál veszélyesebb, minél inkább szabadságszeretőnek mutatja önmagát".

Azért idéztük Július Fučíkot, mert rendkívül találó megállapításai megmutatják Václav Černý igazi énjét, folyóiratának szellemét és tartalmát, így tehát gondolkodásának lényegét ús szellemét is. Fučík jellemzésének igazát az 1945 utáni események is igazoltak.

A Szabad Európa (1977. január 21), az amerikai monopolisták és anti- kommunisták diverziós rádióállomása Václav Černýnek éppen ezt, az általa haladónak tartott tevékenységét dicséri. Értékét állítólag már a nácik is felismerték, amikor a folyóiratot betiltották és Černýt koncentrációs táborba zárták. Holló hollónak nem vájja ki a szemét — tartja a közmondás. Hogy milyen volt a valóság, azt a továbbiakban mondjuk el.

ÜJBÖL SZÍNRE LÉP

A megszállás idején Václav Černý a főiskolák bezárásáig a Károly Egyetem Bölcsészkarán tanított, majd egy gimnázium tanára lett. Figyelemre méltó azonban, hogy 1939 októberében, tehát már a megszállás alatt egy rendkívül furcsa tanulmányt adott ki A fajelméletről, alapjairól és fejlődéséről címmel. Csak a háború végén, 1945 januárjában tartóztatták le „Az értelmiség nemzeti forradalmi bizottsága“ nevű illegális szervezetben kifejtett tevékenységéért, és a pankráci börtönbe zárták. A felszabadulás után különböző funkciókat töltött be. Tagja volt a Cseh Nemzeti Tanácsnak, a Cseh Akadémiának, a Cseh írószövetségnek. Visszatért a

bölcsészkarra, felújította a Kritikusok folyóiratát, melyet a nácik 1942- ben betiltottak,

S milyen volt a politikai magatartása? Nem más, mint a múltban. Szomorú igazság marad, hogy a felszabadulás után megfeledkeztünk Július Fučík figyelmeztető szavairól, pedig Václav Černý gúnyt űzött S. K. Neumann Anti-Glde című harcias művéből, egyetértett azzal a nézettel, hogy országunk hitlerista megszállása 100 —200 évig tart majd. Megfeledkeztünk antikommunizmusáról is, amely a 40-es évek végén nyilvánult meg. E kopromisszumos állásfoglalás legszembetűnőbb megnyilvánulása volt, hogy megfeledkeztünk A fajelméletről, alapjairól és fejlődéséről című tanulmányáról is, pedig ezt a könyvet azzal a céllal adták ki „hogy a cseh olvasóknak megmagyarázzák a nemzeti szocialista fajelméletel.“

Ugyancsak megfeledkeztek Fučík- nak arról a figyelmeztetéséről, hogy Václav Černý és folyóirata számára a fasizmus nem jelent ellenséget. Egyesek nyilván már akkor számoltak azzal, hogy Černý továbbra is antikommunista funkciókat tölt be. És így Václav Černý és a hozzá hasonlók a bölcsészkaron nevelték azokat a belső emigránsokat, akik közül többen valóban emigránsok lettek, az olyan árulókat és kalandorokat, mint A. J. Liehm, Ivan Sviták, Vojtech Mas- ný, Jirí Pelikán és mások.

Jirí Tauf er 1948-ban a Tvorba 23. számában felhívta a figyelmet Václav Černý Jellemtelenségére, arra, hogy a diákokból „kiégette azt a képességet, hogy csodálják és szeressék a huszadik század nagy csodáját, a Szovjetuniót, a tizenkilencedik és a huszadik század legnagyobb gondolkodóinak, Marxnak, Engelsnek és Leninnek a művét“. „Jellemző — írta Taufer, — hogy a februári napok óta már megjelent a Kritikusok folyóiratának több száma, de černý a mai napig nem tartotta szükségesnek, hogy értékelje a Februári Győzelmet az irodalomkritika és az irodalom szempontjából. Černý sohasem tudott állást foglalni a kor nagy kérdéseihez. Ügy, ahogy tíz évvel ezelőtt szívesen csatlakozott egy trockista, Szovjetunió ellenes provokációhoz, éppen akkor, amikor minden erővel a Szovjetunió, a fasizmus ellen legkövetkezetesebben harcoló ország iránti bizalom elmélyítéséért kellett küzdeni, ugyanúgy a háború után is minden alkalmat megragadott, hogy állást foglaljon a szabadság mellett... és a kommunisták ellen, és ezért a legreakciósabb újságok lelkesen idézték.“

A felújított Kritikusok folyóiratában továbbra is támadta a kommunista ideológiát, ellentétbe került sok neves íróval, kulturális dolgozóval. Az antikommunizmus szellemében tevékenykedett a bölcsészkaron. Előadásai a reakciós diákok összejöveteleire emlékeztettek.

A professzor úr csak 1950-ben „távozott“ a bölcsészkarról, és a Tudományos Akadémiára került. Itt sem „tétlenkedett“ és munkatársai kérésére távoznia kellett. Hova? A Csehszlovák Tudományos Akadémia levéltárának tudományos dolgozója lett. Ebben az időben több szakcikket tett közzé az akadémia közvetítésével francia, spanyol, osztrák és más külföldi folyóiratokban. Több ízben hívták meg külföldre, a román irodalmak szakértőjeként ismerték.

A nyugati propaganda természetesen megragadta az alkalmat annak bizonyítására, hogy nálunk milyen nagy „tudományos tehetségek“ nem jutnak szóhoz. Éppen az ellenkezője volt az Igaz — kádermunkánkban néha túlságosan elnézők voltunk, megfeledkeztünk arról, hogy az osztályharc korában élünk.

UGRÁS A SZABADSÁG BIRODALMÁBA

1956-ban Černý professzor is azt a nézetet vallotta, hogy Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom tört ki. Nagyon óvatos volt, a kérdésről csak legközelebbi munkatársaival beszélt. Néhány éven belül azonban, a feszültség elmélyülésével párhuzamosan, még jóval 1968 előtt fokozta tevékenységét. Otthon és külföldön Is kapcsolatba lépett azokkal akik hozzá hasonlóan gondolkoztak, vagyis antikommunisták voltak. Ezért nagy érdeklődéssel figyelte az ország és a CSKP Központi Bizottságának helyzetét (saját informátorai voltak).

1968 januárja után titokban találkozott „a megújhodás“ különböző híveivel. Olyan taktikát akart választani, amely lehetővé tenné a helyzet kihasználását, az egyetemre való visz- szatérését és a szocialista köztársaságunk elleni nyilvános támadást. Övatos volt, de nyilván úgy gondolkozott, hogy már elég sokáig állt a háttérben, és ezért meg kell alapoznia pozícióját arra az időszakra, amikor elérkezik az ő ideje, vagyis a jobboldal teljesíti feladatát, és azok léphetnek színre, akik a háttérből irányították „a megújhodási folyamatot“.

Mivel úgy látta, nem nagyon érdeklődnek iránta, megszervezte, hogy meghívják a bölcsészkarra. Az egyik hívének ezt mondta: „Valamilyen módon nem tudna nekem néhány fiatalt küldeni? ... Igen, ha meghívnának gyűléseikre, mondjuk valamilyen előadásra ... Ügy kell csinálnunk, mintha a diákok ezt érdeklődésből, kíváncsiságból tennék...“

Hogy egészen nyilvánvaló legyen, mit akar elérni, így folytatta: „En nem mint tanár akarok feltűnni az egyetemen ..., hanem mint szakember ... mint tudományágam szaktekintélye“.Ez érthető, hiszen Černýnek a román irodalmak iránti érdeklődése csupán ürügy volt... Fő szakmája az antikommunizmus és mindennemű haladás gyűlölete volt és maradt.

Mielőtt „visszahívták volna“ a bölcsészkarra, a professzor úr „elugrott Párizsba“ hogy útmutatást kapjon kenyéradoitól. „Aztán keressen fel — mondta hívének — „sok mindent meg kell majd beszélnünk, én rengeteg újdonságot hozok Párizsból ... s ezek bizonyára nagyon érdeklik majd.“ Újból figyelmeztette ba rátját, ne feledkezzen meg arról, hogy megszervezze meghívását a bölcsészkarra, mondván „ .. .ha már megrendezik azokat az összejöveteleket, miért'ne szólalhatnék fel én is.“

Nagyon jellemző, hogy mindenáron a diákok közé akart kerülni. Ezt tartotta legjobb alkalomnak a rendszer és a kommunista párt diszkreditálá- sára. 1968. április 16-án a bölcsészkar nagytermében a diákokkal folytatott beszélgetése során elindította a támadást.

A Student című folyóirat később egész terjedelmében közölte „trón- foglaló“ beszédét. A tanár úr akkor haragjában sok mindent elárult magáról. Nézzük meg azonban, mit is mondott Václav Černý. A bölcsészkarról való távozását például így indokolta: „... Gyalázatos gaztettet követtek el ellenük (egyes reakciós diákok távozására célzott 1948 februárja után, a szerző megjegyzése.) Milyen magatartást kellett tanúsítania a cseh egyetemi tanárnak, tanítójuknak? Ott maradhatott, ahonnan ezeket a fiatalokat elűzték? ... Abban az iskolában, ahol ők nem maradhattak, ő sem maradhatott. Ez volt a kötelessége. Ügy kellett viselkednie, hogy velük együtt kelljen távoznia!...“

Miért csodálkozott tehát a profesz- szor úr amikor „a főiskolák hallani sem akartak róla“?

Hiszen sorsának Ilyen alakulása nem „szubjektív önkény“ következménye, hanem forradalmi aktus, az osztályösszecsapás része volt, amelyben az dőlt el, ki lesz az ország ura, hogy visszatérünk-e a kapitalizmushoz és kizsákmányoló rendszeréhez, vagy pedig a munkásosztály és a dolgozók győznek.

Václav Černý ebben a folyamatban, amely a Csehszlovák Köztársaság megalapításakor indult meg és folytatódott a fasiszta megszállás elleni harccal, hazánknak a szovjet hadsereg általi felszabadításával s a Győzelmes Februárral, a barikád másik oldalára állt. És amint maga Is megerősítette, szembehelyezkedett országunk népével. így tehát nem csodálkozhatott. hogy elfogult állásfoglalásának következményei őt sújtották. De amint maga mondotta, segítségére sietett a Tudományos Akadémia, amely lehetővé tette, hogy „szerényen megéljen és folytassa munkáját•

„A legelejétől nyilvánvaló volt számomra — mondta —, hogy csakis a tudományos munkával menthetem meg magam. Megmentettem magam, hogy ne csömöröljek meg (a gyűlölettől, a szerző megjegyzése), és ne csökkenjen ellenállóerőm“

Milyen beismerés! És eszerint cselekedett is. A Tudományos Akadémia segítségét azzal hálálta meg, hogy beszennyezte és megrágalmazta mindazokat, akik 1948-ban, ugyanúgy, mint a „szabadságért“, „demokráciáért“ és „humanizmusért“ folytatott harc elindításakor szembeszegültek „a nép barátaival“ és felismerték, hogy mit is akartak tulajdonképpen Černý ős társai.

Élenjáró tudósainkat az antikommunista központok terminológiájával összhangban értékelte. Határtalan gyűlölettel beszélt Havránek akadémikusról, „a szűk látókörű, kitartó

kis Sztálinról" és Ironikusan hozzátette, hogy „mindörökké híressé tét» te nevét, a cseh tudományt és kultúrát." Az Akadémia Irodalomtudományi munkahelyének igazgatóját „erkölcsi hullának“ nevezte, J. O. Fišerrôl és másokról azt állította, hogy számukra a szemérem és az erkölcsi értékek teljesen idegenek.

Anélkül, hogy tovább idéznénk gyalázkodó szavait, amelyekkel tudományos munkatársairól, tudományos intézményeinkről, valamint a cseh és a szlovák nemzetről beszélt, nyilvánvaló, hogy Černý, aki a diákok előtt is Masaryk humanizmusának híveként lépett fel, maga is a „határtalan gyűlölet“ rabja lett, amely szaval szerint „a gestapósok február utáni nemzedékét“ jellemezte. A Csehszlovák Tudományos Akadémiát azzal vádolta, hogy megtiltotta külföldi útjait. Saját magát cáfolta meg, amikor kijelentette: „A Tudományos Akadémiától egy fillért sem kaptam külföldi útjaimra, nem is kértem, semmit, ta- nulmányutaimat a meghívók, vagyis a külföldi intézmények fizették ...“

... A LÁMPAVASAKIG

Ha elolvassuk ezeket a szavait, rádöbbennünk, hogy nézetei teljesen azonosak voltak a burzsoá köztársaság idejében, a felszabadulás után, 1948 februárja előtt és után, 1968- ban és most is.

Hogy tulajdonképpen mi volt a célja 1968-ban, azt egészen világosan maga is megmondta. „... Ez Dubček ügye, ő győzött és ő fog győzni a mi nevünkben is. Olyan ellenállhatatlan nyomást kell rá gyakorolni, hogy újabb és újabb engedményeket tegyen, és így eredményei áthidalható időszakot jelentenek majd, s aztán elérkezik az idő valami máshoz is.“

Párizsból magával hozta Pavel Tig- rid antikommunista üzenetét. így tolmácsolta Václav Havelnak:

„Beszéltem Tigriddel... Azok a fiatal fiúk nagyon örülnek annak, ami történik és üzenik: az istenért, ne akarjanak semmit a régi emigrációtól. Azok öreg csoroszlyák, akik nem tudnak mást elképzelni, mint a München előtti köztársaság felújítását, nincs újabb gondolatuk ...“

Ez nem jelenti, hogy Černý úr demokratikusabb rendszert akart, mint amilyen a München előtti köztársaságban volt. A Svobodné slovo volt szerkesztőjével, Jindŕich Černývel folytatott beszélgetése során feltárta valódi céljait. Hangsúlyozta, félre kell húzódni, nem szabad elárulni, hogy Dubček programját magukévá tették azok az emberek Is, akik negatívan fogadták az 1948-as februári eseményeket.

„Várnunk kell... legfeljebb készülődni. Az egésznek el kell jutnia a vidéki lakossághoz is, és csak aztán lendülhetünk bele.“ És amikor Jindŕich Černý aggodalmait fejezte ki, „hogy a lámpavasak is szerepet játszanak majd“, a tanár úr lakonikusan válaszolt: „No, erről nem tehetünk!“

Václav Černý és a hozzá hasonló egyének nemcsak ezekkel a szavakkal, hanem cselekedeteikkel is elárulták igazi céljaikat. Számukra minden eszköz jő volt ahhoz, hogy megdöntsék a szocializmust. Úgy, mint minden ellenforradalom —1956- ban Magyarországon, 1963-ban Chilében — ők Is számoltak a kommunisták és a haladó erők tömeges legyll- kolásával.

Valóban „demokratikusak“ és „humánusak“ Černý úr tervell

Érdekesen vélekedett Václav Černý a faslsztaellenes ellenállásról is. A valósággal ellentétben hangsúlyozta, hogy a németek bevonulásától az ellenállás vezetői közé tartozott. Ezt mondta: „Mindent tudok az ellenállásról, ismerem a mítoszokat, hazugságokat és rágalmakat. Remélem, rövidesen lehetővé válik, hogy ezeket könyvemmel eloszlassam ...“ Amint említettük, 1939 októberében tanulmányt adott ki a fajelméletről. Tartalma tanúsítja, hogy Václav Černý milyen „hazafi“, „humanista“ és „szabadságszerető“ ember volt.

Az, hogy a nácik Václav Černýt csak közvetlenül a háború befejezése előtt tartóztatták le, talán nem is volt véletlen. Erről tanúskodnak állásfoglalásai, kapcsolatai és tevékenysége 68 előtt és annál Inkább azokban az években, amikor a háttérben állt, de nagyon tevőlegesen bekapcsolódott az ellenforradalom előkészítésébe.

Ezért csakis a burzsoá sajtó rajzolhat glóriát a professzor úr feje fölé, és csakis a Szabad Európa zenghet dicshimnuszokat a fajelméletről szóló könyvéről. Ezzel újból leleplezte cinizmusát, amely a černý profesz- szorhoz hasonló embereket jellemzi*